Mészáros Márton blogja

Minden tavaly decemberben kezdődött és a Vészhelyzet a felelős az egészéért. Tudni kell rólam, hogy rendszeres nézője voltam a Vészhelyzet (ER) című amerikai kórházi sorozatnak, egyike volt azon kevés amerikai filmsorozatoknak, amiket néztem. Az egyik részben szerepelt egy anyuka, aki a lányát kísérte be a kórházba. Az epizód végén a szereplő listán feltűnt egy magyar név: Lili Bordan.

Bordán Lili neve már korábban sem volt ismeretlen számomra, csak nem sok mindent tudtam róla azon kívül, hogy az édesanyja a 70′-es évek szexszimbóluma, Bordán Irén színésznő, ő maga pedig kint él az Egyesült Államokban. Kicsit utána néztem, hogy valójában ki is ez a lány és felvettem vele a kapcsolatot. Rövidesen interjút készítettem vele és azóta is levelezünk. Azon kevés interjú alanyom egyike, akivel barátság alakult ki kettőnk között. Egyébként az interjúnkat több ezren olvassák azóta is, szinte nincs olyan nap, amikor a statisztika ne jelezné, hogy legalább egy tucat ember elolvasta.

Már hónapokkal ezelőtt megbeszéltük Lilivel, hogy ha megyek Los Angelesbe a nyáron, akkor találkozunk. Az első időpont nem jött össze, de néhány héttel később, 2011. szeptember 3-án végre találkoztunk. Enyém volt az időpontválasztás joga; fél kilenckor találkoztunk a Los Angeles-i Melrose Ave-en található Cafe Viennába. Egyszercsak a napsütésben megláttam Lilit felém sétálni (csak a poén kedvéért „Pretty woman walking down the street”) és ő is meglátott engem; amikor végre közel értünk egymáshoz átöleltük egymást. Másfél óráig leültünk beszélgetni az egyik asztalhoz és végig az járt a fejemben, hogy olyan, mint ha ezer éve ismernénk egymást. Ilyet nem mindig érez az ember, főleg ha ez az első személyes találkozás. Mint később kiderült, én is szimpatikus voltam neki.

Nem kaptam rá felhatalmazást, hogy leírjam, amiket Lili mondott (nem is áll szándékomban), de nagyon pozitív a benyomásom róla. Ő megreggelizett, közben pedig végig engem kínálgatott, de én nem tudtam volna enni egy falatot sem. Amikor a pincérnővel beszélt, megtapasztalhattam, hogy milyen gyönyörűen beszél angolul. De hát ezen nincs semmi meglepő, hiszen New Yorkban született és szinte az egész életében az Egyesült Államokban élt.
 
Vittem fényképezőt is és megengedte, hogy készítsek róla néhány képet. Milyen jól fognak jönni majd ezek a fotók, ha legközelebb írok róla a blogon! Lilinél fotogénebb lányt el sem lehetne képzelni, imádja a kamera. Nálam már hagyománnyá vált az aláírás kérés is, legyen az illető akárki (néhány kivétellel), én kérek tőle aláírást a füzetembe. Most sem tettem kivételt és Lili az aláíráson kívül még néhány kedves sort is írt nekem.

Ilyen aranyos, kedves és szép nő, mint Bordán Lili kevés van. Bárki példát vehetne róla!

Augusztus közepétől szeptember elejéig három hetet töltöttem az Amerikai Egyesült Államokban, ez idő alatt öt szövetségi államban jártam. Annyira feszes tempót diktáló útitervünk volt, hogy nehéz lenne minden látnivalóról és élményről részletesen írnom, nagyvonalakban azért mégis megpróbálom. Tudom, hogy lehetetlen valós képet alkotni néhány sorral vagy pár fotóval az Egyesült Államoknak annak a részéről, ahol jártam, de úgyvélem ez is enged egy kis betekintést nyújtani az amerikai életbe.

Az első amerikai állomásunk Los Angeles volt, de amikor megérkeztem, fogalmam sem volt, hogy milyen nap és hány óra van az időeltolódások miatt. Budapesten reggel volt, amikor elindultunk, Londonban, amikor leszálltunk pedig már délelőtt; a London-Heathrow-on átszálltunk egy Boeing gépre és hosszú órákon át semmit sem kellett tennem, csak ülni és aludni. Majdnem egy nappal a budapesti indulásunk után érkeztünk meg Dallasba, amelyet a leszállás előtt a fellegekből is szemügyre vehettünk. A Dallas/Fort Worth Nemzetközi Reptérről néhány óra várakozás után újra az egekbe repültünk, célba véve az Angyalok városát, Los Angelest. Még a Londontól Dallasig tartó út során egy idősebb moszkvai házaspárral próbáltam meg kommunikálni (és segíteni nekik kitöltetni néhány papírt), addig a Los Angeles-i repülőút végén egy zsidó fiú jött oda hozzám beszélgetni.

Már késő este volt, amikor landoltunk a Los Angeles-i Nemzetközi Repülőtéren, a LAX-on. Az első benyomásom Los Angelesről az volt, hogy mérhetetlenül nagy város és hatalmas autóforgalma van (a hatsávos autópályákról még nem is beszéltem).

Budapest és Los Angeles között kilenc óra az időeltolódás; otthon délután volt, amikor itt felkeltünk reggel. Már az első nap átvettük az autónkat, amelyet már hetekkel ezelőtt kinéztünk magunknak és le is foglaltunk.  Ez a bérelt Dodge Caravan inkább hasonlított egy mini buszhoz, mint egy kocsihoz, de mégis tökéletesebb volt, mint bármelyik európai autó. Ilyen jól felszerelt és kényelmes kocsiban élvezet utazni, még konektor is volt benne. Annyira tágas jármű, hogy akár nyolc ember is elférne benne kényelmesen és még a csomagoknak is lenne hely hátul. Anya idővel meglepően jól belejött a vezetésbe, pedig ebben a kocsiban a magyar autókkal ellentétben nincsen kézifék, helyette egy lábfék van, ami ugyanazt a célt szolgálja.

Miután a bérelt kocsinkat átvettünk, elmentünk Los Angeles központjába, ahol végre rábukkantunk egy olyan elektronikai üzletre, ahol lehetett kapni Cannon 60d-s fényképezőgépet. 1800 dollárért gyorsan meg is vettem a gépet, majd végre megkezdtük a városnézést a film fővárosában; jártunk West Hollywoodban, Culver Cityben és Beverly Hillsben is, este pedig a híres Sunset Boulvardon és a Walk of Fame-en, a Hírességek Sétányán sétáltunk. Miután megnéztünk néhány csillagot ott, elmentünk egy buszútra Beverly Hillsbe, ahol megtekintettük közel 50 híresség házát. Olyan sztároknak a házait láttuk, mint Jennifer Aniston, Jennifer Lopez, Joaquin Phoenix, Charlize Theron, Mischa Barton, Larry King, Sacha Baron Cohen, Madonna, Prince, Tom Cruise, George Clooney, Gwen Stefani, Britney Spears, Frank Sinatra és Elvis Presley. Hazafelé megnéztük több ismert helyet, például Larry King és Lindsay Lohan törzshelyének számító kávézót, valamint azt az üzletet ahol a legtöbb tinisztár – köztük Miley Cyrus – gyakran vásárol.

Los Angeles és Hollywood egyébként a köztudatban az „amerikai álom”, a siker és a hírnév megtestesítőjeként vonult be a köztudatba, azonban érdekes múzeumai és tengerparti szakasza is van. A következő napon reggel a Walk of Fame-en kezdtük a napunkat, valamint a Kodak Színházat és a Grauman’s Chinese Theatre előtti sztárok kézlenyomatait néztük meg. A Hírességek Sétányán annak a kétezer világsztárnak csillagát néztük meg kilométereken át, akik az 1960-as évektől valami maradandót alkottak a mozi, a televíziózás vagy a zene területén. Meglepő volt számomra, hogy Angelina Jolie-nak vagy Clint Eastwoodnak nincs csillaga, viszont náluk sokkal tehetségtelenebb, esetleg már rossz színészek kaptak az évek során csillagot (lásd: Cameron Diaz).

Magyar születésű vagy magyar vonatkozású hírességeknek is láttuk a csillagát; George Cukor, Johnny Weismüller, Tony Curtis és Gábor Zsazsa valamint a nővére, Eva Gabor rendelkezik csak csillaggal. Elvis Presleynek a csillagánál egy mécses és több virág is el van helyezve, de a The Beatles-hez is tettek virágokat a rajongók.

Délután Santa Monica homokos tengerpartján, valamint a híres Malibu tengerparti szakaszán voltunk. Jó idő esetén itt hatalmas tömeg van, de mivel most nem volt 30 fok, ezért kevesebb strandolóval találkoztunk, de annál több sirállyal. A Csendes-óceán vízében a hatalmas hullámok ellenére többször bementem, igazán élveztem a „pancsolást” a nagy hullámok között, az pedig cseppet sem zavart, hogy percenként a fejem felett termett egy hullám, beterített és méterekig kimosott a part felé. Utána Oxnardban álltunk meg egy rövid pihenőre, ahol egy Pizza Hutban rendeltem magamnak pizzát. Csak úgy lehetett felvenni a rendelést, hogy előtte megadom a nevemet, de mivel én úgy gondoltam, hogy a Márton nehezen kimondható egy amerikai számára, ezért azt mondtam, hogy Jim a nevem. Végül, amikor húsz perc múlva elkészült a pizza, akkor úgy szóltak ki nekem, hogy „Jim, kész a pizzád!”.

Este érkeztünk meg a szintén kaliforniai San Simeonba, ahol egy nagyon frappáns kis szállodában aludtunk. Kicsit elfáradhattam az autókázás közben, el is aludtam és csak akkor ébredtem fel, amikor megálltunk tankolni. A szomszédban éppen karaoke-partit rendeztek és valaki éppen Johnny Cashnek a Folsom Prison Blues-át próbálta meg elénekelni. Miután Anya fizetett a benzinkútnál, egy férfi odament hozzá, megkérdezni, hogy honnan jöttünk. Mire Anya azt felelte neki, hogy Magyarországról, a pasas egyből megszólalt angolul, hogy; „Remélem ismerik Gábor Zsazsát, mert hölgyem maga éppen úgy néz ki, mint Zsazsa nővére, Eva”.

Az életemben már egyfajta hagyománnyá vált, hogy a nemzeti ünnep alatt sosem tartózkodom otthon; most augusztus 20-án sem volt máshogy. Ezen a napon a San Francisco felé vezető úton tettünk egy kitérőt és elmentünk egy ködös hegycsúcsán elterülő hatalmas palotához, a Hearst-kastélyhoz. Ezt a lélegzetelállítóan szép épületet az 1920-as években William Randolph Hearst amerikai sajtómágnás építette, ezzel létrehozva a világ egyik legdrágább házát. Érdekes, hogy a tulajdonosa viszont mindig csak „ranchnak”, azaz egyszerű tanyának nevezte az épületet. Vajon melyik ember hívja tanyának az otthonát, amely tele van műkincsekkel?

A milliomos házát szinte semmihez sem lehet hasonlítani, a 115 szobás luxuspalotát bármelyik királyi család vagy filmsztár megirigyelhetné, annyira nagystílű és fenséges. A fényűző kastélyban másfél órát töltöttünk, majd miután megnéztünk néhány rövidke régi filmet Hearst saját mozitermében, a kastély parkjában sétálgattunk. A milliomos az 1930-as, 40-es és 50-es évek legnagyobb filmszínészeivel, Oscar-díjas sztárokkal is jó kapcsolatot ápolt, vendégként többek között Mary Pickford, Greta Garbo, Clark Gable, Cary Grant és Charlie Chaplin is megfordult nála, akárcsak Sir Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke.

Mire végre leértünk az egyik szabadtéri úszómedencéhez, az úgynevezett római fürdőhöz, addigra végre odébb szállt a köd és megtekinthettük Kalifornia állam egyik legnagyobb turisztikai központjának számító kastély mindkét medencéjét. A Hearst-kastélynak évente 1 milliónál is több látogatója akad, és gyakran forgatnak itt, többek között a Keresztapa-trilógia több jelenete is itt készült.

Távozóban a kastélyból több fajta állatot is láttunk a szabadban, ugyanis Hearst-öt mindig gyengéd szálak fűzték az állatokhoz, imádott lovagolni és magánállatkertet üzemeltetett, jegesmedvéje, oroszlánjai, lámája, kengurui, zebrái, struccai, elefántjai és majmai voltak. Semmihez sem hasonlítható ez az egész kastély!

Azóta, hogy elhagytuk a kastély területét, először Piedras Blancasnál álltunk meg a Csendes-óceán partján fekvő fókák hadát megnézni, majd a Julia Pfeiffer Burns Nemzeti Parknál volt a következő megállónk. Itt lesétáltunk a tengerpart fölött vezető útra, ahonnan megcsodálhattuk azt a 30 méter magas sziklát, amelynek a tetejéről egy óriási vízesés zúdul a vízbe. Az innen tovább vezető utat nem is tudnám megfelelő szóval jellemezni, annyira romantikus és magával ragadó volt az a vadregényes partvidék, a sok sziklájával, hegyeivel, virágaival és hídjával.

Este Monterey városában vacsoráztunk, ez a közép-kaliforniai városka hosszú éven át Kalifornia spanyol gyarmati fővárosa volt, de azokból az időkből már kevés emléket őriz, viszont kikötője, akváriuma és főutcái szép látványt nyújtottak számunkra a ködös, zord időben is.

Már kilenc óra volt, amikor megérkeztünk San Franciscóba, Kalifornia állam egyik legismertebb és egyik legnagyobb városába. Másnap nagyon hamar eljött a hajnal, reggel hét órakor már reggeliztünk és indultunk is. Egy órával azután, hogy felébredtem, már a 49 mérföld elnevezésű panoráma úton autókáztunk, és tizenkét órát töltöttünk el San Francisco utcáit járva. Végig azt a kék-fehér sirályt ábrázoló táblát kellett követnünk, amely végig vitt minket a város összes nevezetes pontján. Döbbenetes volt számomra, hogy San Francisco utcái milyen meredekek; csodálatra méltó, hogy a helyiek zökkenőmentesen fel tudnak hajtani rájuk. Érdekes, hogy San Franciscóban él az amerikai melegek többsége, mi is több meleg párost láttunk kézen fogva sétálgatni. San Francisco építészete is igazán egyedi, régi és új épületek keverednek a tarka, több színű házakkal, pompás villákkal és az egyszínű épületekkel.

Az 1937-ben átadott Golden Gate-hídat még reggel felkerestük, de túl nagy köd volt 11 óráig ahhoz, hogy megfelelő képeket készíthessünk, ezért este visszamentünk oda. Szemben tökéletesen lehetett látni az Alcatraz-szigetet és a rajta lévő világítótornyot és börtönt, amelyet néhány hollywoodi sikerfilm és televíziós sorozat, illetve regény tett ismertté.

Délután több kilométert gyalogoltunk és a Chinatownban tettünk egy kitérőt: itt, ebben a nyüzsgő kínai negyedben több ezer kínaival találkoztunk, de számunkra elég volt fél órát eltölteni ez a sok húzott szemű ember között. Már estefelé járt az idő, amikor egy hatalmas zöld parkban járva magyar huszárokat pillantottunk meg lóháton. Gyorsan kiabáltam nekik és tényleg igazam volt; magyarok voltak és nagyon kedvesen válaszoltak nekünk. Kicsit törten beszélték a magyart, de mondták, hogy a szüleik még otthon születtek.

Engem nagyon meglepett, hogy USA-ban az emberek jóval kedvesebbek, mint Magyarországon. Többen odajöttek hozzám maguktól megkérdezni, hogy segíthetnek-e valamiben, és amikor az utca közepén megálltam fényképezni, akkor sem szóltak be, hanem kedvesen mosolyogtak és mondták, hogy nyugodtan fotózzak tovább. Sok helyi ember teljesen magától szóba elegyedett velünk, odajönnek hozzánk, megkérdezik, hogy honnan jöttünk és látszik rajtuk, hogy tényleg érdekli őket a válaszunk.

Itt még a hajléktalanok is egészen mások, mint a magyar csövesek; ezek az utcákon élő szerencsétlenek itt nem gorombák és nincsenek teljesen berúgva, mint a mi kéregetőink. Az erőszakosságról és a beszólongatásokról nem is beszélve. Ami még szembetűnő volt, hogy nemigen vannak forgalomban 5-6 évnél idősebb kocsik.  Az amerikai emberek egyébként nagyon kedvesek, segítőkészek és türelmesek, a gorombaság messze áll tőlük. Ha forgalmi dugót okozunk, akkor a magyarok már rég elkezdenek szitkozódni és dudálni, azonban az amerikaiak nem tülkölnek, némán megvárják, még végzünk és még ezek után is képesek kedvesen mosolyogni ránk.

Az ezt követő napon az első megállónk egy kikötő volt, azonban itt az öbölben nem hajók horgonyoztak, hanem cölöpökre épült házak sorakoztak a vízben. Igazán érdekes volt látni ezt a kis vízen álló falucskát. Utána a Muir Woods Nemzeti Emlékhelyen mamutfenyőket tekintettünk meg, majd a Yosemite Nemzeti Parkba mentünk.  A Yosemite 3030 km2 területen fekszik és kétség sem fér hozzá, hogy tényleg a világ egyik legszebb hegyvidékét rejti. Szinte az egész helyet bejártuk, tíz helyen leszálltunk a parkon keresztül vezető buszról, hogy közelről is szemügyre vehessük a magas sziklákat, a 40-50 méteres fákat, a vízeséseket, a völgyeket, a tavakat és a természet többi szépségét. Meglepett engem, hogy az amerikaiak mennyire kedvelik a természetet, több százan bicikliztek és sétálgattak a park területén.

A nap végén értünk el a Lake Tahoe-hoz, ehhez a bámulatosan szép, mély tóhoz. Másnap már hajnalban elindultunk a Lake Tahotól Nevada államba, ahol elsőként Reno városában tettünk egy három órás pihenőt. Az út során elhaladtunk Nevada állam fővárosa, Carson City mellett is. Renóban, ebben a 220 ezer lakosú városkában először végigjártuk az összes utcát, majd egy autókölcsönzőben megváltunk az autónktól és egy óra várakozás után újat vettünk át. Tegnap, amikor a hegyekből jöttünk lefelé azon a sok kacskaringós, meredek úton, akkor valami történhetett a fékkel, mert nem mindig tudtunk rendesen megállni. Reno saját magát kiáltotta ki az Államok legnagyobb kisvárosának. Meg kell hagyni tényleg nagyon pofás épületei vannak, legtöbb még azokból az időkből, amikor az USA legnagyobb szerencsejáték-biznisze működött itt, természetesen még mielőtt Las Vegas megjelent volna a porondon.

Már besötétedett, amikor elértünk az Idaho állambeli Twin Falls vízeséshez, amely még így is pompás látványt nyújtott. Eddig a horvátországi KRKa vizes volt az etalon, de ezek után felborult a sorrend. A három hetes út során ez a nap volt a legfárasztóbb: 840 kilométert tettünk meg.

A továbbiakban megnéztük az Idao Fallst, ami egy kisebb vízesés egy picike mezőgazdasági város partján, majd a Yellowstone Nemzeti Parkba mentünk, ahol sötétedésig ott voltunk. Ez a fél nap elegendő volt ahhoz, hogy bejárjuk ennek a 8980 négyzetkilométeren elterülő parknak a felét és megnézzük a fő látnivalókat. Délután a parknak a Wyoming és Idaho államok területén található részén jártunk, több ezer hőforrást és gejzírt néztünk meg, utunkat sebesvízű folyók, sziklás hegyek és magasabbnál magasabb fák szegélyezték. A parkban többször találkoztunk a Yellowstone-folyóval, erről kapta a nevét az egész park. Estefelé elmentünk megnézni a Yellowstone Grand Canyon-ját, amelynek óriási sárga sziklái vannak. Valószínűbbnek gondolom, hogy ezekről a sárga kövekről (angolul: yellow stones) kapta a nevét a világ egyik csodája, ez a gyönyörűséges, meseszerű nemzeti park.

A Yellowstone Nemzeti Park számomra minden várakozáson felülmúlt, az egyik legcsodálatosabb hely, ahol valaha jártam. Millió filmben (legutóbb éppen a Maci Laci moziváltozatában) láttam már ezt a hatalmas területen elterülő zöld övezetet, de nem gondoltam volna, hogy ilyen szép lesz. Semmihez sem fogható!

Délután a park területén láttunk legelésző jávorszarvast, amelyet közelről le is fényképeztem. Egyébként más patás állatokat is láttam a Yellowstone-ban tett mai látogatás alkalmával, de gímszarvassal, sólyommal, rókával, kecskével, juhokkal, libákkal, hattyúval és mókusokkal is találkoztunk. A felsorolásból kihagytam az amerikai bölényeket, velük lépten, nyomon összefutottunk. Ezek a nagytestű állatok lazán sétálgattak fel s alá az út közepén, azt hittük, hogy az egyik hatalmasra nőtt példányuk be is köszön hozzánk, annyira közel került az autónkhoz. A bölény viszont megijedhetett tőlünk, vagy ráeszmélt, hogy mégsem szeretne szerepelni a híradóban, sem mint elütött állat, sem mint az a bölény, aki emberekre támadt, ezért 30 centire a kocsinktól faképnél hagyott minket. Sajnos grizzly medvét nem láttunk, pedig közel hatszáznak az állandó lakhelye a Yellowstone.

Este nagynehézségek árán találtunk ki a parkból, útközben a farkassötét éjszakában párszor eltévedtünk, a GPS másfele vitt el minket. Egy ranchra is betévedtünk, de miután észbe kaptunk, hogy Jack farmjának földútján kocsikázgatunk éjfélkor, gyorsan kiutat kerestünk és elhagytuk azt a birtokot. Az kellett volna még, hogy a gazda rajta kapjon minket, hogy magánlaksértést követtünk el és a vadászpuskájával nekünk szegezné a kérdést szúrós hangján, mondván mégis kik vagyunk és mit keresünk az ő tanyáján éjnek évadján? Csak nem a lovait akarjuk elkötni?! – kérdezhette volna jogosan, de szerencsére nem találkoztunk senkivel.

Végül hajnali fél egy volt, amikor végre elérkeztünk a motelünkbe, azonban teljesen sötét volt ott minden és senkit sem találtunk. Az iroda ajtaja zárva volt, rajta egy felirattal, a lefoglalt szobáink kulcsait egy-egy borítékkal betették a postaládába, ha megérkeztünk vegyük ki őket és távozáskor majd tegyük vissza őket. Másnap hajnalban, öt óra alvás után a kulcsokat visszatettük oda, ahonnan elvettük és visszamentünk a Yellowstone Parkba, amelynek ma a másik oldalát jártuk körbe. Számomra legjobban a Yellowstone-tó és a kisebb-nagyobb gejzírek, színesebbnél-színesebb természeti formák tetszettek, ezek közül is kimagaslóan lenyűgöző volt a világ legismertebb gejzírje, az Old Faithfull gejzír, amihez éppen akkor értünk oda, amikor az kilövelt. Legalább száz ember gyűlt össze, hogy közelről megnézhesse a néhány perces kitörést, a látogatók között sok amisht láttunk.

Már lement a nap, amikor megérkeztünk Salt Lake Citybe. Sötétben is nagyon szép volt ez a kis városka, amely hosszú ideig a mormon vallás központja volt. Az 1830-ban Joseph Smith által alapított egyház Salt Lake City-i templomában is jártunk. A mormon templom körül több hívőt is láttunk, meglepett, hogy mennyire elegánsan vannak felöltözve, és hogy milyen sok fiatal tagja van a felekezetnek.

A következő nap során az Utah állambeli Arches Nemzeti Parkba (angolul Arches National Park) látogattunk el. Délben érkeztünk meg és csak este hétkor hagytuk el ezt a meseszép természetvédelmi területet. Az arches angol kőhidat jelent és a park azért viseli ezt a nevet, mert kétezernél is több ilyen természetes homokkőhidat és érdekes természeti formát rejtegetnek a hegyek. Délután elindultunk a Double Arch kettős kőhídhoz vezető úton, de a túra során olyan meredek utak is voltak, ahol csak (egy fára és sziklára) felkapaszkodva lehetett feljutni. Igaz én felmásztam és fél órát sétálgattam ott, ahol még a halál sem jár, de ennek ellenére a végcélig nem mentem el ebben a 33 Celsius-fokos kánikulában. Egyébként semmihez sem fogható, felemelő érzés volt olyan magasságban túrázni úgy, hogy a felhők alattam voltak. Amerre csak néztem ott fent mindenhol a félsivatag kopár növényeit, száradt farönköket, homokot és köveket láttam, amikor pedig lepillantottam, akkor az egész vidéket beláttam onnan. Még szerencse, hogy nincs tériszonyom…

A következő napon másik két nemzeti parkba mentünk el, először a Bryce Canyon Nemzeti Parkban, az Egyesült Államok egyik legcsodálatosabb természetvédelmi területén, valamint a Zion Nemzeti Parkban jártunk. A rákövetkező napon a Colorado folyó felduzzasztásával létrehozott Glen Canyonnál található Glen-gátnál (Glen Dam) időztünk, majd az Antelope Canyonhoz, az Egyesült Államok legtöbbet fotózott vizvájta, keskeny kis kanyonjához mentünk. 45 évvel ezelőtt annak a navajo indián családnak a nagyanyja fedezte fel ezt a kanyont a sivatag közepén, akik most az egész területen lévő parkot és a turizmust üzemeltetik évek óta.

Szinte az összes nemzeti parkban találkoztunk mókusokkal, ezek a kis állatok annyira közvetlenek voltak, hogy egyikük még a kezemből is evett.

Az aznapi második megállónk a Monument Valley és a Mexican Hat szikla volt. A vadnyugati westernfilmekből jól ismert tájon egy végtelennek tűnő sivatag fekszik, amelyen hatalmas sziklaképződmények magasodnak az ég fele.  Itt, a Monument Valleyben voltunk egy indián kirakodóvásáron is, ahol egy nagyon szép indián nőre figyeltem fel, akinek nagyon hosszú haja volt. Ilyen szép és bánatos indián asszonyt még sosem láttam, mint ez a nő volt. A szépsége kortalan volt, lehetetlen lett volna megállapítani, hogy ötven vagy hatvan éves-e a hölgy. Mindenesetre le akartam volna fényképezni, de azt mondta, hogy nem szeretne a kamerába nézni, mert túl öregnek tartja magát.

Másnap a Grand Canyonnál töltöttük a napunkat. A világ egyik legnépszerűbb természeti csodájaként számon tartott kanyon a Grand Canyon Nemzeti Park területén található. A Colorado folyó által évmilliók alatt kivájt 1500 méternél is mélyebb kanyonnál tettünk egy 3 kilométeres sétát és szinte az összes oldalról megtekintettük és lefényképeztük a hasadékot. Délután a Havasupai indiánok földjén található Havasu Falls nevű vízesést szerettük volna megnézni, de nem értünk el addig a csodás fürdőhelyig. Másfél órát autóztunk a prérin, egy kavicsos földúton, ahol csak 30 km/h-val lehetett menni, mire elértünk egy ranchoz. Hosszú idő után ez volt az első hely, ahol emberi élet jeleire bukkantunk. Amikor megérkeztünk akkor egy igazi cowboy lépett ki a házból. Útbaigazítást kértünk tőle, de azt mondta, hogy nem javasolja, hogy elmenjünk az indiánok földjén található vízeséshez, mert még autóval is járhatatlan és veszélyes az út. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sok időt venne el eljutni oda.

Ez a farmer nagyon kedves volt velünk, amikor meg arról kérdeztük, hogy mivel foglalkozik így felelt: „Pontosan azt teszem, mint amit John Wayne tett.” És tényleg, cowboy kalapban a fején ott él senkiföldje közepén a családjával, a kutyáival, a teheneivel és a csirkéivel egy napenergiával fűtött házban. A férfi egyébként nem volt buta, hallott Magyarországról és kicsit szokatlan módon az érdekelte, hogy Magyarországon milyen vallású emberek élnek. Amikor mondtuk neki, hogy katolikusok vannak többségben megnyugodott és mondta, hogy a vallás nagyon fontos és nem is gondolnánk, de Amerikában sokkal több vallásos ember van, mint azt hinnénk.

Este felmentünk a Canyon egyik kilátóhelyére, ahonnan a naplementét néztük végig. Meseszép volt! A következő nap hajnalán újra a Grand Canyon peremén álltunk, ezúttal a napfelkeltére várva. Miután felkelt a nap, elindultunk és először a legendás Highway 66 (66-os út) mellett fekvő Williams városkában álltunk meg. Olyan volt az egész hely, mint ha ötven vagy hetven évvel ezelőtt megállt volna itt az élet. A pihenőnk után még délelőtt elértünk az Arizona és Nevada államok határán található Hoover-gáthoz, ami monumentálisabb, mint a Glen-gát; sokkal látványosabb és nagyobb, mint az. Ez a mérhetetlenül nagy gát és erőmű biztosítja az elektromos áramot az Egyesült Államok több államának, és milliókat lát el édesvízzel. Tehát nem lenne szerencsés, ha valami gebasz csúszna a rendszerbe.

Még ezen a napon délután elértünk a világ leghatalmasabb szerencsejáték-központjának számító Las Vegasba. Már sötétedett, de még mindig 44 fok volt, amikor becsekkoltunk hotelünkbe. Nem is tudom, hogy voltam-e valaha ilyen hatalmas szállodában, mint amilyen vegasi volt. A hotel belsejében a több ezer szobán kívül üzletek, házasságkötő terem, kápolna, fedett vidámpark, ebédlő és cirkusz is van.  Éjfélig elmentünk sétálni Vegas pompás hoteljeihez és kaszinóihoz, de még mindig elviselhetetlenül meleg volt. Las Vegasban nagyon forró, már-már trópusi időjárás uralkodik, még éjjel is 28 Celsius-fok volt.

Egyedül elmentem a Caesars Palace-ba is, ahol a hét több napján ennek a luxushotelnek a The Colosseum nevű nagyszínpadán lép fel Rod Stewart.  Egyébként valami csodálatos kívülről és belülről is a Caesars Palace, mérhetetlenül sok kis butik, szökőkút, szobor és nyerőgép van itt. Nagyon sok ember volt éjjel a kaszinóban, a felszolgáló hostess lányok pedig eléggé kihívó ruhában sétálgattak fel-alá és még egy sztriptíz táncosnő is riszálta magát egy korláton a pókerasztalok között. Az viszont senkit sem zavart, hogy úgy voltam ott a kaszinó területén, hogy még nem töltöttem be a 21-et, sőt még a tizennyolcat sem.

Éjjel megnéztünk több luxushotelt és kaszinót is, de jártunk „Velencében” is. Egy egész kisebb negyedet az olasz város mintájára építettek fel és szinte megszólalásig hasonlít az igai Velencéhez. A Madame Tussauds panoptikum is jártunk, ahol a politika, a sport, a zene és a filmvilág összes csillagával „találkozhattam”. Nem semmi, hogy milyen élethűek ezek a figurák.

A nyár utolsó napját, augusztus 31-ét is Las Vegasban töltöttem. Az időeltolódás miatt, amikor otthon a legtöbb velem egykorú az évnyitón feszengett ünneplő ruhában, addig én a Caesars Palace szabadtéri medencéiben pancsoltam a negyven fokos melegben. Valami elképesztően szépek ezek az ókori római időket idéző szabadtéri medencék, az út során nekem ez a nap tetszett az egyik legjobban. A hőség elviselhetetlen volt, többször kellett elmennem hideg italt venni, és egy alkalommal megkérdeztem az egyik pincérnőt, hogy véletlenül nem itt forgatták-e az elmúlt évek legjobb vígjátékát, a Másnaposokat (The Hangover). A válasz természetesen igen volt.

Hihetetlen, hogy miután lemegy a nap Las Vegasban, mekkora élet kezdődik itt. A napközben kihalt utcákra már este nyolctól tódulnak kifelé az emberek, akik hajnalig a kaszinókban, bárokban és a szerencsejáték gépek előtt ülnek. Ennyi luxusprostit még nem is láttam egy helyen, mint itt, az utcán pedig bevándorlók kis kártyákat nyomnak minden járókelő kezébe, amelyen egy-egy meztelen nő képe van. A hölgyhöz tartozik egy ár is, amiért lefekszik veled, valamint egy telefonszám is, amelyen elérhető.

Szeptember 1-jén, amikor Európa legtöbb országában megkezdődött az iskola, akkor én még a kaliforniai Death Valleyban, vagyis magyarul a Halál-völgyben bandukoltam. A kietlen Death Valleyben szinte alig marad meg valamilyen növény, amerre a szem ellát hegyek, a sivatag és homokdűnék vannak. Száz évvel ezelőtt 56 Celsius-fokot mértek itt, most viszont „csak” 46 volt a legmagasabb hőmérséklet az ott tartózkodásunk alatt. Itt forgatták egyébként a Csillagok háborújának több jelenetét.

A nap utolsó állomása, a San Diego-i érkezésünk volt, előtte pedig tettünk még egy kis kitérőt a Mojave sivatagba. Itt San Diegóban tapasztaltuk meg, hogy nincsenek parkoló-automaták, de még csak parkolóőrök sem, hanem helyette egy dobozba kell bedobni a pénzt. De nem akárhogy, a papírpénzt apróra össze kell hajtogatni (még le is van rajzolva a technika) vagy tekerni és be kell csúsztatni abba a kis dobozkába, amelyik a parkolóhelyed számához tartozik.

Ezen a napon San Diegóban, a belvárosban járkáltunk először, majd a kikötőjét néztük meg, ahol az amerikai hadiflotta több hatalmas hadihajója állomásozott. Délután a város csodálatos közparkjában, a Balboa Parkban tettünk egy sétát. Ha nem tudnánk, hogy Amerikában van a park, akkor jó eséllyel gondolhatnánk, hogy Spanyolországban járunk, annyira hasonlít a spanyol építkezésre. Egyébként a park névadója, ez a bizonyos Balboa, egy spanyol konkvisztádor-felfedező volt és San Diego lakosságának zöme spanyol ajkú. A város egyébként közel helyezkedik el a Mexikó határtól is.

A parkban tett látogatásunk után San Diego történelmi óvárosában (Old Town) tettünk látogatást, ahol minden ház megmaradt eredetinek az évszázadok során. Olyan volt itt eltölteni két órát, mint ha egy időutazásra mentünk volna azokba az időkbe, amikor még a nagyszüleink sem éltek. Ez a skanzen az 1870-es évek világába repíti vissza a látogatót.

San Diego városától egy tengerparti fürdőzéssel búcsúztunk, két óra múlva pedig már Los Angelesben voltunk. Az utolsó napon nagyon sok helyen jártunk; először a Melrose Ave-en találkoztam Bordán Lilivel (lásd egy külön bejegyzésben), majd megnéztük a Hollywood feliratot és elmentünk Los Felizbe, majd Beverly Hillsben és Bel Airben is jártunk. Beverly Hillsben és Bel Airben járva egy egészen másik világba kerültünk; ez már a filmekből ismert, igazi „amerikai álmot” testesíti meg.

Délután az Universal Filmstúdióba mentünk el. Itt, a Los Angeles belvárosától 14 kilométerre fekvő 160 hektáros filmstúdió és élménypark területén egy fél napot töltöttünk el, ennél kevesebb idő alatt be sem lehetett volna járni az egészet.  A horror házában például annyira megijedtem, mint még soha, a Terminátor három dimenzióban lőtt szét engem, a Blues Brothers élőben énekelte el a Proud Mary-t, Marilyn Monroe egy méterre táncolt tőlem és a Jurrasic Parkban egy több méter magas meredek lejtőről száguldottunk a vízbe egy hullámvasúton. Aznap este még éjfél után is vásárolgattunk, öt órával később pedig már indulnunk kellett, hogy időben leadhassuk a kocsit, majd kiérjünk a LAX-ra.

2011 szeptemberének elején felszállt a gépünk Los Angelesben és 27 órával később végre már az otthon meleg ágyát élvezhettem. Kiábrándító volt hazajönni Budapestre azok a városok és nemzeti parkok után, ahol az elmúlt hetekben jártam.

Most, hogy végre valahára befejeztem ennek a maratoni hosszúságú, ám rövidített élménybeszámolónak a megírását, azt kell mondanom: Ha valaki ezt elolvassa, le a kalappal előtte!