Shakespeare nyelvezete és bonyolultsága talán mai szemmel nézve nem tűnik olyan könnyű falatnak, mint őseinknek volt. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a drámai vígjáték a 16. század nézeteit mutatja be, de a második világháború óta súlyosan sérti a zsidóságot és a kisebbségeket, valamint mindenkit, aki elítéli a rasszizmus bármely formáját. Leginkább ezért tartották indokoltnak a Mohácsi-testvérek, hogy modernizálják a művet, de az örökéletű alaptörténetet váznak meghagyták és azt aktuális ruhába öltöztették fel.
Mohácsiék úgy gondolták, hogy ütősebb lesz a történet, ha azt nem is helyezik át egy másik korba, de különböző modernizációt hajtanak végre rajta. A szöveghez nemhogy görcsösen nem ragaszkodtak, teljesen átírták azt. Ez csak azok számára (különösen az idős nézőket zavarhatja) lehet zavaró, akik nem tudják, hogy arra A velencei kalmárra ültek be, amelyet Mohácsi írt William Shakespeare alapján, és nem arra, amely az angol trubadúr eredetijének hű adaptációja. A gyönyörű és gyakran göcsörtös shakespeare-i mondatok helyett roppant humoros és káromkodással teli mély drámaiságot és feledhetetlen jeleneteket kapunk. A sok csúnya beszéd ezúttal nem önkényes és egyáltalán nem kínos – számomra mindenesetre nem volt az. Sőt, úgy gondoltam, ha ilyen környezetbe helyezték a történetet, hát csak előrébb lendítik a darabot a szitokszavak és a zsidózó viccek is, persze nem minden esetben. Ha már valamit ki kell emelni negatívumként, csak annyit tudok mondani, hogy az évtizedek alatt közhelyessé kopott szállóigék (“Mit néző? Nem vagy te intéző!”), vicces odamondogatások és olcsó poénok (“tegnap kikapott a dózse”) ha nem is húzzák le az előadást, mégis éreztetik velünk, hogy nem a legjobb Mohácsi-előadást látjuk, különösen nem a fenomenális Egyszer élünk… után. Amikor Antonio “szarik Shylock kilincsére” senki sem gondolná, hogy valójában megteszi, a gazdag zsidó szolgájának mondata – “a maceszgombóc nem szarral gurigázik” – pedig döbbent csendet, másokból pedig felszabadult nevetést vált ki.
A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán
A velencei kalmár Mohácsiék által jegyzet átiratának azonos az alaptörténete és az erkölcsi tanulsága is, csak sokan a nézők közül aktuálpolitikai kihallásokra koncentrálnak. Pedig a Shakespeare-klasszikus története éppen ugyanaz, mint a 16. században volt: zsidók és nem zsidók közti évszázados konfliktusról, kölcsönös régi rosszallásokról, bosszúvágyról és gyűlöletről szól. A Nemzeti Színház páratlan színpadát kihasználja az előadás, igaz mindezt nagyon visszafogottan teszi a süllyedő színpaddal és a fenséges fehér fényekkel megvilágítva. A velencei szereplősereget alakító művészek közül senki sem töltötte be a hatvanat, ezért játékuk igazán üde és felszabadító, mondhatni látszik, hogy nagy örömmel vállalják a feladatot, amibe belekezdtek.
A Michael Radford rendezte 2004-es filmfeldolgozásban Al Pacino által életre keltett Shylock egy életre feledhetetlen élmény, ezért számomra nehezebb volt kezdetben Gáspár Sándort elfogadni a zsidó uzsorásként, akit annyira utálnak haszonleső és pénzhajhász tulajdonságai miatt, hogy a végén maga is kegyetlen utálóvá válik. Úgy gondolom, akkor teljesedik ki Gáspár alakítása a kaftános, hithű zsidóként, amikor szökött lányát gyászolva megtépdeli ruháját, ahogyan a vallásos zsidók számára a gyermekük kikeresztelkedése egyet jelent annak halálával. A velencei kalmár, Antonio Toncsinak nevezését könnyen elfogadjuk, maga a karakter Hevér Gábor nagyszerű és mindig ultraszimpatikus alakításában éppolyan emlékezetes marad, mint az ominózus babzsákos jelenet, Gáspár Kata által megformált nemes hölgy lánykérése és kirohanása, a velencei dózseként akár stand up comedysként is helytálló Marton Róbert jelenléte.
A karakterek jellemvonásai és üzenete – különösen a megbocsátani képtelen Shylock és a zsidózó, léha ifjak életét élvező dózse képében – erősen jelen van a darabban. Némelyik szereplő viszont kevésbé tűnik alaposan megrajzoltnak, ilyen a fiatalok közül az agresszív Gratiano, Salerio és Francesco is, de Martinovics Dorinának sem nyújt lehetőséget a kiteljesedésre Nerissának, az egyszerű lelkű komornának a megformálása. Viszont Radnay Csilla a „nádszál” Portia bőrébe bújva maga az álomnő: eszes-szellemes, csinos és kreatív. Játéka természetesebb és szórakoztatóbb nem is lehetne, gondoljunk csak arra a két jelenetre, amikor elborzad, amikor a marokkói félvér herceg kezet kíván csókolni neki, vagy, amikor a segítség után nem köszönömöt vár, csak azt, hogy máskor válogassa meg Antonio, hogy kit és mikor ribancozik le.
Tehát a változtatások, újítások ellenére A velencei kalmár tanulsága ugyanaz marad, mint félévezrede volt. És bármennyire leegyszerűsítettnek tűnik a szöveg és a színpad is puritán, az egyéni látásmód eléri a sikert, hiszen hatása alá tudja vonni a nézőt.
Mészáros Márton
A velencei kalmár a Nemzeti Színház színpadán
Mészáros Márton blogja 