Több, mint két éve mindent elsöprő sikerrel játsszák az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című Mohácsi-darabot. Valószínűleg az új igazgató, Vidnyányszky Attila az összes többi Alföldi-érában bemutatott darabbal együtt leveszi a műsorról, pedig igazi vétek emberek ezreit megfosztani ettől az előadástól. Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy az utóbbi évek legjobb színházi darabjáról van szó.
Hányszor van úgy, hogy a kritikusok imádnak egy darabot, de a közönség véleménye megoszlik róla. Vagy fordítva. Azonban az Egyszer élünknél senki sem kételkedik a Színikritikusok díjának megérdemeltségében, amelyet a legjobb előadás kategóriában nyert el a 2011-es ősbemutató követően. Ez a darab úgy eszméletlenül jó, ahogy van. A szinte mindig együtt alkotó Mohácsi-testvérek (István, a dramaturg és János, a rendező) első Nemzetis munkájukkal valami olyan szép és nyomasztó művet hoztak létre, amely kitörölhetetlenül elfoglalja a helyét a magyar színház felejthetetlen előadásai között.
A második világháború után, 1946-ban indul a történet, jelen van a tiszteletes, aki János vitézt tanítja be, a csendőr és még egy tucat falubéli, és három orosz katona gépfegyverrel és pisztollyal. Aztán egyszer csak elszabadul a pokol, a katonák felöntenek a garatra, elveszik az emberektől azt a kis élelmet, amit kaptak, megerőszakolják a nőket, férfit vernek, majd felpakolják az embereket egy teherautóra és elindulnak velük a Gulagra. Itt eszmél rá az ember először, hogy a rendező tökéletesen kihasználta a Nemzeti adottságait: monumentális díszletek, gyönyörűen berendezett színpadkép elinduló teherautóval, begördülő kocsival és magasba emelkedő kínzóeszközzel.
Az első felvonás alatt többször is kicsordult a könny a szememből. Jolán volt az egyetlen zsidó a faluban, aki túlélte a holokausztot, ő mesélte el, hogyan hurcolták el és végezték ki a családját egy koncentrációs táborban. A csendőr nem tett semmit, hogy megakadályozza, csak parancsot teljesített, amikor feltuszkolta őket a vagonra, s nem tudta, hogy munkatáborba, vagy a halálba viszik-e a családot. A tiszteletes lányát megerőszakolták, éppúgy, mint a feleségét. Körülbelül húsz katona, harmincan nem lehettek – meséli a férfi, és neki végig kellett néznie. Amikor az erőszakos szovjetek faggatják, hogy ugye, hogy a mocskos nácik tették-e ezt a szörnyűséget, ő nem meri megmondani, hogy az oroszok voltak. A végén pedig megérkezik a vak katona, akiről mindenki azt hitte már, hogy meghalt, felesége pedig újraházasodott és a férfi legjobb barátját vette el.
Nem lenne igazságos, ha a történetről többet írnék, de annyit elárulhatok, hogy mindvégig tartogat meglepetéseket és igazán eredeti a történet folytatása is. Hiszen ilyen sokat mondó, megható és elgondolkodtató darabban ritkán van része az embernek. Azt hiszem a színészeknek is. Minden szereplő kiváló, látszik rajtuk, hogy összeszokott, baráti társulat tagjai. Az első felvonás könnyeit a nevetéskönnyei váltják fel a második és harmadik felvonásban, az ember már néha alig bírja megállni, hogy ne nyerítsen fel különösen Kulka János jelenlétekor. De az előadás megannyi szempont miatt emlékezetes. A sok briliáns szereplő (Nagy Mari, Kulka János, László Zsolt, Stohl András, Martinovics Dorina, Hevér Gábor, Makranczi Zalán, Tompos Kátya, Radnay Csilla, Szarvas József, Szegedi Dezső és a fiatal színészek) és a zenekar elengedhetetlen a darabhoz. Aki nem tudja értékelni ezt az előadást, annak nem kell színházba járnia.
Mészáros Márton
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe (Nemzeti Színház)
Mészáros Márton blogja 