Talán végzetes hibát követek el azzal, ha alulértékelek egy olyan művészfilmet, mint amilyen Julia Leigh ausztrál rendezőnő első filmje, a Sleeping Beauty. Egy film élvezheti egyszerre a művészfilm és a tömegfilm besorolást is, mégis a legtöbb esetben a művészfilmek sorsa a bukás, és csak filmfesztiválokon, korlátozott nézőszám előtt kis művész mozikban van esélyük sikert aratni. A Sleeping Beauty esetében az utóbbiról beszélhetünk, a film összbevétele nem haladja meg még a 37 millió dollárt sem, ami igencsak csúfos vereségnek számítana, ha nem egy olyan filmről beszélnénk, amely a Cannes-i Filmfesztivál versenyfilmjei között harcot vívott a francia filmfesztivál fődíjáért, az Arany Pálmáért.
Julia Leigh, az ausztrál regény és forgatókönyvírónő ezzel a filmmel debütált rendezőként, saját forgatókönyvét vitte filmre. A történet nem dübörög újdonságoktól, egy fiatal egyetemista lányról szól, akinek különböző munkákat kell vállalnia a megélhetéshez. Miközben irodai munkából és orvosi műszereket kellemetlen teszteléséből próbál megélni, újabb munkákhoz jut: fehérneműben kell ételeket felszolgálnia félmeztelen nőtársaival együtt gazdag milliomosok összejövetelein, majd szintén pénzben fürdő öregemberek játszószere lesz. A lány először lenyeli az altatókat, meztelenül befekszik az ágyba, majd álomba merülve várja a férfiakat, akik kedvük szerint bármit csinálhatnak vele, egy dolgot leszámítva: nincs behatolás. Így már mindenki érti mit takar a címe.
Senkinek nem kell attól tartania, hogy kritikám olvasása közben megismeri az egész történetet. Fizikai képtelenség is lenne, hiszen a film nem szól semmiről a leírtakon kívül. A történetvezetés olyan szempontból izgalmas, hogy fent tartja a látszatot és az érdeklődést, de sajnos a végkifejlet nem tartogat semmit. Éppolyan értelmetlen és unalmas befejezés, mint az egész film.
Dicséret illeti a rendezőt, valóban egyedi látásmóddal rendelkezik. Szintén a javára legyen mondva, hogy nem követi a kommersz filmkészítői módszereket, hanem megpróbálja más útról bevenni az akadályt. Viszont minden más, amit a filmmel tett büntetés. A főszereplő Lucyt alakító Emily Browning a film legértékesebb szereplője, az ausztrál filmszínésznőt öröm látni egy olyan szerepben, amelyben végre nem egy ártatlan kislányt alakít. Hiszen a filmbéli karaktere valóban nem egy ma született bárány. Browning alakítása valahol mélyen gyökerezik, észrevétlenül képes átélni és megmutatni nekünk ennek az „élő porcelánbaba” létének tragikumát, és érzelmi deformálódását. A gond csak az, hogy a nézőt idegesítően zavarja, hogy másfél óra alatt semmit sem tud meg a címszereplőről: ismeretlen marad a lány jelleme, lelki világa, érzései, és még a szűk környezetéről is csak érintőlegesen kapunk információkat.
A Sleeping Beauty legnagyobb hibája, hogy steril és teljességgel rideg. A történet sokat tartogatott, mindaddig, még hozzá nem nyúlt a rendezőnő, és tönkre nem tett mindent, ami emlékezetessé tehette volna a filmet. Így kaptunk egy silány mesét, aminek a mondandóját és rejtett szimbólumait, utalásait hosszan fejtegethetjük.
Mészáros Márton
A Sleeping Beauty című film plakátja
Mészáros Márton blogja 