F. Scott Fitzgerald számtalan regényt írt, de A nagy Gatsby önmagában is elég lenne, hogy ne felejtsük el hangzatos nevét. A 20. század jelentős modernista regényírója 1925-ben írta meg a Gatsbyt, és tudni lehetett, hogy a gyorsan fogyó sikerkönyvre azonnal lecsap az Álomgyár is. A megjelenést követő évben egész estés némafilm feldolgozása készült, azóta pedig további hat filmet forgattak a történetből. Fitzgerlad tudhatta mi a dörgés, mert egyidőben maga is Hollywoodban – később itt is halt meg – dolgozott.
A világirodalmi klasszikus legújabb feldolgozása, amelyet az ausztrál Baz Luhrmann (Moulin Rouge, Ausztrália) rendez, már egy éve a figyelem középpontjában áll: a hozzám hasonló mozi fanatikusok le sem tudták venni figyelő tekintetüket a film előkészületeiről, újabb és újabb képek a forgatásokról, aztán a nagyszabású előzetes, és napjaink sztárelőadóit felvonultató filmzene. Aztán a mozifilm debütált a cannes-i filmfesztiválon, és még aznap bemutatásra került a legtöbb európai országban, köztük hazánkban is. És az eredmény, amit kaptunk, magáért beszél.
A film mindvégig hű marad a regényhez: Jay Gatsby, a titokzatos milliomos világába kalauzol minket az 1920-as évek nyüzsgő New Yorkjába. A történet javarészt Long Islanden játszódik és Nick Carraway, az ifjú írójelölt tolmácsolásában elevenedik meg. A történet két szálon fut a Luhrmann-filmben, nyomon követjük Carraway alkotói folyamatát, amint visszaemlékszik egykori szomszédjára, barátjára, Gatsbyre, a másik ág pedig elénk tárja a leírtakat. Úgy gondolom, feldolgozni ezt a regényt nagy kihívás lehetett. Vannak olyan irodalmi alkotások (pl: Boris Vian, vagy Szabó Magda legtöbb műve), amelyeket nehéz visszaadni a filmvásznon, ilyen A nagy Gatsby is. Ezért a rendező nem sziklaszilárd alapnak tartotta a művet, hanem kiindulópontként tekintett rá, mégis hű maradt nem csak az eredeti történetlánchoz, hanem a szöveghez is. Viszont, egy nagyon fontos újítást végrehajtott: modernizációt. Mindezt olyan szakavatott kezekkel, hogy öröm nézni, ahogy 3D-ben elevenedik meg előttünk New York jórészt vizuális effektekkel készített látképe, valamint a híres „dzsesszkorszak” fénykorának izgő-mozgó világa. A pezsgőben úszó, népes estélyek Luhrmann adaptációjában fényűző megapartivá váltak, a kor szellemét meghagyva (öltözék, tánc), viszont a szellem hangját (zene) megváltoztatva. Beyoncé, Lana Del Rey, Fergie, Bryan Ferry, Emeli Sandé, Jack White, will.i.am, Sia és a Florence & The Machine nagyszerű, mai betétdalai még élettelibbé teszik a képsorokat.
Egyébként ezek a parti jelenetek sajátos képet adnak arról, hogyan buliztak felszabadultan az 1920-as évek emberei. A zene csak egy plusz löketet ad a filmnek, s nem képezi szerves részét a cselekménynek. Ez különösen nagy megkönnyebbülés A nyomorultak musicalverziója után, a film így musicalekben is helytálló koreográfiával és látványos képsoraival maradandó emléket nyújt. A nagy Gatsby ennek ellenére megmarad annak, amivé a regény tette: a leghitelesebb és legprecízebben felépített korrajzzá, amit valaha is írtak az álmok földjéről. A film tökéletesen tükrözi az el nem múló szerelmet, a felszín alatti ürességet, Gatsby szélmalomharcát és elszántságát, és az amerikai álom megvalósulását, majd tragikus végét.
A címszereplőt játszó Leonardo DiCaprio remekel a szerepben, elegáns könnyedséggel hozza a figurát, aki jó modorával, mosolygó arcával tökéletesen ábrázolja a lelkében dúló hatalmas vihart, amit múltja okoz. Róla teljesen elhisszük, hogy ő a nagy és rendíthetetlen Gatsby, aki mindent azért tett, hogy visszaszerezze háború előtti szerelmét, Daisyt. A Carey Mulligan játéka által megelevenedett hölgyet külső adottságai alapján számomra nehéz azonosítani azzal a Daisyvel, aki megelevenedett a lelki szemeim előtt a könyv olvasása közben, de nincs vele baj. Magával a karakterrel van. Nick Carraway megformálója, Tobey Maguire abszolúte hitelesen meséli el a történetet, de arcán gyakran az érződik, mintha elsősorban csak mesélőnek tartaná magát, és arcizmai rendesebb megmozgatása pedig már szükségtelen lenne. A mellékszereplők közül Joel Edgertont tudnám kiemelni, az ő férfias, szeretőt tartó és születésétől fogva felsőbb osztálybeli és ezt érzékeltető Tomja árnyalt karakter.
A pompás Gatsby-kastély mellett szót kell ejtenünk a hihetetlenül szép öltözékekről és díszletekről is, továbbá Gatsby szemet kápráztatóan szép Duesenberg J autójáról (mintegy 3 millió dollár, azaz 690 millió forint az ára). Tulajdonképpen az autókkal is az a helyzet, mint a zenével: nem hiteles. De mégis kit érdekel, hogy a század első felében nem tudták Fergie dzsesszkorszakot idéző dalára ropni, vagy, hogy nem üvölthetett Jack White szívbemarkoló száma, amikor elütötték Myrtlt, vagy éppen az, hogy Gatsby nem száguldhatott volna az autójával, mert az csak 1929-ben jött ki, a cselekmény pedig hét évvel korában játszódik?!
A 2013-as Gatsby stílusa legalább olyan páratlan, mint főhősének jelleme. S nem szabad elsiklanunk nagyon sok eredeti ötlet mellett, ilyen például a szállingózó betűhalmaz, valamint a méltó befejezés, amikor Carraway fantáziája visszahívja az életbe Gatsby alakját, amint megpróbálja elérni álmai realizálódásának jelképét, a zöld fényt, amelyet minden nap a mólóról nézett a jövőben bízva. A nagy Gatsby tehát minden, amit vártunk és egy kicsivel több is: vizuálisan igazán erős, hiteles regényadaptáció. Mindent betölt.
Mészáros Márton
Leonardo DiCaprio A nagy Gatsby (The Great Gatsby) című film egyik jelenetében
Mészáros Márton blogja 