Haragszom magamra, amiért ennyi ideig vártam arra, hogy megnézzem az új Tarantino-filmet, a Django elszabadul (Django Unchained) című westernt. Mentségemre szóljon, hogy akármennyire tetszett a Ponyvaregény és a Becstelen brigantyk, ódzkodtam attól, hogy három órán keresztül nézzem Quentin bátyó vérfürdőjét.
Nem kell hozzá nagy elmének lenni, hogy akár a filmelőzetes megtekintése nélkül is kitaláljuk, hogy mi lesz Tarantino új filmjében. Vér. Az biztos. Fegyverek minden mennyiségben. Káromkodás, mint mindig, és nagyszerű poénok. A mester utóbbi két filmje azonban annyiban eltér a többitől, hogy a történetek a múltban játszódnak. Még a brigantyk a második világháború alatt játszódik, addig a Django elszabadul két évvel az 1860-as amerikai polgárháború kirobbanása előtt veszi fel a történet fonalát. Adott a déli államok területén egy német származású fogorvos, bizonyos dr. King Schultz, aki felszabadítja Djangót, a fekete rabszolgát. Aztán kiderül, hogy Schultz valójában már évek óta nem praktizál fogturkászként, hanem törvényes fejvadászként dolgozik. Django felszabadításáért cserébe arra kéri a négert, hogy segítsen neki felkutatni és megölni két törvényen kívülit, de az akció olyan eredményes lett, hogy a páros tovább folytatja a munkát.
Ha elemezni szeretnénk a Tarantino-univerzumot, akkor egy láthatatlan fonalat kellene rajzolnunk, amelyre a filmes nagy gonddal fűzi fel a különböző jeleneteket, a védjegyévé vált szarkasztikus, brutális humorát és hatásos zenei betéteket. Quentin Tarantino filmjeiben rendre hasonló alaptörténeteket kapunk, ezek közül a bosszú a legkedveltebb szála, amelyen elindul. A Django elszabadulban Django és Schultz együtt állnak bosszút a rosszfiúkon, és együtt keresik meg Django megkínzott és szolgaként tartott hitvesét, a németül perfektül beszélő Broomhildát. A Jamie Foxx által játszott Django egész lényét a bosszú vezérli, amely a film végén teljesedik ki igazán.
Tarantino ezúttal megint visszanyúlt kedvenc színészeihez, James és Michael Parks, Michael Bacall és Samuel L. Jackson sokadik alkalommal szerepel filmjeiben, akárcsak az osztrák Christoph Waltz, Tarantino új favoritja, aki eddig két filmjében játszott, és mindkettőért megkapta az Oscar-díjat a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. A nagyszerű Waltz újabb jelenléte felejthetetlen perceket okoz, de karaktere jóval hangsúlyosabb a film első felében, mint magáé a címszereplő, ez pedig kicsit furán hat.
Az igazán jó alakítás nem csak abból áll, hogy valaki megtanul egy akcentust, vagy átalakítja a külsejét. A vérbeli színész tudja, hogy a színészet a részletekben rejlik. Christoph Waltz – akit Tarantino a világ legjobb színészének nevezett – pedig tudja, hogyan kell mesteri módon hozni egy figurát, és biztos vagyok benne, hogy Quentin Tarantino a lehető legelégedettebb volt az alakításával.
Waltz és Foxx különös párosa mellett öröm volt látni Leonardo DiCaprio által megformált szadista földbirtokost, Calvin Candie-t, akinek karaktere enyhén idegesítővé válik másfél óra alatt. Én még emlékszem az egykori tejfelesszájú nőbálvány kritikán aluli teljesítményére A vasálarcosban, viszont az azóta eltelt tizenöt övé alatt Hollywood egyik legprofibb színészévé vált. Az ő hűséges szolgáját játssza Samuel L. Jackson, aki saját magánál egy tizenvalahány évvel idősebb zsörtölődő fekete öreget alakít felismerhetetlenségig elmaszkírozva gyűlöli saját fajtáját, a négereket. A házsártos, gonosz karakter magyar hangjához Reviczky Gábornál jobb szinkronhangot nem találhattak volna.
A gondok csak magával a főszereplő Djangóval vannak, mert akárhonnan is nézzük, Django valóban elszabadul a film elején, és brutálisan „elszabadul” a végén is, de ennek a filmnek nincs egyetlen főszereplője sem. Itt a hagyományos értelemben vett mellékszereplők nem mellékszereplők, ezért abszolút főszereplő sincsen. Ahogy említette már, Django szinte alig érzékelhetően van jelen a film első félidejében, az utolsó jeleneteket leszámítva azt a benyomást kelti az emberben, hogy talán ő a leginkább ki nem dolgozott karakter az egész moziban. Mert tegyük hozzá, ha valami nagyon megy Tarantinónak az a forgatókönyvírás és a karakterek ábrázolása. Nagyon jó tréfa például az is, hogy amikor a felszabadított rabszolga életében először döntheti el saját akaratából, hogy milyen ruhát vegyen fel, ő Thomas Gainsborough híres festménye, A kék ruhás fiú nevű portré gyermekének díszes, fejedelmi öltözetét választja. Szintén mosolyt csalt az ember arcára, amikor a Django című 60’-as évekbeli western sztárja, Franco Nero faggatja Tarantino Djangóját arról, hogyan kell kiejteni a „Django” nevet.
A történet, amely egyben akar tisztelegni a klasszikus western filmek előtt és gúnyt űzni belőlük, tele van erőszakkal, vérengzéssel és rasszista megjegyzésekkel. A három órás filmben százhatszor hangzik el a „nigger” szó a szereplők szájából, de a „zergebaszó zimankótól” kezdve az utolsó lövésig – különösen az a jelenet, amelyben a vér vörösre festi a fehér gyapotot – mindig akadnak olyan poénok, amelyeket később idézni fogunk. Számomra például a Ku-Klux-Klan mozgalom öltözetének kialakulása és Samuel L. Jackson öreg Stephenjének összes megnyilvánulása térdcsapkodós nevetést idézett elő. Ilyen jó szöveget, dialógusokat kitalálni senki sem tud jobban, mint Tarantino.
A hab a tortán maga a rendező felbukkanása volt a film vége felé. Quentin Tarantino – akárcsak annak idején Hitchcock – előszeretettel vállal saját filmjeiben kisebb cameo-szerepeket, azonban mostani minden korábbin túltesz ötletességével. A film zárójelenete a film csúcspontja, a tébolyodott vérfürdő Tarantino agymenésének tetőfokára hág. Habár logikával nehéz kikövetkeztetni, hogy miért nem ölik meg Djangót, miután kinyírt jópár embert, és miért csak fellógatják fejjel lefelé (itt egy villanás erejéig látható a rossz megvilágítású jelenetben Jamie Foxx híres „méretes kékerese”), ahogy azt sem érteni, hogy a rabszállítók miért olyan naivak, hogy szabadon engedik és fegyvert adnak neki pénz reményében.
Mindenesetre a történetet nem lehet már tovább fokozni. Ha nincs is katartikus végkifejlet azzal, hogy Django lemészárol mindenkit és a levegőbe röpíti Candielandet, majd ellovagol gyönyörű szerelmével (akit Kerry Washington játszik), emlékezetesre sikeredett a befejezés. Sajnálom, de nem tudok ellenállni annak, hogy azt mondjam, hogy a Django elszabadul az elmúlt évi mozitermés egyik kiemelkedő filmje volt. No és persze mostantól egy igazi klasszikus.
Mészáros Márton
Múltidéző plakát Quentin Tarantino Django elszabadul (Django Unchained) című filmjéhez
Mészáros Márton blogja 