Filmet forgatni egy történelmi személyről? Egy olyan nagy kaliberű politikusról, aki még életben van? A főszerepet pedig napjaink legnagyobb színésznőjével eljátszatva? Miért is ne! Margaret Thatcher és Meryl Streep, kettejük összefonódásának eredménye káprázatos. De, vajon ma az egész film is az?
Thatcher, egy vidéki fűszerbolttulajdonos-polgármester leányaként került fel Londonba, ahol hamarosan valóra válthatta politikai ambícióit. Először a Konzervatív Párt vezetője lett, majd 1979-ben megválasztották az Egyesült Királyság miniszterelnökének. A mai napig ő az egyetlen nő, aki valaha is az ország kormányfője lett. Ellentmondást nem tűrő személyisége és keménysége miatt a hidegháború idején a szovjetektől a gúnyos Vaslady becenevet kapta, azonban ő ahelyett, hogy megsértődött volna, büszkén viselte ezt a címet. Ő volt az elmúlt évtizedek legsikeresebb asszonya az 1990-ben történt lemondásáig.
A Vaslady (The Iron Lady) című filmben azonban nem nagyon lehet eldönteni, hogy valójában kiről is szól a film. Az embernek támad egy különös érzése a film megtekintése után, s gondolom más is felteszi magában a kérdést: tulajdonképpen miért született meg ez a film? Nem kizárt, hogy a magát feministának valló Meryl Streep és a rendező(nő), Phyllidia Lloyd fel akarta hívni a figyelmet Margaret Thatcherre, aki köztudottan nagy nőbarát – arról nem is beszélve, hogy páratlanul sokra vitte nőként egy olyan világban, ahol minden a férfiak kezében volt.
Meryl Streep az Oscar-díj eddig legnagyobb vesztese, hiszen tizenhét jelöléséből eddig csak kettőt sikerült díjra váltania. Sokak fanyalogva hümmöghetnek: „bizony-bizony, ez a film csak azért készült, hogy Streep végre megkapja a várva várt harmadik aranyszobrocskáját”. Azt nem tudhatom, hogy megkapja-e érte az Oscar-díjat, de az biztos, hogy Clint Eastwood nem véletlenül nevezte kaméleonnak a színésznőt. A most hatvanhárom éves Streep minden szereppel tökéletesen tud azonosulni: ezúttal elsajátította a jellegzetes thatcheri szokásokat és amerikai létére a brit akcentust is magáévá tette, méghozzá éppolyan hanglejtésben, mint, amivel a Vaslady beszélt annak idején. A külső elváltozás is megtörtént, Streep pontosan olyan lett, akárcsak maga Margaret. Ha Meryl Streepet nem is díjazza az Amerikai Filmakadémia, a maszkmester biztosan diadalmaskodik majd a kategóriájában. Komolyan elképesztő munkát végzett a maszkmester, a sminkes és a fodrász.
S ha már Meryl Streepnél tartunk, nem szabad elfeledkeznünk a filmbéli karakterének a mindig bohókás, keserű humorú férjéről, Denisről sem. A 2003-ban elhunyt férfit Jim Broadbent kelti életre, a színészi játék itt is jó, de sajnos elenyésző Streep mellett, és semmi pluszt nem ad a filmhez. Számomra nagyon hiányoztak a karakterekből az emberi vonások, egyáltalán nem beszélhetünk jól felépített karakterekről. Azonban az özvegy képzeletében tovább élő halott férj és a neje közötti kapcsolat sokat nyom a latban.
Maga az egész film olyan, akárcsak több Vaslady-film előzetesét rakták volna össze. Nincs lehetőségük kibontakozni a színészeknek, a történelmet nem ismerő néző pedig akár el is veszhet a jelenetek között. Valószínűleg a probléma hátterében Lloyd, a rendezőnő állhat; a szándék jó volt, csak a megvalósítással akadtak gondok. „Még nem jó, még nem jó, már nem jó” – ez akár igaz lehetne a filmre is, hiszen a rendező egy olyan életrajzi filmet szeretett volna forgatni erről az asszonyról, amelyben benne van a politika és a magánélet is, de a hivatalos dokumentáció is. Sajnos, ez nem jött össze neki. Ami az elején még nem volt jó, a végére már nem lett jó. A gond abból fakadhatott, hogy túl sok mindent szerettek volna megmutatni az alkotók és ez a film rovására ment. A kevesebb több lett volna. Gondoljunk csak a Helen Mirren Oscar-díjat érdemelt alakításával fémjelzett A királynő (The Queen) című filmre, amely gyönyörű és átfogó képet fest II. Erzsébet brit királynőről, s a megoldás az, hogy csak egyetlen egy eseményre, Diana hercegnő 1997-es halálára és annak következményeire összpontosít.
Meglehet, hogy az általam felsorolt negatívumok felhozása csak szőrszálhasogatás, de ha valaki egy Meryl Streep kaliberű zseniális színészkirálynővel készül filmet forgatni, akkor a legutolsó apró részletnek is tökéletesnek kell lennie. Nem szabadna leegyszerűsíteni egy történetet annyira, hogy a nézőnek fogalma se legyen arról, hogy miért kényszerült lemondani a miniszterelnök-asszony. A mozilátogatók nagy részének fogalma sincs arról, hogy mi is állt a lemondás hátterében. Sajnos a film sincs segítségükre a kérdés megválaszolásában.
Az kell mondanom, a film legnagyobb hibája az, hogy túl nagy hangsúlyt fektettek Thatcher demenciával, vagyis időskori szellemi elbutulással való küzdelmére és hallucinációra. Éppen emiatt a hírhedt elszántságáról és kitartásáról híres politikus visszaemlékezései felszínessé válnak.
A fent említett Streep-alakítás viszi a hátán az egész filmet, nélküle egy unalmas és hiteltelen filmet kaptunk volna. A legértékesebb jelenetek azok, amelyekben az idős és megtört öreghölgyet látjuk. Fájdalmas emlékek, beugró régi képek, örök kérdések. Az emberi pedig az bennük, hogy nem kell nekünk Vaslady-nek lennünk, ahhoz, hogy egyszer velünk is megtörténjenek ezek.
Mészáros Márton
A Vaslady (The Iron Lady) című film plakátja
Mészáros Márton blogja 