Ha az embert történetesen Rob Reinernek hívják, sikeres amerikai filmrendező csillaggal a hollywoodi Hírességek Sétányán, Oscar- és számos Golden Globe-jelöléssel a zsebében, akkor sem szabad beleesni azokba a hibákba, amikbe minden halandó belepottyanhat. Ha valaki annyi könnyfakasztó, vagy éppenséggel humoros történetet mesélt el a legnagyobb sztárokkal az élet szépségéről, mint amennyit Reiner, akkor tudnia kell, hogy mely tényezők egy ilyen jellegű, romantikus dráma buktatói. És ha tudja is, a filmje mégis csak sokat látottnak hat, ami semmi újdonsággal nem kecsegtet.
A Monte Wildhorn csodálatos nyarának (The Magic of Belle Isle) történet egy igazi szívet melengető hollywoodi klasszikus egy tolókocsihoz kötött, mogorva western-sikerkönyvek írójáról, akinek egyetlen öröme az életben a whisky, és egy a szomszédjában lakó helyes családról, amelyben egy egyedülálló anya nevel három lányt. A cél egyértelműen az, hogy minél inkább belopja magát a szívünkbe a film, ehhez pedig nincs is jobb plusz adalék, mint egy tündéri kutyus. Tökéletes felállás, ha a filmet mindössze csekély 5 millió dollárból szeretnénk tető alá hozni, miközben az álomgyárban átlagosan 80-100 milliós költségvetésből készülnek a filmek.
A rendező, Rob Reiner túl magasra tette a mércét a hat éve készült A bakancslistával (The Bucket List), amelyben szintén Morgan Freeman és Jack Nicholson játszotta a főszerepet, két rákkal küzdő öregembert, akik minden álmukat megvalósítják, amikor megtudják, hogy az élet már nem kínál nekik több lehetőséget. Ehhez képest A Monte Wildhorn csodálatos nyara bődületes csalódás. Habár Freeman jól hozza a morózus öreget, akit idegesítenek az emberek, a karaktere egy bizonyos ideig nagyon az összeszorított ajkú és szemű, zsémbelődő öreg Clint Eastwoodra hajaz. A párhuzam ellenére nélkülözhetetlen cowboy kalapjában és állandó ivászatával együtt igazán mélyről jövő őszinteséget áraszt. Az csak mellékes információ, hogy Freeman az életben szintén hasonló helyzetbe kerülhetett volna, hiszen autóbalesete óta lebénult a balkeze.
Morgan Freeman mellett szintén hálás karakter Charlotte, akit főhősünk már az idilli környezetet biztosító nyaralószigetre költözésekor kiszúr magának unokaöccsével. A negyvenes éveiben járó családanyába Virgina Madsen színésznő lehel életet, méghozzá igazán szerethető módon. A három lánya is megüti a mércét, amely szükséges egy ilyen aranyos családi filmbe.
A film viszont minden pozitívuma ellenére, túlontúl szentimentális alkotás, amelyet csak lehúz az akadozó párbeszéd, és a döcögős és könnyen kikövetkeztethető történetvezetés. Az utolsó egymásba borulós, könnyezős jelenettel együtt egy létfontosságú felismerés ér minket: szép film, de nem találja meg a célközönséget. Azzal nincs is baj, hogy nem az átlag fogyasztói közönséghez szól, de a történet túl elcsépelt ahhoz, hogy saját lábán megálljon. Az idealizált képek és a csöpögős happy-end mellett feledésbe merül Morgan Freeman szép játéka, és csak arra fogunk emlékezni, hogy egy különös szerelemi kapcsolat kibontakozását láttuk valami elképesztő maradi, avítt módon.
Az ehhez hasonló filmeket nem moziban kell nézni, hanem a saját pihe-puha ágyikónkból, hogy amikor a stáblista megjelenik, boldogságtól forró szívvel hátra dőljünk és békésen aludjunk.
Mészáros Márton
Monte Wildhorn csodálatos nyarának (The Magic of Belle Isle) című film magyar nyelvű plakátja
Mészáros Márton blogja 