Nálam mindig kérdéseket vet fel, hogyan lehetséges az, hogy nem kerülnek hazánkba bemutatásra jobbnál jobb filmek. Emiatt ezeket a profi, A-kategóriás filmeket gyakran elkerülöm, és csak akkor szembesülök azzal, hogy elérhetőek, amikor véletlenül DVD-formátumban találkozom velük. Jacques Audiard filmje, a Rozsda és Csont (Rust and Bone/De rouille et d’os) ékes példája ennek a sajnálatos jelenségnek.
A Rozsda és csontról már egy ideje tudni lehet, hogy jó film, hiszen bekerült a 2012-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában és a főszereplő, Marion Cotillard neve is garanciát nyújt a minőségre. A történet, amelynek részleteitől szándékosan távol tartottam magamat, valahol Franciaországban veszi kezdetét, ahol egy harmincas éveiben járó férfi, Ali (a belga Matthias Schoenaerts szimpatikus játéka kelti életre) keres megélhetést és lakhelyet nyakában fiával, egy ötéves lurkóval, akit fogalma sincs, hogyan kell nevelni. Barátunk a Côte d’Azurön, vagyis a Riviérán találja magát, ahol szegényes körülmények között kell felépíteni romba dőlt életét. Egy napon találkozik Stéphanie-val, a dögös delfinoktatóval, aki után minden férfi megfordul, azonban az ő szerelmük nem alakul a hollywoodi idill szerint.
A két ember világa akkor fordul fel fenekestül, amikor szörnyű tragédiába torkollik Stéphanie egyik bemutatója. Az asszony egy kórteremben ébred. Soha többé nem folytathatja a szenvedélyének számító munkáját és szexuális értelembe vett uralkodói tekintélyének is búcsút kell mondania. A baleset után a vizek királynője tudomást sem szeretne venni arról, hogy életben maradt, számára ez már nem élet többé. És habár környezete is megpróbál megtenni mindent a rehabilitáció érdekében, csinos kis lábai nélkül – amelyeket elvesztett – még az illemhelyre sem tud kimenni. Audiard ábrázolásában minden egyes képkockának, elkapott pillanatnak komoly jelentősége van. Ha néha úgy is tűnik, hogy a két órás játékidő során talán túlzásba viszik a sorscsapások megjelenítését, a Rozsda és csont minden kétséget kizárólag egy nagyon is őszinte és puritán film az életről. Nem a keveseknek megadatott csillogásról, a kivételes tehetségekről, vagy ritkaságszámba menő esetekről szól, hanem az emberi lét keszekuszaságáról és arról szól, hogy mit és miért érdemes mérlegelni. A Rozsda és csontban számtalan jel utal arra, hogy a történet valóban a “csontig hatol”: Marion Cotillard, ez a bájos és multitehetséges színésznő smink és néha ruha nélkül állt kamera elé a film legtöbb jelentében, és megható alakításával legalább annyit letett az asztalra, mint az elmúlt évek Oscar-díjjal kitüntetett művésznői. (Az Amerikai Filmakadémia nem mondható igazán toleránsnak a külföldi színészekkel szemben, kevés alkalommal díjaznak idegenhonit kétszer az aranyemberrel, az olyan alakítást pedig, ahol a színésznő „nem változott át” látványosan a karakter megformálása miatt, nem is veszik komolyan. Pedig ez a naturalista módon bemutatott hétköznapi asszony lecsupaszított megformálása legalább annyit ér, mint az elmaszkírozott Streep Lady Thatcher erős jelleme és híres akcentusa mögött.)
Ali és Stéphanie kettősében számtalan különbség van, de saját életükben létfenntartó és vezető szerepükben azonosak. Stéphanie kecses, önbizalommal teli szépség, akinek rá kell jönnie, hogy nem élt úgy, hogy legyenek biztos támaszai maga mellett, ha a szükség úgy adná. A szükség pedig most úgy adta, s mégsincs a közelében senki. Csak az a férfi, akivel mindössze egyetlen alkalommal találkozott. És ha már a férfiaknál tartunk, Stéphanie a balesete után éppúgy elvarázsolja az erősebbik nemet, mint annak előtte, de amikor a járást segítő botot és a műlábakat meglátják, már szépen visszatáncolnak mind. Ali az egyetlen, aki elfogadja őt olyannak, amilyen és még valami többet is érez, mert törődik a lánnyal. Szánalomból, barátságból, vagy szerelemből. Vagy szép sorjában ezek miatt – egyik felváltja a másikat. Ali, akárcsak legendás névrokona, az ökle erejéből szeretne megélni, és a feketén szervezett bokszviadalokon elért sikerei megelégedéssel, és ami ennél sokkal fontosabb, jövedelemmel látják el. Stéphanie és Ali egyidőben, együtt állnak fel a földről, ahova zuhantak, de boldogságuk nem tudni meddig tart, hiszen a művégtagok csak segítik a járást és palástolják a láb hiányát, a férfi pedig nyertesből bármikor vesztessé lehet.
Habár a francia film napjainkban reneszánszát éli, akaratlanul párhuzamot vont eddig mindenki a Rozsda és a csont, és az Életrevalók című előző évben bemutatott alkotással. Mivel mindkét film kiemelkedő szelete a mai francia filmművészetnek, azonbelül pedig mindkét film komoly, ám igazán szerethető dráma, elkerülhetetlen az összehasonlítás, de ahogy erre már mások is rávilágítottak, lehetséges, hogy a küzdeni akaró, bátor kripli ábrázolása messze nem tükrözi a valóságot tudtában annak, hogy nyomorékká vált emberek ezrei adják fel életüket a fájdalom, a kétségbeesés, a kilátástalanság miatt. Itt önkéntelenül beugrik egy néhány éves hír arról a bálnaidomárról, akit megölt az állat. Az élet, ahogyan a film is mondja, kiszámíthatatlan és minden pillanatában tartogat valami újdonságot.
Kétség nem fér hozzá, hogy a Rozsda és a csont elgondolkoztatja a nézőit. Engem például arra ébresztett rá, hogy ahhoz, hogy valakinek törött pontjai legyenek, nem kell feltétlenül amputált lábú, tolószékhez kötött valakinek lenni. Hiszen a rozsda és csont egy gyönyörű metafora, ahogyan Stéphanie életében Ali is metaforikus jelentéssel bír, hiszen két vadállat megszelídítésében is sikertelennek bizonyult. A drámát ezek a pillanatok teszik emberközelivé, a nézőt pedig a lehető legnagyobb mértékben meggyőzhetővé a történet valódisága iránt. A rozsda és a csont, ha még nem is érett be ahhoz, hogy felismerjük, hogy a legnagyobbak között a helye, biztos vagyok benne, hogy hamarosan el foglalhatja megérdemelt helyét az európai film széles palettáján.
Mészáros Márton
A Rozsda és Csont (Rust and Bone/De rouille et d’os) című francia film plakátja
Mészáros Márton blogja 