Alpáriak, de mégis nevettetőek José Luis Torrente legújabb kalandjai, amelyet a magyar néző első alkalommal tekinthet meg 3D-ben, méghozzá mozivásznon. A filmtörténelem legnagyobb bunkójának negyedik visszatérése majdhogynem viccesebb és hatásosabb, mint az előző három rész volt.
Talán az ötvenesekig bezáruló korosztályok közül kevesen nem hallottak még Torrentéről, és meg merem kockáztatni azt is, hogy szinte minden második néző, aki látta a filmet, egyenesen Torrente-rajongó. Hiszen, hazánkban is él az a bizonyos Torrente-kultusz, amelyet akkor tapasztalhattam meg elsőként, amikor a közelmúltban sikerült bejutnom egy zsúfolt Torrente-közönségtalálkozóra az egyik pesti bevásárlóközpontban. Viszont azok számára, akik nincsenek tudtában, hogy ki is ez a piszkos fantáziájú (és nem csak a képzelete mocskos…) ex-rendőr, azoknak muszáj vagyok néhány szóban ismertetni a földkerekség legnagyobb taplóját. A negyvenes éveit taposó José Luis Torrente felügyelő valamikor a rendőrség kötelékében dolgozott, azonban a munkája iránt teljes érdektelenséget mutatott férfi mára már lecsúszott, szemétben turkáló, hétköznapi semmirekellő lett. Persze, így talán még zseniálisabb, mint valaha.
Hiszen tudjuk, hogy: Torrente lusta, mint a bivaly, durva, mint a börtönszex, iszákos, mint Jelcin, rasszista, mint Mel Gibson, és önző, mint az állat. Ha él ördög szarvak nélkül a földön, akkor minden bizonnyal a José Luis Torrente nevet viseli. Torrente persze nem valóságos alak, és nem is egy személyről lett mintázva: azoknak az emberi tulajdonságoknak az egyvelege, amelyeket minden normális élőlény megpróbál elnyomni magában. Ez alapján nem csak önmagunk legundorítóbb képe, hanem napjaink elé is görbe tükröt tart. Nem csak az emberi gyarlóságról szól, hanem világunk ránk leselkedő veszélyeiről, leginkább a munkanélküliségről és a válságról is.
A film erőssége, hogy mit sem vesztett a lendületéből, sőt, mondhatni több élet van benne, mint az 1998-ban bemutatott első részben, amelyet mai szemmel nézve az ember már csak a legendássá vált szállóigék miatt néz meg. A Torrente-filmek Santiago Segura „one-man-showjai”, hiszen ő maga írja és rendezi a filmeket, amelyekben ő maga alakítja a főszerepet. Ez a mentség a történetszegénységre is, bár a mostani filmben talán sokkal valóságosabb a történet, mint az előző filmek valóságtól kicsit elrugaszkodott, gyermekien naiv sztorijai. Érdemes kiemelni Segura átváltozását is, hiszen rendre 30-35 kilókat szed fel egy-egy alkalommal, hogy Torrente bőrébe bújhasson.
A Torrente 4-en nagyot dobott a három dimenzió, bár azt kell mondanom anélkül is jó lenne. A nézőnek a megszokottnál több akcióban lehet része, és természetesen a chaplini burleszk filmbe illő indítás után hatalmas adag poén-dózist kap. Továbbra sem tartom semmire azokat a filmeket, amelyek altesti, gusztustalan humorforrásokra építkeznek, de a Torrente-filmek ezek alól mentességet élveznek annak ellenére, hogy ennek a kevésbé értékes műfajnak, az annál inkább szórakoztatóbb beköpéseit és humorosnál humorosabb jeleneteit tartalmazza.
Kihagyhatatlan eleme a filmnek Csuja Imre, akinek a szinkronhangja nélkül mi magyarok el sem tudnánk képzelni Torrente kövérkés alakját. Santiago Segura remek beköpései magyarul is éppolyan vaskosak, mint eredeti nyelven. A film csak egyetlen komoly kivetnivalót találtam, a befejezést. Igazán eltolták az egész filmet ezzel az idétlen, döcögős tánccal.
A vicc alapvetően ugyanazokból a dolgokból fakad, mint a film előzményeiben, de ez nem hátrány: előny! A poénok forrása régi, de maguk a poénok újak. S nem merészség azt állítani, hogy talán néhol még nagyobbakat ütnek, mint eddig bármikor. Torrente egy bestia, de abból a fajtából, akinek habár árnyaltan, de vannak jó oldalai is. Persze, mindezek mellett képes arra, hogy szimpatikussá váljon a szemünkben. Talán ez lehet az ő titka.
Mészáros Márton
A Torrente 4. magyar nyelvű plakátja
