Interjú Szirmai Márton rendezővel, akivel a Legenda című legutóbbi filmjének kapcsán beszélgettem. Az alkotást az EUShorts Európai Rövidfilm Fesztiválon is nagy sikerrel vetítettek.
Szirmai Márton rendező egy budapesti kávéházban 2012. november 31-én (Fotó: Mészáros Márton)
Mészáros: Hogyan dolgozol, milyen munkatempód, stílusod van?
Szirmai: Sokat nem forgatok. Kisfilmet, dokumentumfilmet két-három évente egyet csinálok, ami azt jelenti, hogy rendező az év háromszázhatvanöt napjából négyet vagyok. De más is így van ezzel, például Makk Károly lehet, hogy öt évente harminc napot rendez, mégis rendező. Szerkesztő többet vagyok, igaz másnak. Televíziós műsorokon is dolgozom, nagyon sokat vágok. A dokumentumfilm melós, ahhoz szorgalom, kitartás és türelem kell. Most ehhez speciel nem volt türelmem az utóbbi időszakban. A süllyedő falu című dokfilmemnél három évig lejárogattunk egy faluban. Életemben egyszer voltam úgy rendező, hogy rendes stáb volt mögöttem. Ez az HBO egyik kisfilmsorozata volt. Sem előtte, sem utána nem éreztem azt a szabadságot és kiszolgálást, amit régen a rendezőgenerációk megéltek. Hogy nem én viszem a kamerát, hogy nem én kérem szívességre a barátaimat, hanem felkérnek rendezőnek, és csak azzal van dolgom, hogy rendezzek.
Mészáros: Miért van ez így?
Szirmai: Nem éltem régen, szóval nem tudhatom. Nyilván megváltozott a piac. Az a fajta mozi nincs többé, viszont rengeteg vizuális felület van. Az a fajta klasszikus iskola elavultnak tűnik, akkor művészet és tudomány volt a filmkészítés, most már ha a telefonunkkal felveszünk valamit, lehet, hogy a híradóba is bekerül. Azért azt tegyük hozzá, hogy haszonélvezője vagyok ennek nézőként és készítőként is, hiszen nem is rendezhetnék, mert nem végeztem Színház és Filmművészeti Főiskolát. Ez nem egyedi dolog, sokan alkotnak úgy, hogy nincs mögöttük rendezői diploma, de negyven évvel ezelőtt ezt senki nem tehette volna meg. Drágább volt a filmkészítés, megválogatták ki lehet rendező, tehát egyáltalán nem egyértelmű, hogy érvényesülni tudtam volna ilyen téren.
Mészáros: Mitől függ, hogy te magad vagy egyben az operatőr és a rendező, vagy csak irányítod a filmet?
Szirmai: Nem szívesen vagyok operatőr, leginkább azért, mert nem vagyok jó operatőr. Most már az élességet sem látom rendesen, lassan fizikai korlátok vannak. (Nevet.) Amúgy sem vagyok alkalmas rá, pedig régen szerettem: menő volt, hogy nálam a kamera. Bírnám azt, hogy operatőr vagyok, de nem vagyok jó. Persze, ha nincs elegendő pénz, vagy olyan intim szituációról van szó, akkor bevállalom. Régi független filmeknél ez előfordult nálam, de nem vagyok rá büszke. Almási Tamás például sok helyen ki van írva, mint operatőr-rendező, de biztos vagyok benne, hogy vágyik már egy profi operatőrre, persze ettől még lehet ő is jó operatőr. Róla viszont tudom, hogy a dokumentumfilmjeinek intimitása miatt operatőrködik.
Mészáros: Miért volt számodra olyan fontos a Legenda filmre vitele?
Szirmai: Az ihlet legtöbbször pályázat, határidő vagy megrendelés formájában érkezik. Az nagyon ritka, hogy valakire csak úgy rájön, hogy filmet kell csinálnia és gyorsan megcsinálja egy hónapon belül. Szerencsém volt, hogy a Legenda elkészülhetett, mert tudnék említeni nagyon sok olyan filmtervemet, ami nem valósult meg, és már nem is fog. Annak pedig, hogy miért éppen ezt a történetet vettem elő, anyagi korlátai voltak. Ez volt a terv, egy városi legenda. Akitől hallottam nem tudom, hogy igaz történetként hallotta-e, de amikor meséltem a díszlettervezőmnek, rögtön mondta, hogy amikor összeházasodott a férjével, gangos házban laktak és a szomszéd néni egyszer csak kijött. Kérdezte a Ritától, hogy mi ez a nagy ünneplés. Felvettek a Képzőre, mondta. Erre a szomszédasszony megszólalt: „Óh, én ott tanítottam!” Hát, ez a néni eléggé le volt amortizálva…a díszlettervezőnk pedig erre a mondatra eléggé elborzadt, hogy ahha, ez a jövő, ő lesz a szomszéd néni. Mondhatjuk, hogy ennek a történetnek rengeteg verziója létezik. Valaki megváltozik, rákényszerül, hogy változzon, és nem azt hozza a jövő, amit elképzelt. Ez egy olyan olcsón előállítható film volt, ami belefért abba a nagyon szerény anyagi keretbe, amiről tudtam, hogy megvalósítható. Az is szempont, hogy nem adok be 5 milliós filmet, olyan pályázatra, ahol 1-2 milliót osztanak szét. Így is ingyen dolgozott majdnem mindenki, de azért mégis csak jó, hogy kinézetre valamit lehet költeni.
Mészáros: Sorolj fel olyan művészeket, akik számodra legendának számítanak, esetleg ösztönzően hatottak a karrieredre!
Szirmai: Biztos hatott rám a cseh újhullám, meg az olaszok. Csak azért tudom, mert otthon volt egy csomó ilyen felvett filmem. Papoušek, Menzel, Forman, Fellini biztosan meghatároztak valamit, de tudatosan nem tudom. Ahogy gondolom, te sem tudod, hogy írásban kik hatnak rád. Beépül abba, amit csinálunk. Chaplint is nagyon szeretem, de az újak közül is akadnak, például Luc Besson. A cseh filmek sajátossága – ezért is áll ilyen közel hozzám a humoruk –, hogy rettentő nagy önkritikával, iróniával rendelkeznek. Az íróik, a rendezőik, a színészeik. Ha megfigyeled, egy Menzel-filmben nincsen rossz fiú rossz nő, rossz gyerek, ellenség, mindenki jópofa és szimpatikus.
Mészáros: Nehéz volt elérni, hogy mozi forgalmazásba kerüljön a Legenda?
Szirmai: Én se tudtam, hogyan lehet. Elkezdtem hívogatni a forgalmazókat, hogy van egy ilyen rövid, hét perces film, ami mellesleg stáblistás, filmre forgott alkotás, hátha valaki játszaná. A legtöbb elutasított, vagy korrekt módon azt mondta, hogy ne is küldjem, vagy inkorrekt módon azt mondta, küldjem, aztán nem reagált. Volt egy forgalmazó, a Mozinet Kft. egy olyan filmmel, ami hasonló karaktersorsot ír le, mint a Legenda, így azt mondták, hogy tegyük be elé. Ebben az is közrejátszott, hogy a film valamivel kevesebb volt, mint 90 perces, hiszen egy kétórás film elé nem lehetett volna berakni. Sokan visszasírják azt a rendszert, amikor minden film előtt lement egy kisfilm. Az Urániában voltam egyszer úgy, hogy nem ment le a Legenda, s amikor kérdeztük, hogy miért nem, azt mondta a gépész, hogy legutóbb reklamált egy néző, hogy nem erre vett jegyet. Ez az egész annyira nincs benne a kultúránkban, hogy már zavarja a nézőt. A német rendező, aki elé bekerültem, amikor Magyarországon járt, említette, hogy Németországban törvény írja elő, hogy kisjátékfilmet kell vetíteni a mozifilmek előtt ezzel támogatva a kisfilmeseket.
Mészáros: A filmjeidből árad egyfajta sajátos humor: milyen ember vagy valójában?
Szirmai: Ahogy az Örkényre azt mondták, hogy egy iszonyú morózus ember volt, az nem vagyok. Szerintem finom humorom van, ironikus inkább és kicsit cinikus is vagyok. Pont ez egyébként nem biztos, hogy ma trendi. Ha olyan filmekről beszélünk, amiket néha kitalálok tévé esetében, csomó poén nem jön át. Többször visszahallottam, hogy ja, ez jó volt, de éppen határeset, ki fogja észrevenni? Nyilván televíziós közegben különösen nem lehet érvényesülni apró poénokkal, ahogy egy Menzel-film sem a plázákban vetíthető. Nem akarom összevetni vele magamat, de valamennyire közel áll hozzám az a fajta humor.
Mészáros: Amatőrökkel vagy színészekkel szeretsz jobban dolgozni?
Szirmai: Amatőrökkel. Éppen egy rajzfilmet készítünk, most vettük fel a szinkronját és eltökélt célom volt, hogy amatőrök legyenek a hangok. Végül valahogy úgy adódott, hogy színészek lesznek, de akkor már profik. Nem akartuk, hogy maníros, modoros legyen. Meglepő módon jól is sikerült. Egyébként hozzám közel állnak a némafilmek, abban a korszakban meg szinte csak amatőrökkel dolgoztak.
Mészáros: Vagy már annyira ismert, nagynevű, hogy ne mondjon nemet neked egy színész arra a szerepre, amit te kínálsz fel neki?
Szirmai: Nem az érdemem, hiszen a színészek ma szinte mindent elvállalnak.
Mészáros: Például egy Udvaros Dorottya, Törőcsik Mari, vagy az egyik Nemzet Színésze igent mondana?
Szirmai: Szerintem bárkinek igent mondanának. Csak annyi különbséggel, hogy valamelyik színész pénzt kér, és van, aki ingyen megcsinálja. Úgy érdekesebb a kérdés, hogy valaki ingyen eljön-e, vagy kevés összegért. Mert ahhoz tényleg ismerni kell a munkámat, vagy személyese kell engem ismerni. Szerencsére a készülő filmemhez a négy főkarakter hamar igent mondott. Ebben én nem látok akadályt, eleve, ha úgy mutatkozom be, mint rendező, akkor máshogy állnak hozzám.
Mészáros: Van olyan színész, akivel nagyon szeretnél együtt dolgozni?
Szirmai: Kállai Ferenc volt, de ő már meghalt. Érdekelnek mások is, vannak elég sokan, de nincs értelme ezen agyalni. Egyszer csak jön a lehetőség, vagy nem.
Mészáros: Hogy látod, egy kisfilmes rendezőt is egyenértékű művésznek tekintek egy nagyjátékfilmes direktorral?
Szirmai: Itthon, mivel senkit nem tartanak semmire, igen. Most kit tartunk nagyra? Az én generációmból, akár nagyjátékfilmet, akár kisfilmet csinál valaki, nem lesz nagyon elismert. Más az ismertség és az elismertség. Túl kicsi az ország és szerencsétlen a környezet. Szörnyű, hogy végzett rendezők, akik ehhez értenek, egyszerűen képtelenek filmet készíteni itthon.
Mészáros: Nagyon más stílusban kell egy nagyjátékfilmet rendezni, mint egy kisfilmet?
Szirmai: Azt szokták mondani, hogy egy nagyjátékfilm sok kicsiből épül fel. Nyilván más, hiszen egy nagyjátékfilm akár két évig is készülhet, egy kicsinek meg akár két hónap is elegendő lehet.
Mészáros: A szavaidból úgy cseng ki, mintha nagyjátékfilmet nem terveznél készíteni.
Szirmai: Valóban nem ez a cél. Lehet következménye a kisjátékfilmeknek, pontosabban annak, hogy egyszer egy olyan történettel találkozom, ami ledobja magáról az öt percet. Ha van egy sztori, amit kilencven percben lehet elmesélni, nem fogom ötpercessé gyúrni. Harminc nagyjátékfilm van felírva otthon a listámra, amiről hallottam, hogy rohadt jó és meg kell néznem, és ha még én is csinálnék egyet, és ne adj isten még sikerülne is, akkor harmincegy lenne azon a listán. Mindenki azért rendez filmet, mert szeret filmet rendezni, jól érzi magát közben, szereti ha tapsolnak neki, stb… Ezek annyira prózai okok. És, hogy fontosnak tartom-e? A Para-Kovács írta, hogy százmillió év múlva a Nap bekebelezi ezt a kisbolygót, akkor most mi van? Minek van értelme…?
Mészáros: Büszke ember vagy?
Szirmai: Mire? A munkáimra? Nem hiszem. Tépelődő ember vagyok, nem vagyok elégedett a munkáimmal. Ezer hibát látok bennük, kritikus vagyok.
Mészáros: Melyik elismerésedre vagy a legbüszkébb?
Szirmai: Jól esik, hogy a Szalontüdő című filmet négy évvel azután, hogy elkészült, még mindig hívják ide-oda. Tavaly egy francia fesztivál, akikről semmit sem tudtam, írt, hogy ők tulajdonképpen egy kis mozi és vetítenék a Szalontüdőt. Elküldtem nekik, és ők voltak az egyetlenek, akik négy év alatt pénzt akartak fizetni, merthogy megnézték a filmet harmincheten. Aztán kiderült, hogy ők a világ legkisebb mozija, egy mikrobuszban vannak, bent van a sofőr, mögötte a vászon, be van sötétítve, hangszigetelt, és járják Franciaországot vidékről vidékre. Most voltam Olaszországban, ott ugyanolyan válság van, mint nálunk, sorra csukják be az art mozikat. Mondhatni, mi még elöl járunk abban, hogy van egy-két art mozink.
Budapest, 2012. december 4.
Szirmai Márton rendező egy budapesti kávéházban 2012. november 31-én (Fotó: Mészáros Márton)
Mészáros Márton blogja 