Az átlagember azt gondolná, hogy Johnny Depp neve garantálja a sikert, mindegy, hogy miben játszik. Hiába volt az elmúlt néhány év legjobban fizetett színésze, és majdhogynem a világ valaha élt legnagyobb gázsiját kapó sztárja, most mégis csúnyán leégett. A magányos lovas (The Lone Ranger) kritikája.
Nem kell nagy filmrajongónak lenni ahhoz, hogy tudjuk kicsoda Mr. Depp. Jó tizenöt éve húzónév Hollywoodban, különc, egyedi figura. Nyálcsorgató nők bálványa, ikonikus férfisztár, aki megannyi emlékezetes filmben játszott, de annyira átütő alakítást még soha nem tett le az asztalra, amiért Oscar-díjat érdemelt volna. Ezúttal sokakban megcsillant a remény, amikor kiderült, hogy a vadnyugati történetek egyik jól bevált szereplőjét, a fura indiánt, Tontót kelti életre A magányos lovasban. Egy olyan filmben, ami egy mára elfeledett, mindenesetre háttérbe szorult (és változásokon átment) zsánert, a westernt képviseli. Quentin Tarantinónak sikerült feltámasztani a műfajt a Django elszabadul (Django Unchained) című filmmel, azonban ellentétben a néger rabszolga kegyetlen történetével, a mi magányos lovasunk és rézbőrű csatlósa semmi eredetiséget nem tartalmaz. Hiszen az alkotók csak összetákoltak valamit, innen-onnan vettek ötleteket, és egy nyúlós, dagadós masszát kreáltak végeredményül.
Valószínűleg A magányos lovas alkotói mindent ki szerettek volna sajtolni a történetből, talán büntetésül, amiért beültünk megnézni, húzták-vonták, mint a rétestésztát. Ezáltal a film nem több mint egy teljes felesleges órát, és néhány értetlen, teljesen felesleges jelenetet tartalmaz. De a gondok már az első képkocánál jelentkeznek, amikor a megöregedett „múzeumi” indiánról kiderül, hogy nem bábú, és elkezdi mesélni a történetet. Ennél nevetségesebb narrációt el sem tudnánk képzelni, máskülönben még bosszantó is, hogy ezzel a meseszerű hülyeséggel rendre beleszabdalnak a cselekménybe. Viszont, hogy ne csak a rosszról beszéljünk (pedig több van belőle, mint jóból), a látványvilág és néhány újdonság erejével ható ötlet valamicskét kompenzál: műlábpuska, húsevő vadnyulak, autentikusra sminkelt mocskos, koszos karakterek (amilyen az ember a vadnyugaton lehet), és egy ló, akivel valóban komoly baj van.
A két főszereplő, Armie Hammer és Johnny Depp párosa valóban nem rossz. Hammer biztosan jó színész, csak ebből a filmből ez nem derül ki. Depp hozza a formát, nyomja a féleszű marhát – ugyanaz, mint Jack Sparrow kapitány, csak más a történet, a sminkje és visszafogottabb. Azonban nélküle az egész katyvasz semmit sem érne. Álljunk csak meg egy szóra, elnézést: még vele sem ér semmit. Hiszen A magányos lovas nem, hogy nem lesz fent a „látni kell filmek” listáján, a Disney egyik legnagyobb bukása minden szempontból. És mindenki meg is érdemli a közel három órás szenvedést, aki időt és pénzt áldoz rá, hogy szélesvásznon hallgassa egy gyermek szintjén maradt indián süketelését, és nézze egy töketlen ranger szerencsétlenkedését, na meg egy maroknyi olyan nevetséges karakter vívódását, akikről nem lehet megállapítani, hogy a paródia kedvéért olyanok, amilyenek, vagy ez halál komoly. A bajok pedig itt kezdődnek. Most már rájöttünk miért magányos az a bizonyos lovas…
Mészáros Márton
Johnny Depp és Armie Hammer A magányos lovas (The Lone Ranger) című film egyik jelenetében
Mészáros Márton blogja 