Mészáros Márton blogja

Egyáltalán nem szokványos film A holló (The Raven). Műfaji besorolását illetően talán konspirációs, misztikus thriller lenne, de szégyenérzet nélkül ráaggathatnánk az életrajzi film címkét is, hiszen a legtöbb életrajzi alkotás csak az adott művész életének egy bizonyos szakaszára összpontosít, mindesetre a teljes életét, születéstől halálig ritkán mutatja be.

A holló a cím ellenére se nem Edgar Allen Poe 1845-ben megjelent népszerű verse, se nem az 1994-es kultuszfilm, A holló (The Crow) újbóli adaptációja. A történet fiktív, bár dúskál a valós eseményekben. A helyszín az amerikai Baltimore, ahol Edgar Allan Poe leélte az életét, s hol nem csak lakóháza hanem, sírja is található. Az 1840-es évek vége felé járunk, és sorra ütik fel a fejüket a morbid gyilkosságok a városban. A normális emberi gyomor számára nehezen megemészthető halálesetek kivitelezése enyhén bizarr, akárcsak Poe hátborzongató történetei. Az összefüggés nem a véletlen műve, a gyilkos ugyanis tudatosan hajtja végre azokat a mesterien kiötlött gyilkosságokat, amelyek az író sötét, ám annál csavarosabb fantáziájának szüleményei. A nyomozásban természetesen a gyilkosságok legjobb ismerője, maga Edgar Allan Poe is részt vesz, aki emiatt végre olyan művet képes alkotni, amely elnyeri a kiadó tetszését is.

A film forgatókönyve ötletes, egyáltalán nem ad okot arra, hogy a néző azt hihesse, hogy némelyik jelentet csak nagy nehézségek árán tudtak feltölteni tartalommal. A nyitójelenet nagyszerű, tele van feszültséggel, viszont a történet beindítása már kevésbé ment zökkenőmentesen. Finoman szólva az első fél óra lehetett volna érdekesebb, de a történet előrehaladtával a lassúfolyású sztori gyorssá lesz. A történet egyébként Poe novelláira épül, hiszen innen merítették az emberöléseket.

A legendás író-költőt mondhatni egy olyan színész alakítja, akit nem tartunk a filmtörténelem kiemelkedő egyéniségének: John Cusack ezúttal többet ad bele, mint amit megszokhattunk a családi filmekből, s habár vannak jó jelenetei, összességében olyan üresnek hat a jelenléte, mintha egy beszélő kartondobozt látnánk. Viszont mégis azt kell mondanom, hogy egy nála ismertebb színész nem feltétlenül lett volna jobb választás.

Az író szerelme és annak édesapja éppúgy kitalált, mint a többi karakter. A szép Alice Eve, és a szerep kedvéért szakállat növesztő Brendan Gleeson nagyszerű választás volt a mellékszerepekre, éppen annyit vannak a vásznon, amennyi indokolt. Nem többet, nem kevesebbet. És ha már a szereplőket méltatjuk, nem sikoltatunk el a férfi felett, aki halálnak öltözve vágtat be a bálterembe: Fancsikai Péter néhány éve még Tiborként szerette volna Gregor Bernadettet meghódítani, most viszont már egy nemzetközi filmben tűnik fel, akárcsak Haumman Máté vagy Tálos József.

Említésre érdemes, hogy a film létrejöttének jelentős százaléka magyar érdem, hiszen a filmet Budapesten forgatták. Talán éppen emiatt nehezen is tudtam elvonatkozni a szembetűnő magyar helyszínektől.

A film felvázol egy elképzelést Poe rejtélyek övezte halálról. Edgar Allanre 1849. október 3-án Baltimore utcáin, egy padon ülve leltek rá. Az író nem volt olyan állapotban, hogy elmondja megtalálójának, hogy mi történt vele, ezért kórházba szállították, de ott sem javult az állapota. Négy nappal később huny el, halálának pontos körülménye tisztázatlan, de az esetleges okok között feltűnt a masszív alkoholizmusa, a túlzott kábítószer fogyasztás, agyhártyagyulladás, epilepszia, kolera, szifilisz, agyrázkódás, veszettség, agyvérzés, szívroham és mérgezés is. A holló nem hagyja a fantáziánkra a befejezést, szinte az egész film eköré épül.

Nehezményeztem a rendezői munka hiányosságait, az ausztrál James McTeigue láthatólag nem teljes odaadással dolgozott a filmen. Talán ha több energiát fektet bele, akkor a film hibái kiküszöbölhetőek lettek volna. Az elképzelés, hogy Poe a saját maga által megteremtett műfajnak és műveinek a hőse legyen, remek és nem szokványos, de a kivitelezés már nem sikerült annyira jól, mint azt vártuk.

Mészáros Márton

A holló (The Raven) című film plakátja

Az Amerikai pitek-filmek mára kultuszfilmekké váltak, szinte egyetlen fiatalokról szóló, hasonló kaliberű film sem örvend olyan közkedveltségnek, mint az első, 1999-ben bemutatott Amerikai pite. Azóta készült jónéhány folytatása az első résznek, de az eredeti film olyan magasra tette a mércét, hogy azt semelyik utódja sem érte el. Az Amerikai pite: A találkozó (American Reunion) azonban végre megidézi az igazi, belevaló Amerikai pitéket. Úgy, ahogy azt kell: haladva a korral.

A 2012-es filmnél, immáron 13 évvel az első rész bemutatója után, az alkotók rájöttek, hogy a mostani nézőkhöz máshogy kell állni, mint az ezredforduló előtt. Az, ami vicces volt akkor, nem feltétlenül humoros ma is. A jellegzetes stílus megmaradt, de már nem a szüzesség elvesztésén van a fő hangsúly, és ha lehet ilyet mondani az Amerikai pitét emlegetve, akkor kevesebb gusztustalankodás van benne. Természetesen a fő stílusjegyek megmaradtak: szex, buli, pia elengedhetetlen kelléke a filmnek. Persze csak annyi, amennyi belefér egy harmincas életébe. Az eredeti film gimnazista női szereplő időközben megöregedtek és anyakorba léptek, így szükség volt néhány új „jócsajra”. A felhozatala nem hagy maga után kivetnivalót, szép lányokban most sincs hiány.

Megöregedett az a korosztály, akik még moziban látták az első pitéket, és szerencsére az alkotók figyelembe vették az idő múlását is. Éppen ezért, az eredeti szereplőkkel forgatták le a mozit, és ez igazán sokat dob a filmen. Szimpátiát kelthet a nézőben, hogy nem csak ő, hanem a film szereplői felett is elszállt az idő. Máskülönben jó érzés látni ezt a sok szimpatikus figurát is, akik az évek során belopták magukat a szívünkbe.

Jason Biggs, Alyson Hannigan, Thomas Ian Nicholas, Chris Klein, Seann William Scott, Eddie Kaye Thomas, Mena Suvari, Tara Reid, Jennifer Coolidge és Eugene Levy, a film főszereplői megmaradtak ugyanannak a karakternek, amelyként megszoktuk őket. Egyikőjük esetében sem beszélhetünk nagy alakításról, mindenki a saját formáját hozza: viszont nincsenek jók, sem rosszak. A kőbunkó Stifflert alakító Sean William Scott figurája a legárnyaltabb karakter. Minden negatív tulajdonsága ellenére szimpatizálunk Stifflerrel, s a végén még azt is elnézzük neki, hogy szokásához híven a film nagy részében már az idegeinkkel játszik.

Ne essünk túlzásokba, a film művészi értéke igencsak alacsony, és a történet színvonala sem szárnyal az egekben. A film célcsoportja nem kifejezetten az intelligens humor kedvelője, de ennek ellenére kellemes szórakozást, másfél órás önfeledt nevetést garantál. Az Amerikai pite: A találkozó méltó befejezése a szériának. Bízok benne, hogy nem készül folytatás. Az mindent elrontana! A film egyik szereplőjének szavait idézve: nem élhetünk örökösen a múltban. Itt az idő valami újra, viszlát Amerikai pite!

Mészáros Márton

Amerikai pite: A találkozó (American Reunion)

A Fehér pokol (The Grey) jobb film, mint amire számítottam. Úgy látszik, csak én voltam olyan naiv, hogy azt hittem rossz lehet, az a film, amiben Liam Neeson játszik. A Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger féle akcióhősök ideje lejárt: az igényes szórakoztatásért most már egy Liam Neeson nevű északír színész felel. Habár életkora alapján lassan az ő helye is a veterán-akciósztárok mezőnyében lesz, még évekig nem kell nyugdíjba vonulnia.

A film története nem szokatlan, emlékezzünk csak az Életben maradtak (Alive) című katasztrófafilmre. A két filmalkotás témájában és motívumaiban rengeteg hasonlóságot fedezhetünk fel: mindkét film egy lezuhant repülőgép utasainak életben maradásáról szól. Méghozzá mindkét film meglehetősen hideg, hófödte területen játszódik. A Fehér pokol esetében a gép fedélzetén utazó több tucat olajfinomítói dolgozó közül nyolc túlélőnek kell megküzdeni a természettel az alaszkai mínuszokban. Az időjárás viszontagságain kívül a környéken tanyázó farkasokkal is szembe kell néznie – mondhatni farkasszemet – az egyre fogyatkozó kis csapatnak.

Néhol átcsap giccsbe a történetmesélés, de az alkotók előnyt kovácsoltak az elvesztett szerelem ábrázolásából is. Szerencsére izgalomban sincs hiány, néhány jelenet annyira váratlanul éri a nézőt, hogy ijedtében azonnal összerándul a székben. Az alkotókat dicséri, hogy az akciójelenetek nem mennek a film mondanivalójának a rovására. A film legnagyobb erénye, hogy egyáltalán nem kiszámíthatóak a jelenetek. Igazán kellemes meglepetés volt látni a végső harcra készülő két ellenfél küzdelmét.

Elvétve akadnak gyatra jelenetek is, de összességében egy izgalmas filmről beszélünk. Számomra a legnagyobb fájdalom, hogy a film eredeti címének fordításakor a hazai forgalmazó semmi értékelhető címmel nem bírt előállni, ezért lett a The Greyből (nyersfordításban: A szürke) a Fehér pokol. Pedig a film angol nyelvű címe mennyi lehetőséget felvethetett volna, az eredeti cím utalhatott volna akár a tájra, a farkasra, a főszereplőre, és a főszereplő érzelmi világára is.

Ha az ember túlteszi magát a helyenként irracionális történeten, és a számítógép által alkotott farkasokon, akkor egy teljességgel élvezhető, igényes filmalkotással találja magát szemben. A logikai bukfencekről, hibákról hosszú listát lehetne írni, de ennek nem itt a helye. A Fehér pokol megpróbálja követni a túlélős kalandfilmek főirányvonalait, de szerencsére nem válik egy tipikus katasztrófafilmmé, hanem inkább nem szokványos lélektani drámaként próbálja megállni a helyét. A film tükrözi a filmnek alapul szolgáló novella mondanivalóját, talán azt kell mondanom, kicsit túl szentimentálisan is. (Figyelem, az utolsó jelenetet senki se felejtse el megnézni a stáblista után.)

A Fehér Pokol nemcsak az élni akarás egyik legfelkavaróbb példája, hanem az életétől megcsömörlött, bonyolult lélek utolsó harca is.

Mészáros Márton

Liam Neeson északír színész a Fehér pokol (The Grey) című film egyik jelenetében

“Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb,
ami történhet velem, ha egyedül maradok.
De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok
körülvéve, akik között egyedül érzem magam.”

/Idézet a filmből/

Hogyan maradhatott ki eddigi életemből A világ legjobb apukája (World’s Greatest Dad) című film? Nem tudom, hogy pont én, egy ilyen nagy filmrajongó miért nem bukkantam még rá. Sajnálhatja mindenki, aki eddig még nem látta.

Talán ha korábban néztem volna meg, akkor egy átlagon aluli filmnek tartottam volna. De így, hogy most néztem meg, megértettem és képes voltam befogadni a filmet. Remekül tükrözi a mai társadalom értékvesztését és minden apró hibáját, kitűnő jellemrajz. Olyan film, amiben egy megszokott, jól bevált klisét sem talál a néző.

Tévesen aposztrofálták a filmet vígjátéknak, és hazugság lenne azt mondani A világ legjobb apukájára, hogy hibátlan film. Nem az. De nem is kell annak lennie, hiszen tudjuk, hogy semmi és senki sem tökéletes. Egyszerűen úgy jó, ahogy van, és az összes apró kis hibáját kárpótolja a film mondanivalója, és azok a gondolatok, amelyeket közvetít.

Számomra az egész film lenyűgöző volt, és meglepő módon egy ilyen érdekes, és egyedi történethez remekül passzoló zeneszámokat választottak. Minden jelenete a filmnek egy apró gyöngyszem, amelyhez kitüntetett figyelemmel kellene fordulnunk.

Le a kalappal a forgatókönyvíró-rendező, Bobcat Goldthwait előtt. És természetesen főhajtás Robbin Williams előtt, aki elismert színész létére elvállalt egy ilyen filmfőszerepet annak tudtában, hogy ezzel az alakításával jószerivel idiótának, meggondolatlannak fogják tartani. De őt nem érdekelték az ilyenfajta vélemények, valószínűleg az ő szeme előtt az lebeghetett, hogy a sok bárgyú, semmitmondó hollywoodi giccsparádé után végre részt vehet egy olyan film elkészítésében, aminek üzenete is van. Méghozzá mélyenszántó, elgondolkodtató üzenete.

Aki nem képes értékelni a filmet, az nem normális, vagy nem rendelkezik minimális emberi érzelmekkel, és intelligenciával. Köszönettel tartozok a filmnek azért, mert elgondolkodtatott. És ami ennél is fontosabb, meglepő módon nem csak egy téma jár a fejemben a film megtekintése után, hanem száz. És mindez ennek a filmnek köszönhető!

Mészáros Márton

A világ legjobb apukája (World's Greatest Dad) című 2009-ben bemutatott film plakátja

Foster és Tuck gyerekkoruk óta a legjobb barátok. Feltűnően hűséges kapcsolat van köztük, és férfi létükre még azt sem szégyellik mondani egymásnak, hogy „szeretlek”. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy a két CIA-ügynök között több van, mint barátság, elárulom, erről szó sincs, ugyanis a két férfi beleszeret egy nőbe. Méghozzá egymástól függetlenül, ugyanabba a nőbe. Lauren mindkét férfi fejét elcsavarja, és elhatározza, hogy egy hetet ad magának a választásra. A két híresen jó barátból egy szempillanat alatt vetélytárs válik. A Kémes hármas (This means war) történet körülbelül ennyi nagyvonalakban.

A két főszereplő, Tom Hardy és Chris Pine alkalmas a szerepre: még egyikőjük az érzelmes apuka és macsó férfi barátságos keveréke, addig a másik a minden nőt megbabonázó sármőr szerepében lubickol. Egyikőjük sem nagy színész, de egy ilyen romantikus komédiában nem bántóan rossz az alakításuk.

Lauren szerepében Reese Witherspoont láthatjuk, azonban itt már nem elég a tőle megszokott karakter. Képtelen letenni az asztalra kézzel fogható eredményt, csak sodródik az árral. Mint oly sok vígjátékszínésznőnek, csak javasolni tudnám, hogy drámákban vállaljon szerepet, mert ez a sok bárgyú vígjáték megbosszulja magát. 

A film egyetlen pozitívumát Rosemary Harrisnek hívják. Élvezet látni azt a néhány másodpercet, amikor ez a nyolcvan felett is ragyogó színésznő a vásznon van. Szinte semmit sem csinál, mégis simán lejátssza társait profizmusával és hosszú karrierje során megtanult magabiztosságával.

A Kémes hármas mindössze egyetlen egy meglepetést tartogat, a kérdést, hogy a Lauren végül melyik férfit választja párjául. Ezt leszámítva egy teljesen érdektelen filmről van szó. S az ilyenfajta filmek főfeladata a szórakoztatás lenne, azonban itt csak kínunkban tudunk nevetni ezen a pocsék filmen.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a titkosügynökök irodájában játszodó jelenetek számomra olyan benyomást keltettek, mintha a James Bond-paródiaként is helytálló Johnny Englisht, vagy az egykor népszerű rajzfilmsorozatot, a Totally Spiese-ot nézném.

A Kémes hármas vígjáték létére egyáltalán nem humoros, néhány elcsépelt, vagy esetleg túl látványosra sikeredett akciókörítés ellenére sem képes fent tartani a másfélórás figyelmet. Olyan középszerű tucat film, amelyet nem érdemes megnézni talán még egyszer sem.

Ha Reese Witherspoont meglátom újra egy egyszerű, semmitmondó hollywoodi komédiába, nincs az az Isten, amiért ne mondanék valami nyomdafestéket nem tűrő szót.

Mészáros Márton

A Kémes hármas (This Means War) című amerikai vígjáték plakátja

Nehéz úgy véleményt alkotni egy horrorfilmről, hogy alapvetően nem vagyok a műfaj szerelmese. Bevallom, eddig csak-egy két horrorfilmet néztem végig, s azok is inkább az 1970-es években, a mai horror műfaj kezdetén készített ma már egyáltalán nem félelmetes horrorok volt.

Az ördög benned lakozik (The Devil Inside) című alkotásról többek között azért is nehéz bármit is mondani, mert alapvetően nem egy nagy játékfilmmel, hanem egy áldokumentarista filmmel van dolgunk. A történet egy olyan fiatal nőről szól, aki tiltott ördögűzésen vesz részt napjaink Olaszországában, s közben a gonosz őt, és barátait is megszállja. A lány, aki dokumentumfilmet forgat az útjáról, azért utazik pont Rómába, mert édesanyját ott kezelik egy őrültek házában azóta, hogy egy ördögűzési szertatáson kegyetlen brutalitással megölt néhány katolikus papot.

A közelmúltban néztem meg Az ördögűző (The Exorcist) című 1973-ban bemutatott klasszikus horrorfilmet, tehát volt összehasonlítási alapom. Az ördög benned lakozik kétségtelenül ijesztő film, tele sokkoló és rémisztő jelenetekkel, azonban erősen hajaz Az ördögűzőre. Az előbbi film lassan negyven év távlatából már nem félelmetes, egyszerűen nem éri fel azt az ingerküszöböt, ami ijesztővé tenné. Az ördög benned lakozik fő erénye pedig éppen az aktualitás és az, hogy képes rettegésben tartani a film nézőit. Elvégre a horror azért horror, hogy úgy megijedjen tőle az ember, hogy napokig ne tudjon aludni.

A film alaptörténete nem kis kockázatot rejt magában, ugyanis ördögűzős filmet forgatni igazán nagy kihívás. Ez a téma már lerágott csont, száz meg száz hasonló film készült, amely ezt a témakört boncolgatja. Az egész filmből az igényes kidolgozást hiányoltam legjobban, pocsék színészek és tehetségszegény alkotók próbálnak elhitetni valami olyat, amiről tudjuk, hogy nem is igaz. Azt hiszik, hogy a nézők annyira naivak, hogy elhiszik, hogy egy igaz történetet látnak, egy dokumentumfilmet? Vagy csak egyszerűen ennyire igénytelenek voltak a készítők? Nyilván kevés volt a pénz, ami rendelkezésre állt a film elkészítéséhez, de akkor is, ha filmet készítenek, tegyék azt úgy, hogy a film vállalható legyen.

A sátáni megszállottságnál szerintem kevés rémisztőbb dolog van, emiatt természetesen lesznek sokkoló, igazán hátborzongató jelenetek. Teljességgel nézhető film azok számára, akik erre vágynak. Nekem nem volt elég. Csak azért mert horror, kellene lennie jól kidolgozott történetnek. A befejezésről meg jobb is ha mélyen hallgatok.

Nem fogom titkolni a rossz véleményemet a filmről: sajnos Az ördög benned lakozik nemhogy nem rejt olyan részeket, amelyek segítségével felültudna kerekedni a már megszokott horrorfilmeken, de még csak az átlagos szintet sem üti meg.

Mészáros Márton

Az ördög benned lakozik (The Devil Inside) című horrofilm plakátja