Mészáros Márton blogja

Ha valaki igazán figyelemmel kíséri az Oscar-szezont, annak nem ismeretlen Kathyn Bigelow filmje, a Zero Dark Thirty, ami „A Bin Láden hajsza” alcímet kapta a magyar forgalmazóktól. A terrorizmus ellen folytatott amerikai háborúról, pontosabban az al-Káida terrorszervezet atyjáról, Oszáma bin Ládenről szóló alkotás az összes rangos filmes elismerésen jelen volt, a film Golden Globe-díjat hozott a főszereplő Jessica Chastainnek, és akár az Oscar-díjhoz is hozzásegítheti néhány óra múlva.

Az egyetlen Oscar-díjas rendezőnő, Kathyrn Bigelow és előző filmje, A bombák földjén (The Heart Locker) forgatókönyvírója, Mark Boal már a 2011 decemberi Tora Bora-i terrortámadás után összedugták a fejüket, de az elkészült forgatókönyvet végül nem valósították meg. A nemzetközi terrorizmus és annak megfékezése viszont tovább haladt az évek során, mígnem egy napon az Oszáma bin Láden ellen indított hajtóvadászatról született Kill Bin Laden (nyersfordításban: Megölni bin Ládent) című könyv került a rendezőnő kezébe, aki megvette az irodalmi alkotás megfilmesítésének jogait. A filmtervhez végül csak 2011 májusában nyúltak vissza az alkotók, miután bombaként robbant a hír, hogy amerikai tengerészgyalogosok rajtaütöttek az al-Kaida nemzetközi iszlámista terrorszervezet vezetőjén, és saját a pakisztáni Abbotábádban található otthonában meg is ölték Oszáma bin Ládent, a világ legkeresettebb emberét.

A film forgatási helyszínéül többek között Lengyelország egy jelenet erejéig, túlnyomó részben pedig India és Pakisztán szolgált – azonban számomra kész rejtély, hogyan kaptak engedélyt a filmesek arra, hogy abban a pakisztáni házban is forgassanak, – méghozzá nem is egy napot –, ahol megölték a terroristavezért. Még egyesek szerint a film politikai megrendelésre készült, addig mások úgy vélik, az a jelenet, amelyben Barack Obama az amerikai katonák által használt kínvallatást tagadja fricska Washingtonnak, hiszen a film nyitójelenete éppen egy kegyetlen kínzást mutat be. A Zero Dark Thirtyt – ami valójában egy katonai kifejezés – hivatalos oldalról is megtámadták, ugyanis nemzetbiztonsági szakértők szerint a filmben bemutatott kínzások erőltetettek, és nem fedik a valóságot.  

Mindenesetre az embert nem a történelmi hitelesség érdekli, hanem az összkép. Az pedig a laikusok és a filmkritikusok szemszögéből is lenyűgöző, valóban professzionális munkára utal. Na de kérdezem én, hát mit vártunk egy olyan precíz személytől, mint Bigelow, mellesleg tudatában voltunk annak, hogy valószínűleg igencsak hasznos lehetett az egész évtized, amelyet az alkotók a filmre szántak, még akkor is, ha időnként sutba dobták a sztorit. A filmtől egyébként nem csak a szakértők dobták hanyatt magukat, az Egyesült Államokban a legtöbb látogatót vonzó film lett, miután széleskörben, több államban bemutatták.

Ha valamit tudunk az amerikaiakról akkor az az, hogy önérzetesek, becsületesek, demokráciaszeretőek és toleránsak. Ennek fényében nem is olyan nagy rejtély, hogyan menetelt a csúcsra az a film, amely annak a férfinak a felkutatásáról és megöléséről szól, aki kitervelte és végrehajtatta a 2001. szeptember 11-ei New York-i terrortámadást, amelynek során közel 3 ezer amerikai állampolgár vesztette életét. És akárhonnan is nézzük, a Zero Dark Thirty mégiscsak bosszú és az elégtétel megelevenedése, a dicsőség pillanata, amikor a tettes, korunk egyik legnagyobb tömeggyilkosa elnyeri büntetését gaztetteiért.

A Zero Dark Thirty tehát egy különleges film, amelyet dicséretre méltó módon alkotott meg egy vérprofi stáb. Kathryn Bigelow A bombák földjénnel már bizonyította, hogy ő a filmművészet „nem véres, robbantgató, háborús” női Tarantinója, aki teljesen képben van a katonai dolgokkal, és azzal, hogy mit jelent egy háború az emberiség számára. Itt meg kell, hogy jegyezzem: azon mozilátogatók számára, akik nehezen viselik a brutalitást és az erőszakot, a kínzásjelenetek, illetve a támadások sokkolóan fognak hatni. A film maga viszont gyorsan pereg, a történet pedig garantálja a pulzusszám növekedést. A Zero Dark Thirty az egyik legizgalmasabb film, amit az elmúlt évek során láttam, még úgy is, ha a végső akciójelenet végeláthatatlannak is tűnik.

Kathryn Bigelow filmjei alapvetően megállnák a helyüket nagy sztárok nélkül is, de éppúgy, mint A bombák földjénnek szüksége volt Jeremy Rennerre, úgy ez a film Jessica Chastain amerikai színésznőért kiáltott. A vörös hajú szépség, aki a nagy presztízsű Juilliard színművészeti iskolán kezdte karrierjét, az elmúlt évek legkeresettebb színésznőjévé lépett elő, miután az elmúlt két évben sorra bizonyította páratlan tehetségét. A bin Láden-filmben általa megformált kosztümnadrágos hölgy, Maya alakja egy valós személy, akinek kiléte államtitok, de a karakter a CIA kötelékben dolgozó összes nőnek emléket állít, ergo belőlük lett összegyúrva. Maya bőrébe bújva Chastain csodálatos alakítást nyújtott, de a karaktert megkedveltetni velünk nem sikerült.

Tulajdonképpen a karakterek csak mozgatható bábok, segédanyagok a filmhez Bigelow számára. A fókusz a terroristavezér elleni ádáz küzdelemről, a felkutatásának lépésről lépésre való haladásáról szól. Stílusosságának és elkötelezettségének hála a Zero Dark Thirty a 2012-es év legjobb öt legjobb filmjének egyikeként marad meg emlékezetünkbe, a film utolsó szentimentálisra sikeredett képkockáiért, ahonnan már csak az amerikai lobogó és a himnusz, vagy egy induló hiányzott volna, szemet hunyok. Oszáma bin Láden pedig akár létezett, akár a hírszerzés agyszüleménye volt, akár megölték, akár vidáman él valahol inkognitóban, tökéletes alapanyag a filmeseknek, és még sokáig az is marad.

Mészáros Márton

Jessica Chastain amerikai színésznő a Zero Dark Thirty című film egyik jelenetében

Hallottunk már olyat, hogy a filmstúdió, netán maga a rendező ragaszkodik hozzá, hogy a film szerény költségvetéssel készüljön el, azonban ezúttal egy olyan filmről van szó, amely azért olyan, amilyen, mert egyszerűen nem tudtak rá előteremteni 1,8 millió amerikai dollárnál többet, ami elképesztően kevés összeg annak fényében, hogy az átlag filmek az Egyesült Államokban minimum 20 milliós költségvetéssel rendelkeznek. Igaz, a gazdasági világválság következménye, több alkotónak meg kell húznia a nadrágszíjat. A messzi dél vadjai (Beasts of the Southern West) című film „hátrányos helyzete” ellenére szép karriert futott be: a Sundance Filmfesztivál fődíja után négy kategóriában jelölt az idei Oscarra.

A film rendezője, a harmincesztendős Benh Zeitlin profi kis stábot gyűjtött maga köré, az általa létrehozott független filmesek Court 13-on néven nevezik magukat. A filmesek a louisianai Montegut és a környék lakosainak segítségét élvezték A messzi dél vadjainak forgatása során, de maguk a szereplők sem hivatásos színészek. A főszereplő kislány, Quvenzhané Wallis mindössze öt éves volt, amikor szabályosan lenyűgözte a filmeseket a castingon hatalmas sikolyával, kiváló olvasási és meglepő módon, böfögési képességével (amelyet a filmben hasznosítottak). A messzi dél vadjainak másik főszereplőjét, Winket alakító Dwight Henry soha életében nem játszott még, s nem is volt álma, hogy színész legyen. A véletlennek köszönhető, hogy a korábban pékként dolgozó férfi elment az egyik válogatásra, és meg is kapta az édesapa szerepét. Ahogy később mondta, az is befolyásolta, amikor belement az egészbe, hogy a 2005-ös Katrina hurrikán idején nyakig érő vízben gázolt, gyermekkorában pedig házuk tetején vészelte át a New Orleanst víz alá temető hurrikán pusztítását.

A film cselekményét sértés lenne egyetlen mondatban, netán kettőben meghatározni. A hatéves kislány, Hushpuppy és iszákos apja közötti köteléket, a gyermek és szülő kapcsolatot, a feltétel nélküli szeretetet, a kisgyermeki őszinteséget és humánumot, a természet közelsége nyújtotta lehetőségeket és a fantázia mindent elsöprő hatalmát nem elég csak nézni, meg is kell érteni. Az egész alkotásból, akárcsak Hushpuppyból árad valami különös erő és bátorság…A filmet igazán hitelessé teszi az átlagszereplők (akár mondhatjuk azt is, hogy a hollywoodi szupersztár hiánya) jelenléte és ösztönössége, a kislány világának sérthetetlenségét és a harmónia egyik pillanatról a másikra történő felbomlása. Mégsem tudok teljesen elfogult lenni, mert hiába minden privilégium, tulajdonképpen nem sok újdonsággal kecsegtet a film, legfeljebb a már ismert, hasonló eseményeket, érzéseket más módon, sokkal egyedibben tolmácsolja, mint egy nagy álomgyári produkció. Erre viszont rácáfol, amikor Hushpuppy félelmeikor újra és újra felbukkanó általa kreált óriásállatok közeledni kezdenek. A számítógépes technika itt igazán visszafogott, mégis szép munkát végzett.

A messzi dél vadjait Quvenzhané Wallis, a főszerepben tündöklő színesbőrű kislány teszi emlékezetessé. Ez a helyes lányka angyali hangon szól hozzánk, érett, bölcs gondolatokat továbbítva, amelyek közül ne lepődjön meg senki, ha már hallott egy-két alapigazságot. De az ő tolmácsolásában minden más értelmet nyer, hiszen ez a gyönyörű lelkű kicsi zavartalan, játékos viselkedésével maga a tiszta ember, amilyennek mindnyájan születünk. Hogy megérdemli-e az „aranyembert”, nem tudom objektívan megítélni addig még nem láttam az idei Oscar-jelölt összes női főszereplői alakítást, de attól tartok, kilencévesen nem fog bizalmat szavazni neki az Akadémia. S nem is bánnám, mert szerintem túlzás is lenne egy kisgyermek díjazása. Mindazonáltal Wallis tehetségéhez kétség nem fér, de hagyjuk neki időt kibontakozni.

Akármennyire szeretnék ütköző lenni a negatív és az indokolatlanul pozitív kritikák között, az nem fog menni. Mert valljuk meg őszintén, a film egy elsőfilmes rendezőtől és elsőfilmes írótól nagyszerű annak tudtában, hogy a főszereplők is most debütáltak. Kiemelkedő alkotás a független filmek közül, de a film a kis költségvetés miatti gyenge képminősége miatt elmondhatatlanul sokat veszt értékéből. Az érzelmi töltet közvetítésében nagy szerepe van annak a zenének, amelyet szerintem méltatlanul feledett el az Amerikai Filmakadémia. Habár a film modorán van még némi csiszolnivaló  A messzi dél vadjai figyelemre méltó film, ami egyszerre gondolkodtat el és csal könnyet a szemedbe.

Mészáros Márton

A messzi dél vadjai (Beats of the Southern Wild)

Ahogy mindnyájan tudjuk, nem könnyű mű Lev Nyikolajevics Tolsztoj Anna Kareninája. Ennek ellenére az elmúlt száz esztendőben nem is egyszer filmesítették meg, így érthető, hogy igazán nagy nyomás nehezedett Joe Wrightra, aki a Büszkeség és balítélet és a Vágy és vezeklés sikere után az orosz klasszikust álmodta filmvászonra. A brit adaptáció habár néhol eltér a regény eredeti vonulatától, igazán eredeti és szemet, szívet gyönyörködtető alkotás lett.

Wright és a címszerepet játszó Keira Knightley harmadik alkalommal dolgozik együtt, és habár a színésznő játszott sikeres tömegfilmekben is, legnagyobb kritikai elismeréseit és díjait a rendező keze alatt készült filmeknek köszönheti. Természetesnek tűnt a rendező számára, hogy újabb filmjéhez is a múzsáját hívja, azonban az előkelő pétervári asszony szerepére akár egy olyan színésznőt is találhatott volna, aki kevésbé húzónév, de lehet, hogy testalkatilag közelebb állt volna Anna Karenina karakteréhez. De hát hol van az megírva, hogy Anna Kareninát csak telt és érett művésznők formálhatják meg?

A mű története természetesen a filmben sem változik: a cári Oroszország előkelő asszonya, a gyönyörű Anna bátyja kérésére Moszkvába utazik, hogy segítsen megmenteni annak házasságát, azonban saját férjével való kapcsolata fut zátonyra, amikor megismerkedik Vronszkijjal, a fiatal katonatiszttel. A mostani feldolgozást nyugodt szívvel jellemezhetjük merésznek. Újszerű meglátásai miatt ez az Anna Karenina több akar lenni egy átlagos klasszikusnál: humorral és nagyszerű ötletekkel vegyítve igazi finom kis film lesz, amiben a színház és a film tökéletes harmóniában vegyül egymással.

Külön örömömre szolgált az a kétórás vizuális látvány, amelyet az operatőr páratlan kamerája nyújtott. A naturalista megközelítésű képek kimondhatatlanul szépek, és a gyéren bevilágított felvételek is remekül illeszkednek a film hangulatához. A színpadi díszletek közötti jelenetek kicsit szokatlanok, hiszen nem vagyunk hozzászokva, hogy egy világirodalmi remekműben a szereplők a színpadon járkálnak, máskor pedig lelépnek róla, s végül újra visszatérnek. Emiatt talán ez a frissített verzió nem fog egyöntetű sikert aratni, de ha a cél az volt, hogy a fiatalokat közelebb hozza az irodalomhoz, talán nem is olyan rossz ötlet. Itt ki kell emelnem, hogy a dolognak van egy hátulütője, márpedig az, hogy veszélyes, ha az ember csak filmen lát ilyen klasszikusokat, és könyvben olvasva, saját maga által elképzelve nem szívja magába a történetet.

A díszleteken kívül hatalmas érdem a gyönyörű jelmezek, kosztümök felsorakoztatása, azonban néhol úgy láttam, történelmileg némileg pontatlanok a ruhák. Ha tévedek, nyugodtan javítsanak ki. Kétség nem fér hozzá, hogy Knightley kisasszony a 19. századi díszletek és öltözékek között érzi jól magát, de ennyi kosztümös filmmel a háta mögött elvárható lenne egy erősebb alakítás felmutatása Anna Kareninaként, amely megannyi pályatársnőjének élete végéig elérhetetlen szerepálom marad. A majdhogynem csontsovány színésznő jól játszik, valóban elbűvölő a szépsége, de különlegesebb, összetettebb játéka számítottam. Lehet, hogy nem csak ő a „ludas” ebben, mert mintha hiányozna az arcáról a tragikum, a szívbemarkoló fájdalom. Egyetlen dolog felett nem tudtam szemet hunyni: Keira időnként felbukkanó különös grimaszai felett.

Anna sokat tűrő, magas beosztásban dolgozó férjét játszó Jude Law alakítása fölöttébb erős, kettejük jobb párost is alkot, mint például a lemondásra képtelen Vronszkijt megformáló Aaron Taylor-Johnson és Knightley duója. A szereplőgárda egyébként is briliáns, a mellékszereplők hada (Matthew Macfadyen, Olivia Williams, Alicia Vikander) is nagyszerű. Fogadni mernék rá, hogy néhány éven belül nagy tolongás lesz Alicia Vikanderért. A csinos svéd színésznőre a Brit Filmakadémia már felfigyelt, idén a BAFTA-jelöltek között van a legígéretesebb fiatal tehetségek kategóriájában. Számomra igazi kellemes meglepetés volt Shilton bárónő néhány szavas szerepében látni Holliday Graingert, a Borgiák című nagysikerű minisorozat Lucrezia Borgiáját.

Az új Anna Kareninát valóban megilleti a négy Oscar-jelölés. Az olasz zeneszerző, Dario Marianelli komponálta filmzene, Jacqueline Durran kosztümjei és a csodálatos díszletek valóban felejthetetlenek, de néhol úgy érezni, hogy valami fontosabbat szerettek volna ezekkel pótolni az alkotók. Tény, hogy a film bővelkedik pompás jelenetekben, mint amilyen Anna és Vronszkij első tánca (ami számomra a film egyik legerősebb jelenete), de teljesen nem sikerült érzékeltetniük Anna megfosztottságát és megalázottságát, a társadalmi normákat egy sihederért felrúgó férjes asszony gyötrelmeit és kínkeserves végét.

Mészáros Márton

Joe Wright “Anna Karenina” című filmjének magyar nyelvű plakátja

Mindig is voltak és lesznek is olyan filmek, amelyek élesen megosztják a társadalmat. Talán némelyik film határozott visszhangot, felháborodást vált ki, más pedig szépen csöndben okoz szakadékot a két tábor között. Szeretni, vagy nem szeretni? Ez itt a kérdés!

Yann Martel kanadai író Pi élete (Life of Pi) című regénye emlékezetes irodalmi alkotás. Tény, hogy a szerző nem fog irodalmi Nobel-díjat kapni a 2001-ben megjelent műért, de ahhoz elég nagyot ütött, hogy több tucat elismerés mellett neki ítéljék a rangos brit irodalmi kitüntetést, a Man Booker-díjat. Ez a firnyákos, okos kis történet magával ragadó olvasmány, ami felkeltette a filmipar érdeklődését is, hiszen ha Ang Lee tajvani származású Oscar-díjas filmrendező nem dolgozta volna fel a könyvet, most nem lenne miről beszélnünk. Viszont a Pi életével foglalkozni nehéz falat.

Azok számára, akik vonakodnak megnézni a filmet a mozikban, illetve azoknak, akik elmentek, de nem nyerte el a tetszésüket a film, érveik hangsúlyozására az egyik legnagyobb kapaszkodójuk maga a történet. Pi életének története. Kétség nem fér hozzá, hihetetlen sztori a 16 éves indiai fiú esete, aki hajótörést szenved a Csendes-óceánon, amikor családjával és állatkertjükkel együtt el akarják hagyni Indiát, majd 227 napot vergődik a nyílt vízen egy mentőcsonkban egy bengáli tigrissel, akit Richard Parkernek neveztek el. A filmnek, ha hiteles szeretett volna maradnia az eredeti történethez, nem a fiú és az oroszlán (hogy érthetőbb legyek: nem az ember és az állat) történetét kellene elmesélnie, hanem Pi és Isten kapcsolatát. A kisfiú, aki egyszerre próbálj keresztény, mohamedán és hindu lenni, a cselekmény előrehaladtával szép lassan eltűnik. A film hiába mutatja be Pi küzdelmeit a hittel, egyáltalán nem istenkeresésről szól, inkább száraz valláskeresést ábrázol.

Viszont dicséretre méltó az említett állat-ember kapcsolat megjelenítése. Szerencsére a Pi életének alkotói nem estek abba a hollywoodi hibába, hogy a kapcsolat érzelmi oldalát hegyezzék ki, netán szentimentálisan, s ez által valószínűtlenül ábrázolják a tigris és a fiú együtt töltött idejét. Az egyik állatkertben játszódó jelenet ki is mondja: a vadon élő állatok valóban vadak, s azok is maradnak. Éppen emiatt vétek lenne azt hinni, hogy mint a mesékben, meglehet szelídíteni egy bengáli tigrist. A film készítőié az érdem, amiért sikerült valami varázslatos módon megalkotniuk kettejük jeleneteit úgy, hogy a valóságban a forgatások során a tigris nem találkozott a Pit alakító fiatal indiai színésszel, Suraj Sharmával. A számítógépen létrehozott képek élethűek, valódi hatásúak és látványosak. James Cameron korszakalkotó Avatar című filmje óta Ang Lee az első, akinek sikerült a 3D-s technikát profi módon kihasználnia. Az a színes, káprázatos világ, ami elénk tárul, tátva hagyja a szájunkat. Az állatkert bemutatása, az indiai tradíciók, a vihar, a húsevő növények és szurikáták által benépesített sziget felfedezése és a bálnával való éjszakai találkozás a tengeren szemet gyönyörködtető látványt nyújt.

A történet szerethető filozófiai szempontból is. Még ha túl határozott és szókimondó mondattal veszi is kezdetét, nem csak általános érvényű, már régóta ismert bölcseleteket hangoztat. Felhívja a figyelmünket, miközben apró és egyre jelentősebb mondatok hagyják el főszereplőnk ajkát. Az üzenete, összetett mondanivalója miatt érdemes megnézni. De senki se várja, hogy a film majd segítségére lesz megérteni a könyvet, egyértelmű értelmezést nem fog nyújtani. Az alkotók vétke, hogy a végén nyitva hagyták az utat – ezáltal megtagadva az egész történet, az elmúlt két óra, a kétszáz nap hitelességét –, és hiába a lehetőség, hogy szívünk-jogunk szerint döntsük mi el, mi volt igaz és mi volt fikció, erősen hatással vannak ítéletünkre az utolsó részben elmondottak. Itt megjegyezném, hogy a film talán hosszadalmasabbra sikerült, mint amennyit az átlag mozinéző képes befogadni.

Összegezve a filmet, csak annyit merek mondani, hogy a Pi élete gyönyörű egyvelege a hibátlan történetmesélésnek és az elképesztő vizuális látványnak. A Pi életére szégyenkezés nélkül mondom, hogy méltó feldolgozása egy meglepetésekkel teli történetnek. Ha megengedik, akkor azzal zárnám kritikámat: minden, ami körülvesz, olyan, amilyennek látni szeretnéd. Annak ellenére, hogy tucatnyi vallás több millió hívet számlál világszerte, nincs több isten, csupán arról van szó, hogy Isten különböző formákban van jelen közöttünk.

Mészáros Márton

Ang Lee a Pi élete (Life of Pi) című filmjének plakátja

Talán A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) nem azt nyújtja, amit feltétlen látni szeretnénk, de mégis mit vár az ember egy keményvonalas fekete komédiától? Martin McDonagh Oscar-díjas filmrendező, a kortárs színház egyik legkiemelkedőbb európai szerzője úgy készítette el a filmet, hogy abban meglegyen az egyensúly a vérontás és a történet haladása között. Na de azért túlzásba ne essünk, nem kell nagyon mélyen kaparászni azért, hogy rájöjjünk, van benne némi önkényeskedés, s áttekintve az egész filmet, néhol maradnak kérdőjelek.

McDonagh semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy a történetben az egyik szereplőn keresztül is jelen legye. A főhős, Marty és a McDonagh közötti párhuzam szembeötlő: a Marty a Martin név becézett alakja, és a Colin Farrell által alakított főszereplő is szintén író, szintén ír származású és a problémák elől az alkoholban talál menekülési lehetőséget. Marty, Martin alteregója is filmforgatókönyvet ír: A hét pszichopata címmel (ez a film eredeti címe is). A történet innen veszi kezdetét, az ír srác barátja, Billy egy feltörekvő, középszerű színész, és nem mellesleg kutya tolvaj, aki azzal egészíti ki a fizetését, hogy szabadidejében kutyákat lop, majd idős társával, Hansszal jó pénzért visszajuttatja őket a gazdájához. S amikor ellopják a kiszámíthatatlan maffiavezér, Charlie kutyusát, beüt a teljes összeomlás. Vér folyik mindenhonnan, fegyverek, hullák mindenütt és a hét fickó őrületei az abszurditás határain egyensúlyoznak, amelyet még a mester, Tarantino is megirigyelne helyenként.

Kétség nem fér hozzá, hogy Martin McDonagh nem az a fajta ember, aki ne izgulna, ne kételkedne saját magában. Ha az ember nyakába hirtelen igazán nagy felelősség zúdul az Erőszakik (In Bruges) sikere után, hogy a következő filmjének is legalább olyan nagyszerűnek és szórakoztatónak kell lennie, természetes, hogy van mitől tartania. Éppen ezért úgy gondolom, hogy fricskát mutatva Hollywoodnak, Martin barátunk összedobott egy olyan filmet, aminek forgatókönyvével látszólag nem sokat ügyködött. És ha ez volt a cél, akkor sikerült: a látszat tényleg olyan, mintha maga a forgatókönyvíró is elveszett volna a történet forgatagában…hiszen hét szálon fut a történet, de az összes pszichopata nem áll kapcsolatban egymással, némelyik jelenléte teljesen indokolatlan, s egyáltalán nem arányosan vannak kidolgozva a karakterek. Aki megnézi a filmet, tudni fogja, hogy miért mondom, a nők alighogy képviseltetik magukat a filmben. Abbie Cornish, Gabourey Sidibe és Olga Kurylenko jelenléte felejthető, ellentétben a három férfi főszereplővel.

A Martyt, Billyt és Hansot alakító Farrell, Sam Rockwell és az Oscar-díjas Christopher Walken triója jó választás volt, érdekes karakterek! Mickey Rourke is szerepelt volna a filmben, de érthető okokból elment a kedve, amikor a rendező lebalfaszozta. Amúgy is, összeegyeztethetetlen lett volna a forgatás, mert a filmsztár éppen egy másik filmen dolgozott ebben az időben. Végül Woody Harrelson kapta a neki szánt szerepet, a rendező benne meglátta az összes szükséges drámai elemet és komikus vénát. A Grammy-díjas Tom Waits kulténekes csak újabb név a színes palettán, aki emlékezetessé teszi a szereplőgárdát. Például ennél a reszelős hangú, whiskytől bűzlő legendánál jobb pszichopata talán csak Ozzy Osborne lett volna.

Szó mi szó, Martin McDonagh nagyon defektes fickó. A filmjében szereplő színészek egytől egyig mind profik. A történet széttagolt, s egy ponttól már fárasztó is, akárcsak a Sam Rockwell Billyje. De amúgy nevettető, gúnyolódó, okos és látszólag mégis sületlen. Mindenesetre érdemes megnézni, de figyelem! Kiszámíthatatlan az első percétől kezdve az utolsóig. A hét pszichopata és a Si-cu éppenséggel az a film lehet, ami után jobb nem gondolkozni. Vagy talán a sok utalás benne mégis arra sarkall minket, hogy törjük a fejünket?

Mészáros Márton

A hét pszichopata és a Si-cu (Seven Psychopaths) plakátja

Ha az embert történetesen Rob Reinernek hívják, sikeres amerikai filmrendező csillaggal a hollywoodi Hírességek Sétányán, Oscar- és számos Golden Globe-jelöléssel a zsebében, akkor sem szabad beleesni azokba a hibákba, amikbe minden halandó belepottyanhat. Ha valaki annyi könnyfakasztó, vagy éppenséggel humoros történetet mesélt el a legnagyobb sztárokkal az élet szépségéről, mint amennyit Reiner, akkor tudnia kell, hogy mely tényezők egy ilyen jellegű, romantikus dráma buktatói. És ha tudja is, a filmje mégis csak sokat látottnak hat, ami semmi újdonsággal nem kecsegtet.

A Monte Wildhorn csodálatos nyarának (The Magic of Belle Isle) történet egy igazi szívet melengető hollywoodi klasszikus egy tolókocsihoz kötött, mogorva western-sikerkönyvek írójáról, akinek egyetlen öröme az életben a whisky, és egy a szomszédjában lakó helyes családról, amelyben egy egyedülálló anya nevel három lányt. A cél egyértelműen az, hogy minél inkább belopja magát a szívünkbe a film, ehhez pedig nincs is jobb plusz adalék, mint egy tündéri kutyus. Tökéletes felállás, ha a filmet mindössze csekély 5 millió dollárból szeretnénk tető alá hozni, miközben az álomgyárban átlagosan 80-100 milliós költségvetésből készülnek a filmek.

A rendező, Rob Reiner túl magasra tette a mércét a hat éve készült A bakancslistával (The Bucket List), amelyben szintén Morgan Freeman és Jack Nicholson játszotta a főszerepet, két rákkal küzdő öregembert, akik minden álmukat megvalósítják, amikor megtudják, hogy az élet már nem kínál nekik több lehetőséget. Ehhez képest A Monte Wildhorn csodálatos nyara bődületes csalódás. Habár Freeman jól hozza a morózus öreget, akit idegesítenek az emberek, a karaktere egy bizonyos ideig nagyon az összeszorított ajkú és szemű, zsémbelődő öreg Clint Eastwoodra hajaz. A párhuzam ellenére nélkülözhetetlen cowboy kalapjában és állandó ivászatával együtt igazán mélyről jövő őszinteséget áraszt. Az csak mellékes információ, hogy Freeman az életben szintén hasonló helyzetbe kerülhetett volna, hiszen autóbalesete óta lebénult a balkeze.

Morgan Freeman mellett szintén hálás karakter Charlotte, akit főhősünk már az idilli környezetet biztosító nyaralószigetre költözésekor kiszúr magának unokaöccsével. A negyvenes éveiben járó családanyába Virgina Madsen színésznő lehel életet, méghozzá igazán szerethető módon. A három lánya is megüti a mércét, amely szükséges egy ilyen aranyos családi filmbe.

A film viszont minden pozitívuma ellenére, túlontúl szentimentális alkotás, amelyet csak lehúz az akadozó párbeszéd, és a döcögős és könnyen kikövetkeztethető történetvezetés. Az utolsó egymásba borulós, könnyezős jelenettel együtt egy létfontosságú felismerés ér minket: szép film, de nem találja meg a célközönséget. Azzal nincs is baj, hogy nem az átlag fogyasztói közönséghez szól, de a történet túl elcsépelt ahhoz, hogy saját lábán megálljon. Az idealizált képek és a csöpögős happy-end mellett feledésbe merül Morgan Freeman szép játéka, és csak arra fogunk emlékezni, hogy egy különös szerelemi kapcsolat kibontakozását láttuk valami elképesztő maradi, avítt módon.

Az ehhez hasonló filmeket nem moziban kell nézni, hanem a saját pihe-puha ágyikónkból, hogy amikor a stáblista megjelenik, boldogságtól forró szívvel hátra dőljünk és békésen aludjunk.

Mészáros Márton

Monte Wildhorn csodálatos nyarának (The Magic of Belle Isle) című film magyar nyelvű plakátja

Ha azt mondjuk, hogy David Mitchell brit író Felhőatlasz (Cloud Atlas) című regénye megfilmesíthetetlen, akkor a filmről írni maga a lehetetlenség. A történet bonyolultsága miatt nem is próbálkozom részletezni a cselekményt, szűkszavúan csak annyit mondok, hogy téren, s időn átívelő sztorit kapunk, amely a 19. század elején veszi kezdetét, és valamikor a jövőben, 2300 után ér véget. A siker garantált, pedig a témaválasztásban ott rejlik a bukás is, hiszen nem nehéz belegabalyodni egy ilyen volumenű, ekkora mondanivalóval bíró filmbe. A Felhőatlasz népszerűsége rohamosan nő, kultfilm lett, mégis megosztó, lebilincselő, elgondolkodtató, ám mindent egybevetve nagyszerű alkotás.

A történet, ahogy mondtam több idősíkon fut, emiatt mind a hat történet – amely kezdetben úgy látszik, nem áll kapcsolatban egymással –, más filmzsánert képvisel. A műfaji különbségeket leginkább az 1970-es évek San Franciscójában játszódó, oknyomozó újságíró történetével foglalkozó jelenetekben, a Száll a kakukk fészkét idéző idősek otthonában, és a két jövőben játszódó történet során válnak leginkább láthatóvá.  A Felhőatlasz ritka egyensúlyt teremet az összes történet között, amit elmesél.

A műfaji keveredéseknek hála igazán szerethető történeteket kapunk, barátságról, szerelemről, összetartozásról, de az ügyesen koreografált akciójeleneteknek hála izgalomban, megkülönböztetésben, kegyetlenségben is részünk lesz. A csúcs-modern technikák a poszt-apokaliptikus világ megteremtéséhez nyújtottak óriási jelentőséget, szerencsére a sci-fibe illő jelenetek egyike sem tűnik hihetetlennek vagy ócskának. A Felhőatlasz az első perctől kezdve az utolsóig szemet gyönyörködtető látvány.

A történetek gabalyodása a lehetetlenséget fokozzák, emiatt az egyszerű mozi néző számára valahol kisiklik a film, amikor feldarabolódik. Senkit ne tévesszen meg a bonyolultság, mesterien felépített filmről beszélünk: indaként kapcsolódó történetek, amelyek a végén egyszerre csavarodnak fel egy fára. Megvannak benne a hollywoodi filmkészítés kliséi, de szerencsére nem érezni rajta mindenütt az álomgyár nyomait.

A legszerethetőbb jelenet Timothy Cavendish, a 65 éves brit kiadóigazgató napjainkban játszódó története. A jelentős adósságokat felhalmozó, nyugdíjas bácsin hosszú évek után áll bosszút testvére, és egyidősek otthonába dugja, ahonnan nincs menekvés. Cavendish épelméjű, minél gyorsabban szabadulni szeretne, de egy szigorú nővér – egy férfiszínész, Hugo Weaving alakításában –, aki lehet, hogy a vasakaratú Ratched nővér paródiája, útját állja.  Jim Broadbent nagyszerű nem csak Cavendishként, a zsémbes, öreg zeneszerző, Vyvyan Ayrs szerepében bokros, ősz szőrzettel éppolyan pompás. Az Oscar-díjas brit színész, aki az elmúlt évek legnagyobb brit mellékszereplői alakításait nyújtotta, kollégáival olyan változásokon esett át, hogy némelyik jelenetben rá sem lehet ismerni. Példának okáért, Halle Berry-t felismerni fehér bőrű, szőke hajú feleségként vagy torz koreai férfiként igazi nehézséget jelentett.

A színészek közötti egyensúly nem bomlik fel, szinte mind a hat különböző korban feltűnnek. Tom Hanks, Halle Berry, Hugo Weaving és Hugh Grant hat karakterként látható a filmvászon, Jim Broadbent, Ben Whishaw öt szerepben ragyogó, a csodálatos Susan Sarandon pedig legalább ennyi szerepben van jelen a filmben. Egy művészt sem lehet kiemelni, de dicséretre méltó, hogy még a máskor színtelen Hugh Grant is érdekes. Ebben a filmben a legnagyobb színészek néhol a legkisebb, felismerhetetlen mellékszerepekben vannak jelen.

Talán a film egyetlen hibája az, hogy nem könnyen érthető. Tom Tykwer, valamint a Waschowski-testvérek rendezői, illetve forgatókönyvírói közreműködése fáradhatatlanul dolgozik egy olyan világ feltárásán, amelyet eddig nem ismertünk. Első alkalommal talán nem értjük meg teljesen az üzenetet, csak érezzük. Nem tömegtermék, éppen emiatt nem mindenki képes átlátni a maszkokon és a vizuális effekteken. Egy ilyen elértéktelenedő világban igazi drágakő a tucat filmek között ez az alkotás, amely nem használja öncélúan a szexet, a kábítószereket, az igénytelen zenét és a káromkodást, hanem az élet nagy kérdéseit bolygatja: a sorsot, a reinkarnációt és a jövőt, amelyről cseppet sem fest boldog, idealizált képet. A film azt mondja, hogy már születésünk előtt kapcsolatban állunk egymással, s életünkben minden okkal történik, mindnyájan egymásra és ez által magunkra vagyunk hatással.

A Felhőatlasz nem egy rendezett történet, így már az elején letettem róla, hogy várjam a katartikus befejezést. Ennek ellenére nem éreztem azt, hogy sablonos bölcseleteket hallottunk volna, nem gondolom úgy, hogy erőltetett, vontatott film a Felhőatlasz. Jól viselem a hosszú filmeket, de mások talán az alkotók szemére vetik a film háromórás mivoltát. A Felhőatlasz is azt bizonyítja, hogy a mozgóképnek nincsenek határai, bármikor bebizonyosodhat, hogy vannak még olyan korlátok, amiket ledönthetünk. Világunk megismerésére is érvényes ez a szabály. Felszínességről szó sincs. Mestermű!

Mészáros Márton

Felhőatlasz (Cloud Atlas) című film plakátja

Senkit se zavarjon meg a magyar cím, ez a Szerelem nem azonos Makk Károly Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván főszereplésével forgatott azonos című filmjével. A két filmben annyi viszont közös, hogy mindkét film filmtörténelmi remekmű és erősen kötődik a Cannes-i Filmfesztiválhoz: az 1971-es magyar film a zsűri különdíjával és színészi elismerésekkel tért haza a francia filmes mustráról, Michael Haneke Szerelme (Amour) viszont nagyobb elismerést, Arany Pálmát érdemelt negyvenegy évvel később.

Az életünk aktuális problémáival előszeretettel foglalkozó osztrák filmrendező a Szerelemmel olyan filmet alkotott, amely még ha szívet tépő is, kötelező darab. Senkinek sem könnyű szembenézni az öregedéssel, még a gondolata is kétes érzéseket vált ki belőlünk, így igazán nagy kihívás volt elkészíteni a filmet annak tudatában, hogy az alkotók előre tudták, hogy nem egy vidám téma akadt kezük közé. Na de jogos a kérdés, mikor láttunk mi vidám Haneke-filmet?!

A történet egyszerű: az évtizedek óta boldogságban élő házaspár egyik tagjának testi és szellemi leépülését követhetjük figyelemmel, végzetük pedig elkerülhetetlen. Több mint szomorú történet sivárságig egyszerű, az első képkockákat leszámítva egyetlen helyszínen – egy párizsi lakásban – felvett alkotás. Haneke nagy érdeme, hogy filmjeivel képes felhívni az emberek figyelmét az aktuális társadalmi, szociális gondokra, és az élet legnagyobb kérdéseire reflektál – mindenféle közhely és ezerszer elismételt igazság nélkül – még ha ezt úgy teszi, hogy attól szinte felfordul a néző gyomra, de legjobb esetben összeszorul a szíve.

Az átlagos polgári házaspár figurája gyakorta jelenik meg Haneke filmjeiben; az alkotót nem izgatják az olyan lényegtelen részletek, mint a szereplők nevei (nem első alkalommal hívják Georges-nak és Anne-nek a főszereplőket), annál sokkal nagyobb kérdések foglalkoztatják. Szerelem, halál, élet, méltóság és a kérdések sokasága, meddig mehetünk el a segítségnyújtás területén, mikor megváltás már a halál, hogyan viszonyuljon a család a beteghez, hogyan legyünk úrrá a fájdalmon mi?

Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva, a francia filmművészet két csillaga nyolcvanévesen is átütő, megrázóan kiváló alakítást nyújtanak, amilyenre csak a valóban „nagyok” képesek. Bevállaltak mindent a szerepért, mindent megtettek a siker érdekében: ilyenkor mondják, hogy ennél többet lehetetlen lett volna kihozni a filmből. A házaspár lányát Isabelle Huppert, Haneke kedvelt színésznője játssza – igaz, most nem ő mozgatja a cselekményt.

A történet talán túl hosszú – bár szükségesnek éreztem a film teljes hosszát a hiteles ábrázolás miatt –, emiatt monotonnak hathat. A részleteket éppúgy a mi fantáziánkra vannak bízva, mint a gyönyörű befejezés. Haneke ravasz fickó, önálló gondolkodásra sarkall minket, ezer meg ezer lehetőséget kínálva az alternatív értelmezéshez. A Szerelem egy világszínvonalú rendező életművén a korona, egy üzenet, ami lecsupaszítja a lelkedet, egy hófehér galamb, egy a medrébe tökéletesen folyó vízfolyam.

Mészáros Márton

Michael Haneke Szerelem (Amour) című filmjének plakátja

A magyar filmgyártás nyomorúságos helyzetében is akadnak olyan alkotók, akik képesek felcsimpaszkodni Pegazus hátára, hogy aztán a csodaló a siker felé repítse őket. Így volt ezzel Deák Krisztina is, akinek az Aglaja című filmje az első külföldi bemutatkozásán elnyerte a legjobb film elismerését és a török filmkritikusok díját az antalyai filmfesztiválon.

Aglaja annak a kislánynak a neve, akinek a rettenetes gyermekkora elevenedik meg a filmvásznon. A kislány egy romániai cirkuszdinasztiába született; magyar származású apja bohóc és nőcsábász, édesanyja pedig akrobata. A család kénytelen elmenekülni Romániából, és Európa más országaiban próbálnak szerencsét. A bohóc létére keserű papát szerződtetik, a mamának, Sabinának viszont nem kínálnak munkát. A kislány iskoláztatását a szülők elmulasztják, a gyerek helyette a cirkuszi sátrakkal és annak ezerarcú lakóival ismerkedik meg.

A cirkuszi lét minden szokatlan és borzalmas velejáróját megismerhetjük: a kislány, aki valójában fiú, a FlyGirl, aki leesik a magasból és szörnyet hal, a törpe, a bohóc, az igazgató és a vietnámi nő, aki a haján lógva zsonglőrködik, építi fel azt a páratlan világot, amelyben Aglaja életre van ítélve. Aztán egy szép napon mindennek vége szakad, Aglajának más környezetben kell megfelelnie az elvárásoknak. Svájci internátusba kerül, ahol a külvilágot csak a mindennapos veszélynek kitéve lévő édesanyja jelenti. Miután az apja felkeresi, de csak a testvérét viszi magával, nem sír, nem üvölt, és látszólag nem törik meg, csak valahol mélyen pattan el egy újabb húr.

Sabina végül hét év után felkeresi az intézményt, és magával viszi a lányát, hogy visszatérjenek a kommunizmus vaskapuinak lerombolása után Romániába. Hirtelen a mamájára utalt kislányból családfenntartó lesz, akire ezúttal a mama van rászorulva. Kettejük személyes drámája éppolyan erős, mint a film első fele.

Az Aglaja ügyesen elegyíti az egyszerűséget a rafináltsággal, a szereplők jellemábrázolása és tényleges átváltozása tökéletesre sikeredett. Sabina közel húsz évet öregedik a történet szerint, s a lányát alakító (kislány) Jávor Babette és (a felcseperedő) Móga Piroska is megtalálta az összhangot. A film sztárja Ónodi Eszter, aki már rutinból sem tud hibázni. Talán nem túlzás azt mondani, hogy minden jelenetben tündököl, még akkor is megőrzi méltóságát, amikor más már rég búcsút mondott önérzetének. Ahogy a rendezőnő mondta, Ónodi dublőre a forgatás során hibázott, de ő maga sohasem. Ez a mentalitás és szakmai elhivatottság érződik is az alakításán.

Deák Krisztina érdeme, hogy a kisebb szerepekre is sikerült ideális színészeket találni: a németül beszélő, szigorú igazgatónő (Molnár Piroska), a nővadász aljas főnök (Kamarás Iván), a variatéműsor közönséges viselkedésű intrikája (Jordán Adél) és a karót nyelt hivatali személy (Börcsök Enikő) mellett Bálint András, Esztergályos Cecília, Lázár Kati legalább olyan jók a szerepeikben, mint a többiek.

Máthé Tibor operatőr kamerája képes volt példaszámba menően hitelesen visszaadni a világot úgy, ahogy Aglaja látja. A nyugtalanságot árasztó, tökéletes zeneválasztás mellett dicséret illeti még díszlet és jelmeztervező nagyszerű munkáját is.

Az érzet végig ott motoszkál a fejünkben, hogy mindez nagyon szép, érdekes és színes, de talán egy kicsit sok. Sok ahhoz, hogy egy filmbe belesűrítsünk egy terhes korszakot, családi drámákat, az elrontott gyerekkort, a felnőtté válást, a csalódottságot, a megbocsátást, a nagy korkülönbséges párkapcsolatokat, a szex orientált főnököt, a kiöregedést és a méltatlan halált. Lehet, hogy nem mindenki számára forr össze a kirakós minden kockája, de összességében egy gyönyörű és szívfacsaró történet megelevenedésének lehetünk szemtanúi. A film fájdalmasságát a történet igazságalapja nyújtja, ugyanis az Aglaja a 2002-ben öngyilkosságot elkövetett Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába eset című nyomasztó félig-meddig önéletrajzi regényéből készült.

Mészáros Márton

Deák Krisztina Aglaja című filmjének plakátja

Az elnyomó kommunista rezsim korszakában játszódó filmek mindig hálás alapanyagnak bizonyulnak, még akkor is, ha a cselekmény nem az 1956-os szabadságharcra összpontosít, hanem az azt követő politikailag zűrös évre. A Szabadság, szerelem és Az utolsó jelentés Annáról sikere után Bergendy Péter is az 50-es évekhez nyúlt vissza, és második nagyjátékfilmjébe is ugyanazt a színészt hívta, aki az elsőt emlékezetessé tette.

A történet 1957. december 24-én játszódik Budapesten, ahol az Államvédelmi Osztálynak bizonyságot kell nyerni arról, hogy ügynökei közül kikben bízhat a jövőben. A történet a jóképű, harmincas Jung András körül zajlik, aki német tanárként tesz jelentéseket. A fiatalember közvetlen felettese Markó elvtárs, akinek András tevékenységét kell megfigyelnie. A két férfi nem csak kolléga, kettejük között apa-fiú kapcsolatféleség alakult ki, így a döbbenet kétszeres, amikor napvilágra kerül, hogy lehallgatja a fiút, s beleavatkozik annak életébe.

A vizsga, amelyet több nemzetközi filmfesztiválon vetítettek – Chicagóban és New Yorkban díjazták is –, nagyon alacsony költségvetésből készült. A jeleneteket DSLR kamerával vették fel, ennek tudható be a fény hiánya és egy-két gyenge jelenet a filmben, viszont az operatőr minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy hitelesen adja vissza a filmet átjáró bizonytalanságot.

Az alkotás a film noir stílusjegyeit és a rejtély erejét használja ki, méghozzá igencsak jól. A hazai színészeket gyakran éri a vád, hogy túl színpadiasan játszanak, nos A vizsgára ez nem mondható el. Nagy Zsolt kevésbé hiteles, mint színpadi munkáiban, Kulka János alakításáról viszont csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Hámori Gabirella az érzéki, titokzatos nőként remek választás, Haumann Péter pedig kitűnően hozza a kegyetlen, jégcsap főnököt.

A befejezés éppolyan jól sikerült, mint maga az egész film. Nem tabudöntögető, nem feszeget semmi merőben újat, de az egyszerűsége és letisztultsága olyan magyar filmmé teszi, amelyre büszkék lehetünk. Színészi alakításokban és korrekt történetvezetésben gazdag kilencven perc.

Mészáros Márton

Bergendy Péter A vizsga című filmjének plakátja