A férfi, aki sétálni indult
Recenzió Rachel Joyce Harold Fry valószínűtlen utazása című regényéről
Évről évre felbukkan egy-egy tehetséges szerző az irodalmi palettán. A szerb születésű, már Amerikában élő Téa Obreht lebilincselő módon megírt regénye, a Tigris asszonya (Tiger’s Wife) elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, és a világ legtöbb országában az olvasók – köztük az enyémet is – tetszését is. Azóta, hogy tavaly olvastam a debütáló regényt, egyetlen olyan új szerző műve nem került a kezembe, akinek könyve valóban tetszett volna. De aztán jött Harold Fry, a hatvanöt éves nyugdíjas brit úr, aki magával ragadó utazásra hívott.
Harold Fry valószínűtlen utazása (The Unlikely Pilgrimage of Harold Fry). Rachel Joyce művének hétköznapi címe nem ködösít, nem akar kitűnni valami figyelemfelkeltő szöveggel, egyszerűen elmondja, hogy miről fog szólni a következő háromszázhúsz oldal. Harold Fry utazásáról, aminek elkezdésére és véghezvitelére nem sok esély volt. Harold Fry, a hatvanöt éves Kingsbirdge-i lakos éppen a füvet vágta otthonában, amikor kolléganője húsz évvel utolsó találkozásuk után, levelet ír neki. Az asszonynak, Queenie Hennessynek előrehaladott stádiumban lévő rákja van, és a szigetország másik felében, Berwick-upon-Tweedben ápolják egy hospice-ben. Harold soha nem volt a szavak embere, sőt még csak magasan iskolázott személy sem, egyszerű sörfőzdei munkát végzett éveken keresztül. Nem igazán tudja, mit írjon. Egy benzinkutas lány vigasztalni próbálja, s elültet valamit az öregúr fejében, amikor azt mondja neki: “Hinni kell, hogy az ember jobban lehet. Annyi mindent nem tudunk az emberi agyról. Ha viszont hisz, megtörténhet bármi.” A kisnyugdíjas gyorsan felhívja az otthont, ahol rég nem látott kolléganőjét ápolják: jön, elmegy, meglátogatja Queenie-t, az asszonynak pedig csak egyetlen dolga van, ki kell tartania addig még odaér.
Az ötlet eredetinek hat, de látszólag semmi olyan érdekességgel nem kecsegtet, ami száz oldalakon át lekötné az olvasót. Valójában azonban a harminc fejezet sokkal többet mesél el az életről, az emberekről, mint ahogy azt gondoljuk. A fejezetek nem kaptak olyan hosszú címeket, mint amilyeneket Milne (vagy Karinthy) adott a Micimackónak, a szerző csak a fejezetben szereplő személyek nevét rakja egymás mellé, mint például Maureen és a helyettes, vagy Harold és az újrakezdés, Harold és az orvos, és így tovább. Ezek a puritán fejezet megjelölések mozaikként illeszkednek a regény egészébe, az egyszerű lelkületű Harold zarándokútjába, amellyel nem csak rég nem látott kolléganőjén szeretne segíteni, hanem végre valahára életében először valamit jól, hiba nélkül véghezvinni az utolsó, nagy utazása előtt. És amikor egy telefonfülkéből felhívja feleségét, akivel majdnem félévszázada házasok, az asszony nem különösebben izgatja magát a meglepettségen kívül. A történet előrehaladtával kiderül, hogy nem is lenne rá oka.
„Nem a cél számít, hanem a megtett út” – aki elolvassa Harold Fry utazásának történetét, biztosan osztani fogja a véleményt. Mert ez a kilátástalan öregúr zarándokútja során nem csak önmagát ismeri meg, nem csak önön hibáiért vezekel, hanem mindenki másért, s ez által feleleveníti viharos gyermekkorától kezdve élete minden jelentős, vagy kevésbé jelentős történését, így felismerve, hogy miért vált azzá a visszahúzódó, távolságtartó átlagos emberré, aki lett. Utazása jellemformáló, és saját maga lepődik meg legjobban, hogy minden mellette elhaladó ember hatalmas terheket cipel a vállán, s az emberek alapvetően segítőkészek.
Az ötletgazdag kiadást Andrew Davidson munkái színesítik, a könyv utolsó oldalán pedig egy Anglia térkép látható Harold utazásáról. Épp ugyanolyan, mint amilyet a műben Rex készít a férfi feleségének, hogy az figyelemmel tudja követni ura kalandozásait. Sajnálom, hogy az idén április végén magyarul is megjelent kötet egyáltalán nem kapott publicitást, pedig érdemes lenne reklámozni, beszélni róla. Rachel Joyce, a negyvenes éveiben járó szerzőnő nem rendelkezik kiforrott alkotói védjegyekkel, sajátos stílussal, műve mégis felemelő és szívbemarkoló történet a férfiról, aki sétálni indult, az emlékek súlyáról és az emberi akaraterő nagyságáról.
Nehéz hitetlenkedés nélkül olvasni Harold Fry saját El Caminójának történetét, a megállásokkal és kitérőkkel megtett 1009 kilométert, amelyet nyolcvanhét nap alatt gyalogolt le mobiltelefon, és kezdetben alapvető felszerelés nélkül egyetlen vitorláscipőben. A történet elkerülte a hatásvadászságot, nagy örömömre a befejezés is hű maradt a regény eredeti hangjához. Ahogyan azt előttem a The Guardian kritikusa megfogalmazta, nem a történet hitelessége a mérvadó, hanem az, hogy Rachel Joyce, ez a négygyermekes brit anya első könyvében mély érzelmeket képes közvetíteni túlbonyolított, mesterséges szavak helyett egy egyszerű nyelv segítségével.
Mészáros Márton
Harold Fry valószínűtlen utazása
Mészáros Márton blogja 