Egy színháznak nem dolga véleményt nyilvánítani, a nézők feladata a tanulság levonása és elkönyvelése. A jó színház feladata, hogy történeteket meséljen, amelyekkel ráébresszen bennünket dolgokra, a válaszokat pedig magunknak kell megtalálnunk. Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház leköszönő igazgatója utoljára rendez a teátrumban, búcsúdala a fasizmusnak való behódolásról szóló Mephisto, amely Klaus Mann regényéből készült. Nos, a kérdés magától ötlik fel: mégis miért vártak eddig arra, hogy színpadra vigyék a híres regényt? A rendező szerint azért, mert aktualitását igazán csak most értékelhetjük az általa vezetett Nemzeti elmúlt öt éve során.
Stohl András a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban
Persze az időzítéshez nem kapcsolódnak a Nemzeti Színházban lezajló változások, de a figyelmes közönség kihallhat ezt-azt a darabból. Alföldi Róbert rendezése korrekt, mondhatni az eredeti tartalomhoz leginkább a Mephistónál ragaszkodott, szinte alig változtatott valamit a regényben elhangzó dialógusokon. Maga az előadás, amelyet a Nemzeti nagyszínpadán játszanak, is a szó hagyományos értelmébe vett előadás. A szöveghez való hűség mellett nem tartalmaz nyílt szerepvállalást, de a színpadot is tudatos, visszafogottan van használva. Mindez azt sugallja számomra, hogy Alföldi Róbert az önkényeskedés és a csinnadratta helyett méltósággal szeretett volna búcsúzni attól a színháztól, amelyet az ország első számú színházává tett.
A Mephisto a nagy német író, Thomas Mann fiának, Klausnak a szemszögéből tárja elénk a művészet és az uralkodó elit közötti kapcsolatot. A hányatott sorsú Klaus Mannt egyregényes szerzőnek tituláljuk, azonban a Mefisztó a hatodik kötete volt. Az egyre fasizálódó Németország helyzetét 1936-ban, három évvel a világháború kirobbanása előtt írta meg, szavai azonban a szörnyűre festett, jövőbeli világképből szempillanat alatt véresen komoly valósággá váltak. A történet különleges helyet foglal el a magyar művészet palettáján, mivel a regényből forgatott azonos című Szabó István-film az egyetlen magyar játékfilm, amelyet Oscar-díjjal ismertek el. A színházi adaptáció készítői, Alföldi, a rendező, és a dramaturg Vörös Róbert szerették volna, ha Szabó István hozzájárul a forgatókönyv felhasználásához, de mivel a rendező ezt elutasította, saját kútfőből kellett szelektálniuk, hogy a regény mely elemeit hagyják ki a darabból, s melyekre fektetnek különösen nagy hangsúlyt.
Tenki Réka és László Zsolt a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban
A színházi adaptáció képes arra, hogy megteremtsen egy olyan hangulatot, ami belénk költözik a mintegy két és fél órás előadás alatt, és utána is fogva tartson bennünket. Alföldi tökéletes korrajzot hozott létre a darabbal, az 1930-as évek közepében véget érő cselekmény, és az azt megelőző közel tíz év légkörét nem csak a nagyszerű jelmezekkel, hanem korhű dalokkal, valamint a háború előtti német színház ábrázolásával éri el. A legnagyobb kérdés a történetben Hendrik Höfgen, a céltudatos német színész helytállása az egyre nagyobb gondot jelentő fasizmus idején: hol van az a határ, amikor megálljt kell mondani, és elhatárolódni az aggasztó politikai hatalomtól? Vagy a helyes út az engedelmesség? A Mephisto tulajdonképpen arról szól, hogy egy emberrel mi minden történik tíz megpróbáltatásokkal teli év során.
A nyitójelenetben Stohl Andrást látjuk, amint Höfgen bőrébe bújva hat percen át táncol egy balett részletet. Lihegve, izzadva, láthatóan nagy erőfeszítést és koncentrációt igényelve, eltűrve a fájdalmat, tanítójától a félvér Juliettától (Bánfalvi Eszter), aki kitoloncolásakor nem bírja felfogni, hogy miért bánnak el vele. Höfgen karakteréről csak később tudjuk meg, hogy tipikusan az a fajta ember, aki mindent megtesz a kiszemelt cél elérésének érdekében, küzd, ameddig csak tud, az embereket pedig inkább bábnak használja saját vágyainak beteljesítésére. Hogy Hendrik Höfgen jó színész-e, vagy sem, nem derül ki. Az azonban igen, hogy jellemtelen figura. Párizsban kétségbeesve fogadja a nemzeti szocialisták hatalomra kerülését, a karakter zaklatottságát jól adja vissza Stohl, aki ebben a jelenetben kicsit többet mutat, mint amennyit feltehetőleg látni akart az átlagnéző, amikor pucéran, szétnyitott lepedővel futkos a szobában. Később ugyanez a Höfgen, behódol a hatalomnak (mondhatni „megtér”), és az állami színház intendánsává nevezik ki.
Stohl András élete egyik legjobb játékát nyújtja a gyakran tenyérbemászó Höfgenként, de a fölényeskedő és a meghúzódó én sem jelent neki gondot – mégis ennek ellenére, számomra hiányzott alakításából a kettősség, amely jellemzi a szerepét. A pompás jelmezek átadták ezt, csak éppen a színészen érezni kevésbé. Mellékes hasonlóságok vannak a film és a darab öltözékei között, de a maszkot viselő, és a Jokerre sminkelt arcú Stohl András látványa elfeledteti ezt. A mértéktartó színpadkép egyszerű, mégis hatásos, meglepő módon leginkább annál a jelenetnél, amikor a tisztalelkű színházigazgató (Gáspár Sándor) zsidó származású feleségéért (Söptei Andrea) kiállva önként távozik az életből. Az ő kettősük búcsúszövege – részben a nagyszerű tálalásnak köszönhetően – bennünk marad másik néhány mondattal együtt. De a tábornagy (László Zsolt) felbukkanása, és eszes-hűséges felesége, Lotte (Tenki Réka) – akinek jelenléte hárító is a tábornagy és a színész között – is maradandó élménnyel kecsegtet, már csak a színészi alakítás, és a félelmetesen gyönyörű jelmez miatt is.
Megnyugodással vettem tudomásul, hogy más nézők is úgy érezték, mint én: hiába Hendrik Höfgen harcáról szól a történet, sokkal jobban érdekelnek minket a mellékszereplők. A színházi súgó (Nagy Mari), a hithű náci (Nagy Zsolt), a reménytelen szerelmes naiva (Mészáros Piroska), a szépfiú (Szatory Dávid), és az udvarias kis Böcök (Fehér Tibor) története elhalványul a három női sztár, Dora Martin, Nicoletta von Niebuhr, Barbara Brückner mellett. Előbbi ünnepelt színésznő, aki emigrálásra kényszerül (sokan Marlene Dietrich-kel azonosították), és külföldön csinál nagy karriert, azonban Udvaros Dorottya nem kap tehetségéhez méltó feladatot, mivel öt-hat perc alatt képtelen kiteljesedni a szőrmebundában járó díva szerepében. Kárpótlásul azért kapunk tőle egy gyönyörű dalt. Kötelességem kiemelni, hogy a másik két női karakter megformálói, Radnay Csilla Barbarája és Martinovics Dorina Nicolettája a két művésznő kiváló képességeiről tesz tanúbizonyságot. Szokatlan szerepben láthatjuk Hevér Gábort is, aki a kerekesszékhez kötött Mardert, a befutott írót játssza sokszínűen: hol rezdüléstelen komor arckifejezéssel, hol figyelemfelkeltő nevetéssel kelti életre a látszólag extravagáns és egoista szerzőt, aki jóllehet, hogy ezekkel a hivalkodó jellembeli kiütközésekkel csak palástolni szeretné valós énjét.
Lehetne mivel tovább szaporítani a szót, például az olyan apró észrevételekkel, minthogy a baba akkor sír fel a babakocsiban, amikor társasága a nácizmust kezdi éltetni, vagy a tökéletes koreográfiával betanult Függetlenségi Nyilatkozat-dalból, amely az előadás egyik legjobb pillanatát nyújtja. Csupán a befejezés akadozik kicsit. Valahogy nem ilyet vártunk egy ilye hatásos előadás után, talán fel sem fogjuk, hogy valóban ez a darab vége. Höfgen szavai („csak egy színész vagyok”) kétségbeesett védőbeszédként csengenek fülünkben, de a feladat, hogy eldöntsük, hogy Höfgen valóban nem elítélendő-e, mert csak egy színész, ki dolgát tette, vagy az erkölcsi gyarlóság mintapéldánya, a mi feladatunk marad. Az előadás nem ítélkezik Höfgen felett, azt ránk hagyták.
Mészáros Márton
Szereplők a Mephisto című darabban a Nemzeti Színházban
Mészáros Márton blogja 