Mészáros Márton blogja

Nagyinterjú Koós Jánossal: Próbáltam örömet okozni

Koós János, a híres előadóművész budai otthonában adott interjút. A 75 éves művész hat nagylemezt énekelt fel, megnyerte a Táncdalfesztivált és népszerűsége a mai napig töretlen. Rendszeresen köszön vissza a televízió képernyőjéről, a mai napig koncertezik legnagyobb slágereivel. Számos elismerés birtokosa és boldog nagyapa.

Koós János magyar táncdalénekes budai otthonában 2013. július 9-én (Fotó: Mészáros Márton)

Mészáros: Mit gondol, hogyan változott az 1960-as évek igényes popzenéje az elmúlt évtizedekben?

Koós: Azt kell tudni, hogy 1957-ben érettségiztem, és utána rögtön felvettek a Zeneakadémiára. Oboista voltam, eszembe sem jutott, hogy könnyűzenével foglalkozzak. Ahogy a relikviák is mutatják körülöttem: Beethovent, Mozartot hallgattam csak. A falon van egy kép, ami a Zeneakadémia nagytermében készült most már nyolc éve. Egy amerikai filmből ötletet merítve kitaláltam, hogy ahogyan egy híres humorista, Danny Kaye a New York-i filharmonikusokat vezényelte, úgy én is vezényelni fogok. Mondtam magamnak, hogy ezt simán meg tudom csinálni, hiszen elvégeztem a Zeneakadémiát, tudom mit jelent a négynegyed, meg háromnegyed. Hallottam a híres Lukács Ervin vezénylésében a Szöktetés a szerájból-t, a Bohémélet-et, A trubadúr-t, és az ő vezénylésével játszottam is ezeket Miskolcon, mint oboista. Nos, amikor eljött a nap, a Zeneakadémia nagytermében dugig teltház előtt fantasztikus sikerünk volt. Ki kellett választanom olyan műveket, amibe bele lehet vinni a humort. Mondjuk, elkezdődik a Boléro, hátul az utolsó sornál bejön a terembe egy gyönyörű szép nő spanyol ruhában táncolva, jön előre, táncol velem. Amikor visszaértem a színpadra, kinéztem oldalra, egy 130 kilós nő jött be szintén táncolva. Megrémült fejjel álltam ott. A legvége az volt, hogy bejött egy hét-nyolc éves kislány szintén spanyol ruhában. Aztán a nyitányt elkezdtem vezényelni, majd leültem, előcsomagoltam kolbászt, kenyeret, megettem, letörölgettem a számat, mire befejeződött a nyitány. Ezt csak azért meséltem el, mert a 60’-as években kezdtem el énekelni, mint zeneakadémista. A klasszikus zene volt a mindenem.

Mészáros: Hogyan vált az ország egyik leghíresebb popénekesévé?

Koós: A zeneakadémia vicces gólyabálján kértek meg, hogy énekeljek valamit. Ekkoriban volt Budapesten Vico Torriani, a népszerű énekes, és az ő dalát kellett elénekelnem. Egy kikötéssel adtam elő a nagy slágert: szerettem volna, ha a kíséret vicces lenne, így végül egy tuba és egy pikoló kísért. Az Országos Rendező Irodától ezt meghallva mondták, hogy 1960. december 25-én és 26-án lesz két előadás (jegy már nem volt rá), és megkértek, hogy énekeljem el ugyanezt. Dehogy éneklem – feleltem először, de aztán addig beszéltek, míg meggyőztek. Kérdeztem, hogy mennyi pénzt kapok. Százötven forintot előadásonként, azt rögtön meg is szoroztam: hatszáz forint a két napért! Ekkor már három éve az Országos Pénzügyőr Zenekar első oboistája voltam, ezerkétszáz forint volt a gázsim havonta. Naná, hogy elvállaltam! Ezt novemberben beszéltük meg, de én továbbra is jártam be naponta az Akadémiára, ahol óráim voltak. Egy ilyen napon találtam szembe magamat a koncert plakátjával. Bilicsi Tivadar, Honti Hanna, Psota Irén, Márkus László és a többiek neve a plakáton, de az enyém sehol. Marhamérges lettem, hogy ha már elvállaltam, legalább a nevem legyen kiírva. Aztán szóltak, hogy ott van legalul. Újra kimentem, és megnéztem: Koós János. Az voltam én. Így lettem Kupsa Jánosból Koós János. Mondták, hogy nem Kupsa vagyok, hanem Koós. Olyan névvel, hogy Kupsa, nem lehet táncdalt énekelni, közölték. Miért olyannak lehet, hogy Psota? – válaszoltam.

Mészáros: Mennyire volt nehéz elviselni a névváltást?

Koós: Az volt az első gondolatom, hogy apám mit fog mondani. De ő csak annyit mondott lazán: „Te tudod fiam.” Erdélyből jöttünk, székelyek vagyunk, úgyhogy ebből nem csinált ügyet. Megértő volt.

Mészáros: Visszatérve a múltjára mikor született pontosan, hiszen a jegyző elírta?

Koós: 1937-ben születtem, fent a Hargitán. Van egy nővérem, de apám annyira várt egy fiúra, hogy betett a zsebébe egy üveg cujkát, ami románul a pálinkát jelenti. Elment a jegyzőhöz, de apám azt mondta, hogy addig nem írunk semmit, amíg nem iszunk előtte a fiam egészségére. Végül addig ittak, míg elírták, mert huszadikán születtem, de mindenhol november huszonegyedike szerepel. Megfiatalítottak.

Mészáros: Miért van egy éles határvonal a komoly és a popzene között az átlagemberek szemében?

Koós: Nekem nincs nagy határ. Mindig azt szoktam mondani, hogy lehet, nincs igazam, de csak jó zene és rossz zene van. Annak idején, a Beatles sikerén is felháborodtak. Nézd meg, mekkora haja van, te jó isten milyen zenét játszanak, mondogatták, de ezeknek a gombafrizurás gyerekeknek a dalai a mai napig élnek. Isten őrizzen, hogy bárkit is megsértsek, de rengeteg olyan dalt tudok mondani, amit fél év múlva elfelednek. Mindig azt szoktam mondani, hogy hány évvel ezelőtt született Mozart? Lassan háromszáz. És még mindig jó? Nahát! Pedig senki sem áll fegyverrel a közönség mögött, hogy ha nem tapsolsz Mozartnak, akkor lelövünk! Erre volt egy barátom, aki azt mondta, hogy ami rossz, azt elfelejtjük, mint egy rossz, fáradt köpést.

Mészáros: Mit gondol, mi egy jó zenésznek, előadónak az ismérve azon kívül, hogy nem felejtjük el?

Koós: Az egyéniség is számít. Úgy se fogja senki elhinni, de igaz a következő történet, amit mesélek. Egy napon felléptem hat ember előtt. Egy fiatalasszony felhívott, hogy a hetvenéves édesanyját, akinek én vagyok a kedvence ötven éve, szeretné meglepni a születésnapján. Amikor otthon vacsoráztak, így szólt a lány: mama, most átnyújtom a születésnapi ajándékod, és megszólalt a második szobában a két zenészem, kinyílt az ajtó, és beléptem. Ott volt egy ebédlőasztal, ahol a kis család evett. A hetvenéves néni, Klárika elkezdett zokogni. Hihetetlen volt. Egy pincében bújtam el addig, de azt megkérdeztem, hogy mi a kedvenc dala a mamának. Én, aki nála jártam, felelte a család. Direkt nem énekeltem el azt a számot, viszont előadtam a Kislány, a zongoránál-t, a Nem vagyok teljesen őrült-et, és kész. Aztán visszajöttem: majdnem elfelejtettem, van egy ismeretlen dalom, maga el fogja dönteni, hogy jó-e, vagy sem, humorizáltam. Szipogott, s csak nézett rám. Ezek olyan dolgok, amiket nem lehet megrendelni. Vagy ötven év alatt el tudtad intézni, hogy megszeretnek, vagy nem. Biztos csináltam marhaságokat az életemben, de megpróbáltam mindig úgy dolgozni – színpadon, televízióban és filmen is –, hogy örömet okozzak. Nem szeretnék dicsekedni, de nem lehetett véletlen, hogy imádták a Hofi-Koós párost.

Mészáros: Nem hisz a véletlenekben.

Koós: Hogy hinnék? Az sem volt véletlen, hogy egymásra találtunk. Nem is tudtuk, hogy később majd fogunk valamit együtt csinálni. Egy balatoni műsor után szabad volt az esténk, ott ültünk a tűz körül a többiekkel. Akkoriban rengeteget jártam a Szovjetunióba, éjszaka volt, én felálltam a lobogó tűz mellől, és paródiának szánva torkom szakadtával elkezdtem énekelni oroszul. Hofi Géza rám nézett, felállt, vigyázzba vágta magát mellettem, és együtt énekeltük tovább. Úgy elkezdett nevetni a Bilicsi, hogy majd’ megfulladt. Hülyék vagytok, miért nem csináljátok ezt színpadon?! – kérdezte. Másnap kipróbáltuk színpadon, és szétvágták rá a házat. Attól a perctől kezdve ömlött belőlünk minden. Én már nem tudnám elénekelni a Macskaduettet, de az unokám minden betűjét, mindkét szólamot tudja. Az Operettszínházban A víg özvegyben főszerepet játszottam, aminek köszönhetőleg nyolc előadásunk volt Japánban is. A partnerem volt Antal Imre, aki egy zseniális, aranyos fiú volt. Ő volt már Japánban, én még nem. Sétálni szerettem volna, de Imre valamiért nem akart jönni. Kimentem, és egyből megtudtam, miért nem akart velem tartani. A járdán nem jöttek sokan szembe velem, csak huszonnégy millióan. Rengeteg dolgot köszönhetek a művészetnek.

Mészáros: Mesélne egy emlékezetes útjáról?

Koós: Rio de Janeiro. Nagyon régen meghívtak oda. A riói énekfesztivál zsűrielnöke Fényes Szabolcs volt. Nem akarom hosszúra nyújtani, de a riói Maracana Stadionban megnyertem a legjobb férfi előadói díjat. A fesztiválvezetőség megkérdezte, van-e valami kérésem. A Copacabanán laktam, a legelegánsabb szállodák egyikében, a tizenkilencedik emeleten. Éjszaka háromkor kinéztem, és sötét medencét láttam lent. Én, aki valaha úszómester is voltam Diósgyőrben, gondoltam, hogy lemegyek, úszok egy jót. Addigra kivilágították, és tizenegy pincér várt a kezében a whiskyvel. Ajándékba kaptam még azt is, hogy nem csütörtökön, hanem pénteken kellett felszállnom a repülőre. De nekem volt még egy kérésem: el szerettem volna menni a Flamengo-Fluminense meccsre a Maracanába. De művész úr, arra már majd’ egy éve nincs jegy, mondták, de csak szereztek nekünk. Kétszáztízezer emberel együtt ott ültem a meccsen, de nem sokat láttam, mert a felettem lévő lelátóról olyan konfettieső jött le, hogy alig láttunk az orrunkig. Végül egy nappal korábban jöttem haza, mondván van egy fontos televíziós szereplésem aznap Pesten. Rióban szálltam repülőre, Dakarban átszálltam a zürichi gépre, onnan pedig Bécsig repültem. Egy arab miniszter gépével jöttem, az utolsó sorba ültettek, mintha a kíséretének tagja lettem volna. A valódi ok, amiért előbb otthagytam Brazíliát, egy Fradi meccs volt. Hiába hülyézett érte mindenki, nekem fontos volt a Ferencváros-Komló mérkőzés.

Mészáros: Gondolta volna, hogy ilyen sikereket fog elérni?

Koós: Kezdetben nem. Aztán jött egy hat országot érintő turné, ami teljesen letaglózott. Berlinben, Varsóban, Prágában énekelni nagy élmény volt. Én büszkén vállalom azt is, hogy a Szovjetunióban is nagyon népszerű nagy sztár voltam, kisebb rajongói köröm alakult ki. Erről jut eszembe, ma fog futár hozni egy Anna Netrebko felvételt. A televízióban éppen az új szentpétervári operának az avatásáról volt élő közvetítés. Plácido Domingo az előadás közepén lépett fel, a közönség soraiban Putyin is ott ült. Mondtam is magamban, vajon ki fogja zárni ezt a gálát. Soha nem voltam igazán elragadtatva a balettól, de amilyen balettszámot itt bemutattak, attól a lélegzetem is elállt. Aztán bejött egy fiatal, nem elhízott, csinos nő: Anna Netrebko. Voltam már a milánói Scalában, a New York-i Metropolitanben, a sydneyi operaházban, de ilyet még az életben nem láttam. Ő zárta a műsort. Akkor kezdtem megérteni, hogy nem fogják ezt a hölgyet előre tenni. Egy tinédzser barátommal társaságban beszélgettünk a minap. Említettem neki az előadást, aminek még másnap is a hatása alatt voltam. Csak annyit mondtam, hogy orosz énekesnőről van szó, mire a fiatalember egyből rávágta a nevét. Te meg ezt honnan tudod? – néztem rá. – Mert egy intelligens embernek ezt tudnia kell, hogy ilyen van még az életben – felelte.

Mészáros: A popzenében kiket tart igazán nagynak?

Koós: A Beatles-t, Tom Jonest, az Earth, Wind & Fire együttest, és Michael Jacksont. (Na meg Koós Jánost! – teszi hozzá nevetve)

Mészáros: Akkor nagy rajongó a Beatlesnek.

Koós: Én zenerajongó vagyok. Viccet félretéve magyarok közül Demjént nagyon szeretem, ha énekel, és Pataki Attilát is. És van egy, akit mindenkinél jobban szeretek hallgatni énekelni: az unokámat. Betéve tudja a Fradi-himnuszt.

Mészáros: Napjainkban egyre több nyári fesztivál van, fiatalok százezrei látogatnak a Szigetre, a Volt fesztiválra, a Balaton Soundra. Hívják, csak nem megy el?

Koós: Hívtak, és voltam is már a Szigeten. Aztán van egy idő, amikor nem hívnak, de istenem, megyek máshova. Legközelebb például Szlovákiába megyek. Mindig én vezetek, soha nem hagyom, hogy más vezessen. Egyszer nem én ültem a volán mögött, fejre is álltunk. Soha nem vagyok álmos, miattam soha nem kell megállni pisilni, nem mondom, hogy jaj de éhes vagyok. A zenészeim, akik hátul ülnek, na ők mondják, hogy álljunk meg a következő benzinkútnál vécézni. – Én hazaviszem… – szoktam mondani.

Mészáros: Egy nehéz nap történetét elmesélné, amikor vezetett?

Koós: Egyszer Pesttől Brassóig vezettem. Az ottani előadás után másnap onnan Újvidékre (Novi Sad) mentünk, majd hazavezettem. Örülök, hogy a mai napig nem fáraszt ez. Ennek nem ott kell keresni az okát, hogy erős, meg stramm vagyok, ez pusztán genetika. Onnan egy szuszra úgy levezettem Hamburgig, hogy meg sem álltunk, csak tankolni. Én mástól fáradok el: Aradszkytól. (Nevet, és kisfiús mosollyal hozzáteszi, ez csak humor.)

Mészáros: Tudja, hogy hány fellépést vállal egy évben?

Koós: Nem, lövésem sincs. Mostanában inkább nyáron hívnak fellépni. Ebben az évben farsang tájékában nem volt sok fellépés, régen viszont farsang, nők napján már reggel hétkor énekeltünk.

Mészáros: Otthon szokott énekelni, például zuhanyzás közben?

Koós: Nem. Szerencsére soha nem rekedek be. Tizenhárom éves korom körül Miskolcon éltünk, apám fent dolgozott a lillafüredi Palota-szálló karbantartójaként. Akkor még szombaton is volt tanítás, utána pedig beültünk anyámmal a kisvasútba, és két napig ott voltunk együtt Lillafüreden. Akkor még dübörgött a szálló mellett a vízesés. Apám a legnagyobb mínuszban így szólt, add már ide a sapkád…tudtam, hogy valami vicc lesz…a sáladat is, folytatta, két kesztyű, mondta. Mindet oda adtam neki, összecsomagolta őket, és gondolkodás nélkül behajította őket a vízbe. Soha többet ne lássam meg rajtad ezeket, mondta. Nincs is kesztyűm, sálam, se sapkám (csak egy tengerészsapkám), és soha nem is voltam lázas. Ebben a korban már kell orvoshoz járni, de jól vagyok. Egyszer, a hatvanas években kénytelen voltam elmenni a híres Jasper Antal gégészorvoshoz, apám is jött velem. A doktor ki akarta venni a tüszős mandulámat, de apám így szólt: „figyeljen doktor úr, magát mindenre megtanították, csak egyre nem: az emberi testnek csak egyetlen orvosa van, a mandulája”. A mai napig meg van a mandulám.

Mészáros: Néhány énekes, például Johnny Cash és Tom Jones hetvenéves koruk környékén élték másodvirágzásukat. Nem szeretne új dalokkal stúdióba vonulni?

Koós: Jonest nemrég láttuk Vegasban. Milliószor hallottam már énekelni, csúcs az a pali! Ha kihagyná a repertoárból a Delilah-t, és a nagy slágereit, a fél közönségét elvesztené. Úgy látom, ezrek kíváncsiak a régi dalaimra, nem akarok már kísérletezni. Természetesen elgondolkoznék az ajánlaton, ha valaki beállítana új dalokkal.

Mészáros: Tele van könyvekkel a háza. Nagy olvasó?

Koós: Márai és Rejtő az abszolút kedvenc. Rejtő Jenő egész életműve megvan, az összes kiadásban megvásároltam a könyveit, sőt még a Blikkben hétről-hétre megjelenő képregényt is gyűjtöm. Versek közül Ady műveit szeretem.

Mészáros: Mint kiderült, nagyon ügyes karikaturista is! Mióta szeret rajzolni?

Koós: Amikor srác voltam, a könyveim oldalait mindig telerajzoltam. Kicsit mindig a karikatúra felé hajlottam. Ezért van az, hogy bárkit, akit látok, le tudom rajzolni. A Vidám Színpadon Bajor Imrével két útszéli kurvát játszottunk egy darabban, amelynek a díszleteit és jelmezeit a híres Vogel Eric tervezte. Az öreg nagy melleket, magas sarkú cipőt (velem szarban volt, mert negyvenhatos lábam van) és parókát is tervezett nekünk. Zseniális ember volt! Az előadás előtt egyórás meló volt elkészíteni minket. Egyszer hamarabb kész voltam, ezért a büfében untam magamat. Ott ült Vogel Eric, éppen újságot olvasott. Mondtam a büféscsajnak, hogy adjon már egy filctollalt. Lerajzoltam Ericet. Odahívtam az asztalomhoz, egy ideig méricskélte a rajzot, és hazavitte. A festőállványához volt támasztva, senki nem nyúlhatott hozzá. Két-három évvel később éppen külföldről jöttem haza, amikor összefutottam a feleségével. Eric, hogy van? – érdeklődtem. Meghalt, felelte a neje. Úgy éreztem, el kell mennem a sírjához egy szál virággal a Farkasréti temetőbe. Egy hófehér márványlap a sírja, csak a neve és az én karikatúrám ékesíti.

Budapest, 2013. július

Mészáros Márton

Koós János magyar táncdalénekes budai otthonában 2013. július 9-én (Fotó: Mészáros Márton)