Mészáros Márton blogja

„Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű.” –  Idézet Az ajtóból.

Két rendkívüli nő különös, ellentmondástól nem mentes kapcsolata elevenedik meg Szabó István rendezésében. Az egyetlen Oscar-díjas játékfilmrendezőnk Szabó Magda Az ajtó című regényéből készített filmadaptációt.

Kritikában feltétlenül nincsen helye a cselekménymesélésnek, de Az ajtó, amely először 1987-ben jelent meg, az írónő egyik legsikeresebb könyve, negyvennél is több nyelvre fordították le. A jószerivel önéletrajzi ihletésű történet főkaraktere maga az írónő, Magda, valamint vasfegyelmű, különös házvezetőnője, Szeredás Emerenc. Az idős asszony „kikezdhetetlen”, munkáját hibátlanul végzi, azonban viselkedése és furcsaságai megbotránkoztatják a környezetét. Emerenc rideg és távolságtartó: soha, senkit sem engedett belépni a lakásába – a mindig bezárt ajtók és a titkolózás merész pletykákra ösztökélik az utca lakóit. Idővel barátság alakul ki a két nőalak között, s Emerence végül kitárja az írónő előtt a titokzatos bejárót. Azonban ez az ajtó nem csak a féltve őrzött lakás ajtaja, egyben metafora is. Az öregasszony életében először nyílik meg valaki előtt, s ez az ember Magda. Igazán fájdalmas élettörténet egy olyan asszonyról, aki úgy segít mindenkinek, hogy ő, megpróbáltatásokkal teli élete ellenére, egyetlenegyszer sem kért segítséget.

Helen Mirren brit színésznő Szabó István Az ajtó című filmjének egyik jelenetében (Forrás: Mokép-Pannónia)

Szabó Magda királynőnek nevezi Emerencet, azonban az írónő leírása nem egyezik meg az öregasszonyt filmen megformáló Oscar-díjas brit színésznő, Helen Mirren kislányos testalkatával. Viszont Mirrenben mind megvannak azok a királynői tulajdonságok, amelyek Emerencben. A színésznő mind külsőleg, mind belsőleg azonosulni tudott a szereppel, miután magára öltötte a házvezető szoknyáját, a kötényt, a bakancsot, a fekete kendőt. (A forgatás idején hatvanhat éves Mirren egyébként smink nélkül játszik a filmben, ez igencsak különleges vállalás a szépen megcsinált, elegáns nőket gyakran megformáló művésztől.) Legyen szó szinte bármiről, mindenben nagyon tisztességes színvonalat hoz, Emerenc karakterét például visszafogottan, már-már érzelmek nélkül kelti életre.

Az írónő karakterét Martina Gedeck német színésznő (A mások élete, A Baader-Meinhof csoport) alakítja, aki Magda szerepére leszerződtetni olyan jó választás volt, mint Mirrenből Emerencet varázsolni. Kettejük párosa hihetetlenül dinamikus a vásznon, jobban nem is tudták volna bemutatni a két asszony közötti bonyolult viszonyt, szerteágazó érzelmeket. Gedeck érdeme, hogy átérezzük az írónőben lezajló lelki folyamatokat, a belső harcot, s ezáltal az ő figurája is inkább szerethetővé, mintsem ellenszenvessé válik.

Helen Mirren brit, és Martina Gedeck német színésznő Szabó István Az ajtó című filmjének egyik jelenetében (Forrás: Mokép – Pannónia)

Szabó István, aki az utóbbi évtizedekben eltávolodott a szerzői filmes stílusjegyektől, a két világsztáron kívül magyar színészek tucatját vonultatja fel filmjében. Eperjes Károly játssza az írónő férjét, az ő tisztje némi humort csepegtetni a filmbe. Bevallom, nekem mindig erőltetettnek, túljátszottnak tűntek az alakításai, azonban most tökéletes választás volt erre a karakterre – ezúttal természetesebb és visszafogottabb, mint más filmes munkáiban, de még mindig harsány. A további mellékszerepekben olyan színészeket láthatunk, mint Börcsök Enikő, Szirtes Ági, Kovács Lajos, Andorai Péter, Koncz Gábor és Marozsán Erika. A filmben van egy aranyos pillanat, amikor – orvosként – feltűnik egy kis cameoszerepben Jiří Menzel, az Oscar-díjas cseh filmrendező és Szabó István is.

Az ajtó: két erős és merőben más nő kapcsolata, emberi tartás, tisztelet, bizalom, eltitkolt sebek szinonimája. Ugyanakkor szól arról is, hogy kell-e segíteni valakin, aki nem akarja elfogadni a segítséget. Vajon tényleg helyes megmenteni valakinek az életét úgy, hogy ezzel apró miszlikbe romboljuk azt a képet, amelyet az illető évtizedeken át épített fel magáról?

Én magam csak szubjektív véleménnyel tudok nyilatkozni a filmről, mert elfogult vagyok az adaptáció tárgyával. A regényt többször olvastam, rajta van a legjobb olvasmányélményeim listáján. Helen Mirren az egyik általam legnagyobbra tartott színésznő az egész világon, s a két élményközeli „találkozás” csak még szimpatikusabbá tette a személyét. Így nehéz negatív kritikával illetni ezt a filmet, de nem tagadom, találtam benne kivetnivalót. Mielőtt lajstromba venném az észrevételeimet, el kell mondanom, ez a szabálytalan szépségű történet nehezen vihető filmre, hiszen a regény érzelemközpontú, a cselekmény pedig nem játékfilmnek való.

A film legnagyobb hibája, hogy inkább tévéfilmre emlékeztet, mintsem mozifilmre. Ez nem Szabó István bűne, viszont a “computer technika”, a számítógépes trükkök alkalmazása igen. Érthetetlen, hogy miért kell látnunk egy olyan történetet (a tragédia), amelyet el is lehetett volna mesélni Helen Mirrennel? Az ő arcjátéka és Emerenc ezernyi titkot rejtő tekintete sokkal érdekesebb lett volna, mint egy visszaemlékezés – hitelességet vesztett – megelevenedése. (Ugyanúgy azt gondolom, hatásosabban el lehetett volna mesélni Emerenc halálát is.)

Az ajtó-t a nemzetközi szinten igencsak komolyan jegyzett Ragályi Elemér fényképezte (1990-ben ő fényképezte az Oscar-díjat nyert A remény útja című filmet). A “nemzedék-filmek” egyik mestere régi alkotótársát, Koltai Lajost váltotta Ragályira, előbbivel tíznél is több filmben dolgoztak közösen. Az ajtó kamerabeállításai nem tartogatnak semmi izgalmasat számunkra, mégis szép képet kapunk. Munka közben, gőzben megpillantani Emerencet, azért nem utolsó látvány.

Noha a film a maga nemében páratlan élmény, ez inkább csak azért van, mert az ember szereti elképzelni, hogyan mutathatnánk kedvenc regényei, ha megelevenednének. A filmfeldolgozás szép, kellően megható is, ugyanakkor a filmművészek nem estek abba a hiába, hogy a sok érzelem átcsapjon giccsbe. A legfontosabb dologról nem szabad megfeledkeznünk: ez a film azért értékes igazán, mert nemcsak felzaklatja és elgondolkoztatja a nézőt, hanem velünk marad még akkor is, amikor mi már elhagytuk a vetítőtermet. Viszont ez Szabó Magda érdeme.

Mészáros Márton

Helen Mirren brit színésznő Szabó István Az ajtó című filmjének egyik jelenetében

Rossz válasz, ha valaki Adam Sandlert nevezi meg a kedvenc színészének. Nem tudunk mit tenni, sajnos nagyon sok olyan emberrel találkozni, akik Sandlert tartják a kedvenc színészüknek. Arról szó sincs, hogy Sandler ne tudna vicces lenni, csak egy bizonyos fok után már mérhetetlenül idegesítő. A Jack és Jill (Jack and Jill) című filmben a szokásosnál is irritálóbb a zizzent humor népszerű képviselője.

A szövevényesnek nem nevezhető történet egy hálaadást ünneplő Los Angeles-i családról szól, ahova egyszer csak beállít az apa ikernővére. Jack, a férfi, és nővére, Jill között nem felhőtlen a kapcsolat, azonban az idő előrehaladtával ráeszmélnek, hogy még mindig sok közös tulajdonságuk van. A történet egyáltalán nincs agyoncsavarva, az egyetlen érdekes szál benne Al Pacino jelenléte. Az Oscar-díjas filmszínész a Jack és Jillben önmagát játssza, s a történet szerint beleszeret a trampli Jillbe. Ilyenkor mondják, hogy van az a pénz…

A Dennis Dugan rendezte film két főszereplőjét, a férfi és a női karaktert is Adam Sandler alakítja. Valóban komoly színészi feladat életre kelteni egyszerre két szerepet, azonban úgy látszik Sandlernek túl nagy falat volt. Csak azt nem értem mennyivel volt jobb egy férfi színésszel eljátszatni egy női szerepet, amikor ezt egy színésznővel is megoldhatták volna.

Sandler karakterének a nejét, Katie Holmes kelti életre. Ő az a fajta színésznő, aki az összes filmjében egy unalmas és semmitmondó szerepet kap. A kérdés csak az, hogy mit keres ebben a filmben Al Pacino? Az Oscar-díjas Al Pacino, az egyetemes filmtörténelem egyik legjelentősebb alakja, aki életre keltette a Corleone-családot irányító maffiavezért a Keresztapa-filmekben, a legendás gengsztert, Tony Montanát A sebhelyesarcúban, a vak Slade alezredest az Egy asszony illatában, a kapzsi vén zsidót, Shylockot A velencei kalmárban, és magát Dr. Halált, az eutanázia legalizálásáért harcoló orvost a férfi életéről szóló alkotásban. S az egykor szívtiprónak számító Al Pacino kultikus filmjeinek listáját még hosszan lehetne sorolni, de a több tucat fajsúlyos és feledhetetlen alakítás sem mentség arra, hogy egy ilyen kaliberű színész szerepet vállaljon egy Jack és Jill féle filmben.

Méltatlan szerep, de még mennyire. Számomra jelzésértékű momentum volt a filmben az a jelenet, amelyben Jill Al Pacino Oscar-díját ripityára töri egy golflabdával. A borzalom azonban még nem ér itt véget, igazi rémálom, amikor szerencsétlen Pacino Don Quijoteként teper szerelme kegyéért.

Vannak a filmben vicces részek, de néhány röpke másodpercet leszámítva végtelenül unalmas és ritka gagyi az egész film. Ilyen átlagon aluli, borzasztó filmet ritkán látni. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ki az, aki engedélyezte ennek a filmnek az elkészítését és bemutatását. Bár, a kapcsolatok és a pénz csodákra képes… Mindenesetre Adam Sandlert örökre el kellene tiltani a filmezéstől. Az évek során összeharácsolt milliókból meg is tehetné, hogy visszavonul. Milyen jó is lenne az!

Az igazat megvallva ritkán nézek vígjátékokat, pedig nagyon szeretem őket. Szeretek nevetni, és szeretek igényes, szórakoztató vígjátékokat nézni, de az Adam Sandler és társai nevével fémjelzett tipikus lebutított amerikai „fingós-büfögős” komédiák elveszik a kedvemet tőlük.

A film utolsó részében Adam Sandler figurája megmutatja Al Pacinónak azt a bugyuta reklámot, amelyben Pacino szerepel. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyetlen rész, ami tetszett az egész filmben, az a 71 éves Pacino tánca volt ebben a jelenetben. Pacino megnézi a reklámfilmet, majd a következő mondat hagyja el a száját: „Égesd el, ezt nem láthatja soha senki az életben.”

Miért nem akadt senki, aki elégette volna a Jack és Jillt? Nem ártott volna…

Mészáros Márton

Jack és Jill (Jack and Jill) című amerikai vígjáték plakátja

Filmet forgatni egy történelmi személyről? Egy olyan nagy kaliberű politikusról, aki még életben van? A főszerepet pedig napjaink legnagyobb színésznőjével eljátszatva? Miért is ne! Margaret Thatcher és Meryl Streep, kettejük összefonódásának eredménye káprázatos. De, vajon ma az egész film is az?

Thatcher, egy vidéki fűszerbolttulajdonos-polgármester leányaként került fel Londonba, ahol hamarosan valóra válthatta politikai ambícióit. Először a Konzervatív Párt vezetője lett, majd 1979-ben megválasztották az Egyesült Királyság miniszterelnökének. A mai napig ő az egyetlen nő, aki valaha is az ország kormányfője lett. Ellentmondást nem tűrő személyisége és keménysége miatt a hidegháború idején a szovjetektől a gúnyos Vaslady becenevet kapta, azonban ő ahelyett, hogy megsértődött volna, büszkén viselte ezt a címet. Ő volt az elmúlt évtizedek legsikeresebb asszonya az 1990-ben történt lemondásáig.

A Vaslady (The Iron Lady) című filmben azonban nem nagyon lehet eldönteni, hogy valójában kiről is szól a film. Az embernek támad egy különös érzése a film megtekintése után, s gondolom más is felteszi magában a kérdést: tulajdonképpen miért született meg ez a film? Nem kizárt, hogy a magát feministának valló Meryl Streep és a rendező(nő), Phyllidia Lloyd fel akarta hívni a figyelmet Margaret Thatcherre, aki köztudottan nagy nőbarát – arról nem is beszélve, hogy páratlanul sokra vitte nőként egy olyan világban, ahol minden a férfiak kezében volt.

Meryl Streep az Oscar-díj eddig legnagyobb vesztese, hiszen tizenhét jelöléséből eddig csak kettőt sikerült díjra váltania. Sokak fanyalogva hümmöghetnek: „bizony-bizony, ez a film csak azért készült, hogy Streep végre megkapja a várva várt harmadik aranyszobrocskáját”. Azt nem tudhatom, hogy megkapja-e érte az Oscar-díjat, de az biztos, hogy Clint Eastwood nem véletlenül nevezte kaméleonnak a színésznőt. A most hatvanhárom éves Streep minden szereppel tökéletesen tud azonosulni: ezúttal elsajátította a jellegzetes thatcheri szokásokat és amerikai létére a brit akcentust is magáévá tette, méghozzá éppolyan hanglejtésben, mint, amivel a Vaslady beszélt annak idején. A külső elváltozás is megtörtént, Streep pontosan olyan lett, akárcsak maga Margaret. Ha Meryl Streepet nem is díjazza az Amerikai Filmakadémia, a maszkmester biztosan diadalmaskodik majd a kategóriájában. Komolyan elképesztő munkát végzett a maszkmester, a sminkes és a fodrász.

S ha már Meryl Streepnél tartunk, nem szabad elfeledkeznünk a filmbéli karakterének a mindig bohókás, keserű humorú férjéről, Denisről sem. A 2003-ban elhunyt férfit Jim Broadbent kelti életre, a színészi játék itt is jó, de sajnos elenyésző Streep mellett, és semmi pluszt nem ad a filmhez. Számomra nagyon hiányoztak a karakterekből az emberi vonások, egyáltalán nem beszélhetünk jól felépített karakterekről. Azonban az özvegy képzeletében tovább élő halott férj és a neje közötti kapcsolat sokat nyom a latban.

Maga az egész film olyan, akárcsak több Vaslady-film előzetesét rakták volna össze. Nincs lehetőségük kibontakozni a színészeknek, a történelmet nem ismerő néző pedig akár el is veszhet a jelenetek között. Valószínűleg a probléma hátterében Lloyd, a rendezőnő állhat; a szándék jó volt, csak a megvalósítással akadtak gondok. „Még nem jó, még nem jó, már nem jó” – ez akár igaz lehetne a filmre is, hiszen a rendező egy olyan életrajzi filmet szeretett volna forgatni erről az asszonyról, amelyben benne van a politika és a magánélet is, de a hivatalos dokumentáció is. Sajnos, ez nem jött össze neki. Ami az elején még nem volt jó, a végére már nem lett jó. A gond abból fakadhatott, hogy túl sok mindent szerettek volna megmutatni az alkotók és ez a film rovására ment. A kevesebb több lett volna. Gondoljunk csak a Helen Mirren Oscar-díjat érdemelt alakításával fémjelzett A királynő (The Queen) című filmre, amely gyönyörű és átfogó képet fest II. Erzsébet brit királynőről, s a megoldás az, hogy csak egyetlen egy eseményre, Diana hercegnő 1997-es halálára és annak következményeire összpontosít.

Meglehet, hogy az általam felsorolt negatívumok felhozása csak szőrszálhasogatás, de ha valaki egy Meryl Streep kaliberű zseniális színészkirálynővel készül filmet forgatni, akkor a legutolsó apró részletnek is tökéletesnek kell lennie. Nem szabadna leegyszerűsíteni egy történetet annyira, hogy a nézőnek fogalma se legyen arról, hogy miért kényszerült lemondani a miniszterelnök-asszony. A mozilátogatók nagy részének fogalma sincs arról, hogy mi is állt a lemondás hátterében. Sajnos a film sincs segítségükre a kérdés megválaszolásában.

Az kell mondanom, a film legnagyobb hibája az, hogy túl nagy hangsúlyt fektettek Thatcher demenciával, vagyis időskori szellemi elbutulással való küzdelmére és hallucinációra. Éppen emiatt a hírhedt elszántságáról és kitartásáról híres politikus visszaemlékezései felszínessé válnak.

A fent említett Streep-alakítás viszi a hátán az egész filmet, nélküle egy unalmas és hiteltelen filmet kaptunk volna. A legértékesebb jelenetek azok, amelyekben az idős és megtört öreghölgyet látjuk. Fájdalmas emlékek, beugró régi képek, örök kérdések. Az emberi pedig az bennük, hogy nem kell nekünk Vaslady-nek lennünk, ahhoz, hogy egyszer velünk is megtörténjenek ezek.

Mészáros Márton

A Vaslady (The Iron Lady) című film plakátja

Terence Malick azon kevés hollywoodi filmrendezők egyike, akik a szakmai sikerek ellenére kerülik a médiát. Ismerünk visszahúzódó rendezőket, de Malick mindenkin túltesz. Idén tavasszal a rendező Az élet fája (The Tree of Life) című alkotásának ítélte a zsűri a 64. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál díjkiosztó ünnepségén az Arany Pálmát, a fesztivál fődíját. Jellemző módon Terrence Malick nem jelent meg átvenni az egyik legrangosabb európai filmdíjat. Malick olyannyira ritkán forgat, hogy negyven éves pályafutása ellenére Az élet fája csak az ötödik játékfilmje, amit rendezőként jegyez. De biztosíthatom, megéri várni a remete-rendező filmjeire.

Már a címből is rájöhetünk, hogy Az élet fája nem egy hagyományos film. Különleges és egyedi, annak ellenére, hogy bizonyos mértékig megpróbál hű maradni a hagyományos történetmeséléshez. Ezt támasztja alá a cselekmény, amely egy napjainkban élő építész visszaemlékezései egy texasi kisvárosban töltött gyermekéveiről, amikor még együtt volt az egész család. Ahogy a férfi próbálja felidézni emlékeit, nemcsak az 1950-es évek végének Amerikája, hanem saját életénél magvasabb gondolatok is eszébe jutnak.

Az élet fája jóval több egy átlagos művészfilmnél, a történet nem időszerűen épül fel, éppen ezért a rendező jelentős hangsúlyt fektetett a különböző kapcsolatokra, az emberi érzelmekre, a felnövés folyamatára, az elmúlásra, a hitre, a világ teremtésére, az evolúció fejlődésére és megannyi olyan filozofikus kérdésekre, amely foglalkoztat mindnyájunkat.

A film főszerepét Brad Pitt játssza, aki az utóbbi években igazán belejött a színészetbe. Érdemes különös figyelemmel követni játékának azon részeit, amelyekben a családját szerető apát, illetve az ellentétét, a már-már zsarnoki, szigorú családfőt kelti életre. Filmbeli fiatal feleségét alakítja az a bizonyos Jessica Chastain amerikai színésznő, akit már most elkönyvelhetünk Hollywood legtehetségesebb fiatal üdvöskéjének. A porcelánfehér bőrű, vörös hajú szépség tökéletesen megállja a helyét a jóságos, gyermekének mindig megbocsátó, vallásos édesanya szerepében. Az más kérdés, hogy Chastain kisasszony és Pitt úr párosa koránt sem nevezhető összeillőnek. Sean Penn jelenléte azonban csak jelzésértékű, az ő felnőttkori karaktere csupán azért kapott szerepet a filmben, mert Malick nem szerette volna ránk zúdítani lírai gondolatainak tengerét. Pedig azt tette, észrevehető, hogy a történettel és a dialógusokkal csak egyensúlyt próbált teremteni a film története és bölcselete között.

Az alkotást nézve különleges filmélményben lehet részünk, a rendező egyedi látásmódja végre életre kel a filmvásznon is, ezáltal felejthetetlen vizuális képet rajzolva elénk. Megjegyzem: a film megtekintéséhez szükséges egyfajta nyitottság, ami sok mai emberből hiányzik. Azok, akik képesek a dolgok mögé látni, minden bizonnyal rájönnek a film mondanivalóira, élvezni is fogják.

Az ehhez hasonló filmeknek mindnek van mondanivalója. Az élet fája esetében ez a mondanivaló már olyannyira jelentős, hogy azt nem lehetne összefoglalni. Éppen ezért Malick szabadon hagyja az utat az elménknek, ránk bízva a választás lehetőségét. Mindenki saját maga döntheti el, hogy számára mit jelent ez a film. Nekem leginkább a film első képkockáiban feltűnő Jób könyvéből származó idézet jutott az eszembe, amely Isten kifürkészhetetlen döntéseinek értelmét hivatott keresni.

          Mészáros Márton

Brad Pitt amerikai színész Az élet fája (The Tree of Life) című film egyik jelenetében

Az adósság (The Debt) nem lett az idei év filmje, de nem csak a kritikusok tetszését nem nyerte el, a mozikban is megbukott. Talán túlzás azt állítani, hogy megbukott, de a 20 millió dolláros költségvetésből készült film mindössze 45 milliót hozott vissza, ami nem tekinthető akkora sikernek. Máskülönben a filmet már le is vették a budapesti mozik műsorairól, holott csak másfél hónapja került bemutatásra. Én is csak egy kis művész moziban tudtam elmenni a film vetítésére, ahol egyedül ültem a sötét teremben. Élvezet így filmet nézni!

A film egy vérbeli krimi, amely három fiatal Moszad ügynök titkos akciójáról szól. A történet két szálon fut; az egyik 1997-ben Tel-Avivban játszódik, a másik pedig Magyarországon felvett jelenetekből áll, amelyek a kommunizmus (pontosabban 1965) Berlinjét varázsolják elénk. Két férfi és egy nő feladata felkutatni és elfogni egy hírhedt náci háborús bűnöst, a birkenaui sebészt, aki a világháború után újra Németországba telepedett le, ezúttal nőgyógyászként praktizálva. Magát az egész küldetést tökéletesen kitervelte a három kiképzett hírszerző, azonban az utolsó pillanatban egy nem várt szerencsétlenség miatt az ügy kudarcba fullad. A történet nem ér véget, azonban bő harminc évnek kell eltelnie, hogy a szálakat elvarrhassák.

A szereplők nem találkozhatnak a két idősík miatt, de a főszereplő Helen Mirrent leszámítva a fiatalabb színészek egyértelműen lepipálják idősebb kollégáikat. Az 1965-os történet három főszereplőjét Sam Wortinghton, Marton Csokas és Jessica Chastain alakítja.

Az Avatar című film főszereplőjeként ismert Wortinghton alakítása nem érdemel említést, azonban a magyar ősökkel rendelkező új-zélandi Marton Csokas nem csak színészi játékával, hanem sármjával is leveszi a lábáról a női nézőket. A macsó szerepkört betöltő Csokas tökéletes választásnak bizonyult az eléggé visszafogott Wortinghtonnal szemben.

A felsorolás végére hagytam Chastain kisasszonyt, ezt a vörös hajú, falfehér bőrű földöntúli szépséget. Az 1981-es születésű fiatal színésznő olyan érzelem gazdag színészalkat, akinek ki sem kell nyitnia a száját ahhoz, hogy elhiggyünk neki bármit. Kiváló alakítást nyújt az ügynöknő szerepében, alakítása már Mirrenével vetekszik – ez pedig mint tudjuk, nagy szó.

Említésre méltó a náci háborús bűnös szerepében brillírozó dán Jesper Christensen erőteljes alakítása is, az ő játékát a Becstelen Brigantyk (Inglorious Basterds) Landa ezredesét alakító Oscar-díjas Christoph Waltz alakításához tudnám hasonlítani. Persze, közel sem olyan jó színész, mint Waltz, de tökéletesen hozza a kiszámíthatatlan és félelmetes nőgyógyászt, mind azokban a jelenetekben, ahol a hízelgő orvost alakítja, mind ahol a fogolyként kezelt bűnöst játssza.

A film első jelenete, mely a hatvanas években játszódik, számomra jobban tetszik, mint a későbbi rész. Talán azért, mert sokkal több benne a feszültség és a színészek is jobban kitesznek magukét. Elvégre egy Helen Mirrennek túl száz filmszerepen, millió elismerésen és egy Oscar-díjon túl már nem kell annyira bizonyítania, mint olyan színészeknek, akik feleannyi idősek és feleannyira elismertek. Pedig, ők is tudnak legalább annyit, mint a nagy öregek. Jessica Chastain minden bizonnyal.

Helen Mirren nevével fémjelzik a filmet, de a brit színésznő ennek ellenére viszonylag keveset szerepel a vásznon. A színésznőről tudni kell, hogy az apja orosz származású, de ő sohasem sajátította el a nyelvet, ezért igazi kihívást jelentettek neki azok a jelenetek, ahol oroszul kellett beszélnie. Az ő végső jelenete tesz pontot az „i” végére, már a puszta jelenléte is garantálja a sikert, ez tényleg így van, számára már ez csak egyfajta jutalomjáték.

Az utolsó fél óra azért is lehet érdekes számunkra, mert a Kelet-Berlint „játszó” fővárosunk ezúttal Kijevként funkciónál. Az alaposabb megfigyelők a film különböző jeleneteiben észre vehetnek magyar utcákat, de a Kerepesi temető és az a bizonyos sárga magyar villamos is ismerős lehet. És ha már a magyar vonatkozásnál tartunk, akkor egy-egy nyúlfarknyi szerepben feltűnik Bordán Irén és Tompos Kátya is.

Nem fogom leírni a film legjobb jeleneteit, de érdemes odafigyelni minden képkocára. Zseniális! Aprólékosan kidolgozott jeleneteknek lehetünk a szemtanúi.

Minden rosszindulatot félre téve, azt kell, mondjam, hogy a film bizonyos mértékig a zsidók „propagandafilmje”; második világháború, háborús bűnök, holokauszt, Hitler, Tel-Aviv, megtorlás.

Mint a bevezetőben írtam, Az adósságot egyedül láttam. Sajnálhatja mindenki, akihez nem jut el ez a film. Magával ragad, nem enged el a végéig. Nem untat, lenyűgöz és elgondolkodtat. Ennél több nem is kell ahhoz, hogy egy film jóvá váljon.

          Mészáros Márton

Az adósság (The Debt) című film magyar nyelvű plakátja

Woody Allent elsősorban a páratlan humoráért szeretjük, de ezúttal megismerhetjük egy másik oldalát is. A jóöreg Woody tud komoly is lenni, csak akarnia kell. Igaz, finoman elszór még néhány humorbonbont, de az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) már nem csak a rekeszizmoknak szól.

A film, amely a 2011-es Cannes-i Filmfesztivál nyitófilmje volt, egy Gil nevű hollywoodi forgatókönyvíróról szól, aki menyasszonyával Párizsba utazik. A férfi itt szeretne valódi íróvá válni, de választottja hallani sem akar a terveiről. Az ellentétek vonzzák egymást, de Gil és menyasszonya esetében ez már kicsit sok ellentét ahhoz, hogy együtt maradhassanak. A kezdetben alkotói válságban szenvedő író számára a párizsi út egyfajta önismereti túra is, amely során rá kell eszmélni, hogy a jegyese nem is hozzávaló és egy másik komoly dologban is döntenie kell. A harmincas éveiben járó fickó egyik este – pontosabban a film címére utalva éjfélkor – Párizs egyik városrészében megpihenve egy régi fiákerbe szállva sajátos időutazásba vehet részt, amellyel az 1920-as évek nyüzsgő és elegáns francia fővárosába csöppen. Nincs olyan művészlélek, aki ne élne a lehetőséggel, hogy olyan hallhatatlan művészek társaságát élvezze, mint Ernest Hemingway, Scott Fitzgerald, Gertrude Stein, Pablo Picasso, Salvador Dalí, T. S. Eliot, Henri Matisse, Henri de Toulouse-Lautrec vagy Paul Gauguin.

Már a legelszántabb Woody Allen fanatikusok is kezdik megunni a mester filmjeiben rendre feltünő momentumokat, de az Éjfélkor Párizsban valami újat tartogat nekünk. Valamit valamiért; a film mondandóján érdemes elgondolkodni, de meglepően kevés és visszafogott az a humor mennyiség, amennyit elvárhatnánk egy Allen-filmtől. Bár ha belegondolunk, már Woody Allen sem húsz éves, sőt. Az egykori brooklyni zsidó srác a mai napig nem tudta levetkőzni néhány jellegzetes szokását, így a filmben feltűnik a politikai csatározás, a nihilizmus és a szentimentalizmus is.

A film tanulsága arra hívja fel a figyelmünket, hogy éljünk a mának, a pillanatnak (a már ismert carpe diem felfogás), ahelyett, hogy a régi időkön, a múlton siránkoznánk. Mindezek mellett az alkotás másik fontos bölcsessége az, hogy minden korban az előző, letűnt időket sírták vissza az emberek. De ha más oldalról tekintjük meg a filmet, akkor esetleg értelmezhetjük úgyis, miszerint a forgatókönyvíró-rendező azt szeretné sugallni, hogy a nosztalgizmus alapvetően azokra jellemző, akik nem elégedettek a jelenükkel, a mostani életükkel.

Az Éjfélkor Párizsban mit sem érne a szereplők nélkül, ennek az alkotásnak kifejezetten jó szereposztása van. Owen Wilson kelti életre az irodalmi dicsőségre vágyó írót, és ahogy már megszokhattuk a Woody Allen rendezte filmeknél, a főszereplő kicsit magát Woody Allent (is) alakítja. Gill menyasszonyát, Inezt a számomra kevésbé szimpatikus Rachel McAdams kanadai színésznő játssza, azonban a film „kincse” nem ő, hanem Katy Bates – a joviális Gertrude Stein szerepében – és a gyönyörű Adrianát megformáló Oscar-díjas francia színésznő, Marion Cotillard. A Cotillard által megszemélyesített hölgynél megnyerőbb múzsát el sem lehetne képzelni, nagyszerű választás volt a szerepre. A magyar származású, szintén Oscar-díjas Adrien Brody alakítását emelném még ki, aki egyszerűen szenzációs Dali szerepében.

Az Éjfélkor Párizsban egy olyan film, amelyet nem szabad kihagyni semmilyen körülmények között. Viszont azt előre le kell szögeznem, hogy nem fogunk váratlan fordulatok láttni, de lehet, hogy legalább kicsit jobban megbecsüljük majd magunkat és korunkat.

Az Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris) című film plakátja

Ha néhány héttel ezelőtt nem keres meg az EuShorts Európai Rövidfilm Fesztivál azzal a kéréssel, hogy szeretnék, ha írnék róluk a blogomon, akkor sohasem látom A 143-as kívánság (Wish 143) című brit rövidfilmet. A filmet idén Oscar-díjra jelölték a legjobb rövidfilm kategóriában. Az alkotás maga mindössze 25 perces, de úgy érzem ennek ellenére, sokkal élvezhetőbb mint némelyik egész estés mozifilm.

A történet egy 16 éves halálos beteg fiúról, Davidről szól, aki élete jelentős részét egy kórházban élte le. A rákos fiút egy napon egy jótékonysági szervezet látogatja meg, akik felajánlják neki, hogy teljesítik a kívánságát, ő azonban nem egy disneylandi kirándulást vagy egy hírességgel való találkozást kér, hanem a szüzességét szeretné elveszíteni, mielőtt meghal.

A filmben nem játszanak számunkra ismert színészek, viszont a Davidot megszemélyesítő srác a humorával és akaraterejével szimpatikussá válik a néző számára, akárcsak társát, a barátságos papot alakító színész. A 143-as kívánságban nincsenek giccses hollywoodi jelenetek, sőt a film legnagyobb erőssége az, hogy egyszerre tud szívbemarkoló és vidám lenni. Ian Barnes rendező tökéletesen megtalálta az egyensúlyt a humor és a komolyság között. Sajnálhatják, akik nem látták ezt a filmet.

A 143-as kivánság (Wish 143) című brit rövidfilm plakátja