Miért kell eltitkolni, azt ami igaz?
Pontosan száz évvel ezelőtt, 1912. május 26-án született Csermanek János, vagyis, ahogy mindenki ismeri: Kádár János. A kommunista politikus 1948 és 1950 között belügyminiszter volt, majd két évig börtönben ült koholt vádak alapján, aztán 1956-ban a forradalom alatt Nagy Imre kormányában tevékenykedett, többek között államminiszterként. Aztán váratlanul hazaárulást követett el, és átállt a szovjetekhez, akik visszaállították a szovjet mintára létrehozott kommunista diktatúrát, és annak vezetőjévé Kádárt tették meg. 1956 és 1988 között Magyarország tényleges politikai vezetője – a címeket hagyjuk – Kádár János volt, egy tanulatlan, egyszerű ember, aki mondhatni csak a sakkozáshoz és a politikai gyilkosságokhoz értett.
A kommunizmus alatt beszélni sem lehetett a fennálló rendszerről, nemhogy kritizálni. Évtizedek teltek el a valóság elhallgatásával, amely oda vezetett, hogy még ma is akadnak olyanok, akik Kádár Jánost pozitív vezetőként, egyfajta népi jólétet létrehozó államférfiként emelgetik. Valójában ez a bizonyos jólét csak az 1960-as és 70’-es évekre korlátozódott, az ország hanyatlása ugyanis a kommunizmus utolsó évtizedében vette kezdetét. Sokan nincsenek is tudtában, hogy a jólét csak eladósodás árán jöhetett létre.
Kádár emberiséget nem ismerő, aljas jellemének legjobb példája, hogy nemcsak elárulta hazáját, hanem megpróbálta teljesen ellehetetleníteni politikai ellenfeleit. Egykori párt-, és vezetőtársát, Nagy Imrét mindenképpen meg akarta öletni annak ellenére, hogy a szovjet pártvezetés nem ragaszkodott Nagy és társai kivégzéséhez. Nem kérdés, hogy Kádár tűzön-vízen átvitte akaratát, és 1958. június 16-án kivégeztette Nagyot. Vajon mi játszódhatott le Kádár lelki világában, akkor, amikor kivégeztette nemcsak azt a férfit, akitől mondhatni „ellopta” a hatalmat, hanem még meg is ölette úgy, hogy az 56’-os forradalom alatt Nagy Imre minisztere volt?
A forradalmat leverték, a megtorlások pedig a lehető legkegyetlenebbek voltak. Kádár és pufajkásai (az 1956-os forradalom leverését segítő “Kádár-huszárok”, a szovjet hadsereg segítői) 56 novemberétől 1957 novemberéig több mint 43 ezer személyt ítéltek el első fokon, 21 ezret pedig bebörtönöztek a forradalomban való részvételért. A börtönökben sokakat brutális kínzásokkal vallattak, nem kímélve nőket és kiskorúakat sem. Az elítéltek közül 17 ezer ember kapott tíz év feletti ítéletet, és sokukat kivégezték. A végrehajtott halálos ítéletek számáról nincsen hitelesített adat, de az tény, hogy a forradalom utáni megtorlások során megöletett emberek száma jóval félezer felett van. Kádár és lelkes segítői több esetben megvárták, míg az elítélt betöltötte a tizennyolcadik életévét, és életük teljében lövette őket a Dunába, vagy egyéb kegyetlen módon végeztette ki őket.
56’ véres bukása után több százezer ember kényszerült disszidálni az országból. Néhány év elteltével az általános terror némiképpen feloldódott, a kemény diktatúra pedig enyhülést mutatott. A Rákosi rendszerhez viszonyítva a Kádár-éra sokkal emberibb volt, de ettől még Kádár hatalma is diktatórikus volt. És az egész állam nem működhetett volna a besúgóhálózat nélkül: nem volt szabad véleménynyilvánítás, és nem volt szabad sajtó sem.
Sok hiszékeny, vagy tudatlan ember egyoldalúan ítéli meg Kádár Jánost, és nem is tudják, hogy Kádár gyilkos volt. Nem tudnak az ő nevéhez fűződő forradalom utáni megtorlásokról, a Dunába lövetésekről, a kínzásokról, a koncepciós perekről, és a politikai tisztogatásról.
A sors véletlen játéka, hogy Kádár 1989. július 6-án halt meg, pont azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság felmentette az általa elítéltetett és kivégeztetett Nagy Imrét és társait az ellenük 1958-ban hozott hamis vádak alól. Amit adsz, azt kapod vissza alapon, vajon Kádár, mint kaphatott halála után?
Mészáros Márton
Kádár János, különböző politikai címeken Magyarország vezetője 1956 és 1988 között
