Mészáros Márton blogja

Nagy érdeklődés előzte meg a Túl a csillogáson (Behind the Candellabra) című HBO életrajzi filmet, amelyet Steven Soderbergh rendezett. A rendezőként valamelyest kifulladtnak tűnő Soderbergh ezúttal Amerika egyik legnagyobb showmanjének, Liberace-nak az életéről mesélt nekünk.

Mert voltak olyan idők, amikor Las Vegasban nem volt nagyobb sztár Liberace-nál: sem Sinatra, sem Elvis, sem Tom Jones, és még Elton John nem volt még sehol a kaszinók és luxushotelek fővárosában, és álmodni sem mertek olyan nagy gázsiról, amit egy wisconsini zongoravirtuóz felbukkanásuk előtt évekkel már megkapott. Ugyanis Liberace, a lengyel anyától és az olasz apától született előadóművész számos formabontó újítást vezetett be. Nem csak elképzelhetetlenül sok dollármilliót keresett 1950 és 1970 között, amikor a világ legjobban kereső előadóművésze volt, hanem zenészként elsők között fedezte fel a televízió jelentőségét. Míg társai nagy ritkán elmentek egy-egy műsor felvételére, ő heti rendszerességgel feltűnt a képernyőn, később pedig még az Oscar-gálán is fellépett. Mégis az emberek nem csak azért szerették, amit csinált, hanem azért, aki volt. Hiszen meglehetősen sajátos humorával, glitteres-flitteres királynői jelmezekben, bundában lépett színpadra, mint egy primadonna, és vaskos, méregdrága aranygyűrűkkel az ujjain verte a billentyűket, ahogyan csak ő tudta.

Viszont az életrajzi film, amely eredetileg televíziós alkotás, nem Liberace, a showman életét, hanem Liberace, a magánember életét mutatja be. Kétségtelenül nagy hangsúlyt fektetve Lee (barátai így hívták) nemi orientációjára, ami azért fontos, mert a művész életében vehemensen tagadta, hogy homoszexuális, azokkal a lapokkal szemben pedig milliós pereket nyert meg, akik célozgattak ferde hajlamaira. Azonban Liberace javíthatatlan meleg volt, ahogy mondta, ez már gyermekkorában eldőlt. A film ebből kifolyólag tartogat néhány olyan jelenetet, amit talán átlépi az átlagember tűrőképességének határát. Ahogyan a Liberace szerepében „tündöklő” Michael Douglas átszellemülten csókolgatja Scott Thorsont , a tizenkilenc éves fiatalembert, akit először lakásába fogadott, majd munkát adott neki, végül nagyon rövid idő alatt szeretőjévé tett. Villannak a férfihátsók, az öregedő Douglas nagypapi hasa, tipikus homoszexuális ruhákban tetszelgő férfiak, pezsgőzés Gábor Zsazsáék Bel Air-i luxuspalotájában, ahol a film jeleneteit felvették, és minden más, ami egy ilyen túlfűtött témát feldolgozó filmbe szükséges. Egyébként éppen amiatt nem lett mozifilm a Túl a csillogáson, mert a nagy hollywoodi stúdiók túlságosan „melegnek” tartották a témát még Hollywoodban is ahhoz, hogy sikeres legyen. Így az Egyesült Államokban a filmet egyetlen mozi sem vetítette, viszont Nagy-Britanniában, ahol szintén bemutatták, igazán sikeres volt. Most pedig Európa fővárosait veszi be, és úgy tűnik, mégsem csak a homoszexuálisokat érdekli.

Tévés produkció révén a főszereplő Michael Douglas nem kaphat Oscar-díjat, még csak jelölést sem a valóban páratlan alakításáért. Viszont egy halom Emmy- és Golden Globe-díj biztosan járni fog a filmnek, mert a maszkmester és a sminkes olyan csodálatos munkát végzett, amit korábban elképzelni is csak nehezen tudtunk. A Liberace szeretőjét játszó Matt Damon az én szememben nem egy nagy színész, de a külső átváltozás, amin átment a szerep során, majdhogynem többet ér, mint szinte minden filmjében azonos játéka. A nyitójelenet (a disco-királynő Donna Summer elmaradhatatlan zenéjével), amelyben a Bon Jovi külsejére hajazó Damon megismerkedik valakivel, akivel elmegy Liberace koncertjére, nem olyan erős, mint az a néhány perccel későbbi jelenet, amiben a zongorista előadja híres boogie-woogie betétét látszólag nagy beleéléssel.

Habár nehezen felfedezhető Soderbergh védjegye a filmen, ahhoz mindenesetre elég erőskezű volt, hogy mindvégig kézben tartsa a gyeplőt a kétórás alkotás során. Hiszen a témát ennél százszor unalmasabban, gusztustalanabbul, és kevésbé valóságszerűen is meg lehetett volna oldani. A gégerákból felépülő Michael Douglas Liberaceként pedig élete egyik legnagyobb alakítását adja, a korábban erős, férfias karaktereket játszó kétszeres Oscar-díjas sztár ezúttal a végletekig hiteles az öregedő és hiú „pucckirálynőként”, a Liberace jellegzetes vékony, affektáló hangját pedig megtévesztésig hasonlóvá fejlesztette. Liberace idős édesanyját Debbie Reynolds amerikai színésznő játssza tökéletes külföldi akcentussal, egyébként pedig a nyolcvanéves filmsztár – aki a valóéletben is jó barátságot ápolt Lee-vel – szintúgy felismerhetetlen, mint a legtöbb szereplő.

Mégis, a Túl a csillogáson nem csak egy meleg párkapcsolati dráma, hanem valamilyen szinten annál mélyebb réteget kapirgál. Mitöbb, még a humor is szerephez jutott benne: Rob Lowe külsejét látva az ember nem bírja ki nevetés nélkül, és éppígy előtör belőlünk a nevetés, amikor az arcplasztikán átesett Liberace nem tudja még a szemét sem lehunyni, ezért nyitott szemmel alszik. A történetben a várható összeomlás már csak azért is kiszámítható, mert igaz történetet dolgoz fel, azonban ezzel együtt is egy érdekes film egy már az életében legendássá vált művész titkos életéről. Lee és Scott végső találkozásakor Douglas, aki az AIDS-ben haldokló sztárt játssza, rémesebben néz ki, mint saját apja, a kilencvenes éveit taposó Kirk Douglas, ami újfent csak a maszkosok nagy érdeme. A zárójelenet talán túlságosan szentimentális, de egy ilyen extravagánsan öltözködő, Kadhafi ezredes giccsével és pompájával versengő művész utolsó útját máshogy nem is lehetett volna interpretálni.

Mészáros Márton

A Túl a csillogáson (Behind the Candellabra) című film plakátja

Három évvel ezelőtt a Red című akcióvígjáték olyan nagyot szólt, hogy még akkor is elmennénk rá, hogyha tudnánk, hogy a második rész minden idők legpocsékabb folytatása. A Red 2 elkészült, megérkezett hozzánk is, de ahhoz túl ígéretes volt, hogy egyből lecsapjunk rá.

A Red 2 ugyanazon öregfiúk történetét meséli el, akik az előző részben szitává lőttek mindent és mindenkit, robbantottak és zúztak fiatalok módjára. Ezúttal az amerikaiak (CIA), a britek (MI6) titkosszolgálatán kívül az orosz hírszerzés is üldözői a „nyugalmazott, különösen veszélyes” (RED= Retired, Extremely Dangerous) nyugdíjasokat, akik egykoron mesterségük élvonalbeli képviselői voltak. A karakterek közül csak Morgan Freeman figurája tűnt el, de kárpótlásul Catherine Zeta-Jones és Anthony Hopkins, két szintén Oscar-díjas színész csatlakozott a stábhoz.

A film sikerének receptje a húzónevek. Bruce Willis a visszavonult profi CIA-ügynök, John Malkovich, a félcédulás fegyverőrült, Helen Mirren pedig az ultravagány, gyilkos díva, akik olyan párost hoznak, amelynél kételynek még csak helye sincs. Összeszokott, tapasztalt színészek, nagy adag profizmussal. Talán csak néha-néha Malkovich hajlik a ripacskodás felé, viszont Willis – akit egyébként nem igazán tartok sokra – elég jól megállja a helyét a barátnőjét alakító Mary-Louis Parkerrel az oldalán. Ha már az alkotók nem sokat változtattak a szereplőgárdán, gondolták, az elsőre sikeresnek bizonyuló történetbe se kell mélyen belenyúlni, ezért összeeszkábáltak egy hasonlóan izgalmas, mégis általánosnak mondható történetet. Amely, akárhonnan vizsgáljuk is, a sajátos humorával megteremti a maga szerethető hangulatát.

Idősödő bérgyilkosaink története az elejétől kiszámítható. Malkovich elhunyt karaktere minden kétséget kizárólag életben van, hiszen a sajátos problémakezelő technikáival az egyik központi szerepet játssza a cselekményben, a következő jelenetekben a Bruce Willis által játszott Frank Moses minden bizonnyal életben marad hasonló okok miatt, végül pedig habár rezegett a léc, tudjuk, hogy nem katasztrófával fog zárulni a film. A cselekmény ezúttal érdekes helyszíneken játszódik, Párizsban, Moszkvában és Londonban. Útközben a csapat harminckét éves fogságából kihozza Baileyt, a fizikust, aki páratlan robbanószerkezetet talált fel. Az őrült zsenit rendkívül hitelesen hozó Sir Hopkins mondhatni lejátssza társait abban a filmben, amelyben fikarcnyit sem számít, hogy ki milyent alakít, kivéve, ha megszégyenítően gyenge teljesítményt produkál valaki.

A karakter között elhalványul Catherine Zeta-Jones orosz kémje. Az Oscar-díjas walesi színésznő jelenléte fel sem tűnne a nézőnek, ha neve nem lenne kiírva a stáblistán: egykori szépségéből még őrizget egy kis szeletet, azonban semmiképpen nem egy negyvenes évei legelején járó hollywoodi szupernőre hasonlít, hanem egy mániás depressziós, többgyermekes, gyakran a pohár fenekére néző, plasztikabarát asszonyra. Az ő jelenléte annyira felesleges, hogyha a blődséget lehetne fokokba mérni, mindenképpen tízest kapna a tízig terjedő skálán. Vele ellentétben üdítően hatnak a fiatal dél-koreai színész, Byung-hun Lee élvezetes akciójelentei, valamint az időskorára is rohadtul elragadónak és fiatalosnak maradt Mirren feltűnése. Komolyan mondom, fegyverrel a kezében nem csak a cipőjét szaglászó orosz maffiózót (Brian Cox) veszi le a lábáról, hanem mindenkit.

Nem állítanám nyugodt szívvel, hogy a Red 2 jó film, de egy nyári mozizáshoz mindenesetre megfelelő. Kellemes, üde vígjáték egy gyermeteg történettel. Azt gondolom, a hozzávalók ismeretében komolyabbra lehetett volna fűzni a szálakat: az akciójelenetek némileg hitelesebben jobbak lennének, a humorra pedig csak egy kicsit kellett volna ráfeküdni jobban. Valahogy úgy lenne elvárható, mint ahogy a dagadt ember hasa ráfekszik a combjára ültében.

Mészáros Márton

A Red 2 című film szereplőgárdája

Csukás István, a legendás ifjúsági író alkotta meg Mirr-Murr, Pom Pom, vagy a Süsü, a sárkány karakterét, meséin generációk nőttek fel, azonban az utóbbi időszakban nem sok újdonsággal állt elő. A Kossuth-díjas szerző legújabb ifjúsági regénye, a Berosált a rezesbanda, ebből készített a tavaly nyáron tévé filmet Mátyássy Áron filmrendező, amelyet 2013. július 13-án mutatott be a királyi televízió.

Az egyórás játékidőt sem elérő ifjúsági film egy maroknyi általános iskolásról szól, akik megelégelik, hogy kísérleti osztályukat állandó megaláztatások érik Riminyák tanár úr részéről, ezért rezesbandájukkal megszöknek. A kisváros a keresésükre indul, miközben ők kalandok tucatjain vergődnek át. Az egyszerű történetet sikerült az alkotóknak normálisan adagolni, így a gyerek nem zavarodik össze, amikor Hollósi Frigyes és Fesztbaum Béla párosa jellemkomikumot alakít egy vaddisznó sikertelen befogása közben, míg a gyerekek szökésben vannak, mindeközben az iskola, a város vezetősége, és a Hevér Gábor által játszott balfék rendőr keresi őket. 

A Berosált a rezesbandával a hetvenes évei végét taposó Csukás megpróbált a saját szójárásukban szólni a mai gyerekekhez, ezért vannak benne olyan mondatok, mint például “nem bírom nézni a pofádat”, vagy a “cseszd meg.” A modern technológia, mint például az okostelefon, és a divatos napszemüvegek is ezért jutottak szerephez az alkotásban. A filmet áthatja Mátyássy Áron és a fiatalabb alkotók dinamizmusa, vannak jó ötletek, ilyen a “videójátékos üldözés”, a megosztott képernyő, és a vágások is. Mégis a Berosált a rezesbanda szűkölködik érdekes percekben, több gyermekismerősöm is fanyalogva nézte végig, várva a játékidő leteltét. 

Nem vitatom, hogy lassan húsz éve nem volt állami támogatás ifjúsági filmre, miközben mindenféle filmalkotásokra milliókat költöttek. Azonban a Berosált a rezesbandában hiába vannak normális, szerethető gyerekek (mint például a Barátok köztből ismert Koller Virág és néhány nála kisebb gyermek), a történet még egy gyerek számára is abszurd, és élettől elrugaszkodott. Akármennyire is jól mutat vásznon, nehéz elképzelni, hogy gyerekek elkötnek, és legnagyobb nyugalomban elvezetnek egy iskolabuszt, hogy képesek napokon át meglenni a szüleik nélkül, akárcsak maga az alapötlet is, hogy világgá mennek. Szintén nehéz időben behatárolni a cselekményt, mert 70-es évekbeli autókat, és úttörő egyenruhára hajazó öltözéket viselő gyerekeket találunk mobilokkal és mai szójárással.

A tévéfilm mit sem érne, ha nem szerepelnének benne olyan jó színészek, mint Makranczi Zalán, Schneider Zoltán és Hevér Gábor, vagy egy-egy apró villanás erejéig Lázár Kati, vagy a másik Csukás-film, a Keménykalap és krumpliorr Lópici Gáspárját alakító Szilágyi István. A szándék az ifjúsági film felélesztésére nagyon szép, de sajnos a végeredmény nem az, amit vártunk.

Mészáros Márton

Berosált a rezesbanda

Elismerésem a Vertigo Média forgalmazónak, amiért elhozta a magyar mozikba A lány és a költő (Io sono Li) című olasz filmet, annak ellenére, hogy tisztában van vele, hogy az ilyen típusú filmekre nincs kereslet itthon, és az igazat megvallva, a világ mozilátogatóinak többsége be sem ülne ilyen alkotásra. Nem azért, mert egy elvont művészfilmről, kőkemény drámáról, naturalista szexjelenetekről, durvaságról van szó, hanem egyszerűen azért, mert az emberek jobban szeretik azt a gyakorta értéktelenségbe torkolló filmtermést, amit Hollywood kiköp magából.

Tehát A lány és a költő nem sorolható a tipikus mainstream filmek közé, de nem is azonosítható azzal, amit az átlagember művészfilmnek címkéz. A történet egy fiatal kínai asszonyról szól, aki Olaszországba emigrál, azonban fiát otthon kell hagynia az idősödő apjával. Ahhoz, hogy kijuthasson Kínából, le kell dolgoznia a “tartozását”, varrodai munkája után egy lagúna közelében lévő (chioggiai) kávézóban kell dolgoznia felszolgálóként. A film a karakterek sorsán keresztül bemutatja a helyi halászok mindennapi életét, és bensőséges kapcsolatukat a tengerrel, és egymással. Egy kisebb, összeszokott, ám öregedő társaság is jár a kávézóba iszogatni. Olyan beceneveken szólítják egymást, mint a Bajszos, a Tanácsos, a Költő. Bepi, a költő, valójában egy egyszerű nyugdíjas, szeret rímekben beszélni, és magányos. Az egyedüllét mindenképpen közös benne és a lányban, akárcsak az is, hogy mindketten külföldről jöttek, mert az öreg harmincvalahány évvel ezelőtt Jugoszláviát hagyta hátra. A kínai lány és az öreg halász összebarátkoznak. Azonban kapcsolatuk szigorúan baráti. Ahogy az várható, a közösség áskálódni kezd, és az eddig felfelé ívelő történet majdnem tragédiába csap át.

Az olasz dokumentumfilmes Andrea Segre első játékfilmes rendezésén érezhető, hogy elsőfilmes alkotó munkája. Azonban ezért kárpótol minket néhány mesterien megkomponált kép, melankólia és elhagyatottság érzés, ami átjárja az egész filmet, a messzeségig terjed tenger szimbolikus jelentősége, valamint két olyan remek főszereplő, mint a kínai Tao Zhao, és Rade Šerbedžija, a legendás horvát színész. Vannak a tengeren kívül egyéb utalások is, például Bepi és Li apja között, akik mindketten halászattal foglalkoznak, illetve a nyitó és záró képsorok is összecsengenek, hiszen a lány a kínai költő ünnepét tartja, és Bepitől is hasonló módon vesz búcsút.

A lány és a költő koránt sem tökéletes film, de a lassan kibontakozó, néha „se füle-se farka” érzést keltő történet mellett az operatőr finom munkája, és a remekül passzoló filmzene kombinációja egy csodálatos művet ad nekünk.

Mészáros Márton

A lány és a költő (Io sono Li) című olasz film magyar nyelvű plakátja

Csak imádkozhatunk, hogy végre valahára rájöjjenek a hollywoodi álomgyárban is arra, hogy ami egyszer jó volt, az másodszorra nem biztos, hogy az marad. Mert bizony a Szemfényvesztők (Now You See Me) jó volt, méghozzá abból a nyüzsgő-pörgő fajtából.

Ha másért nem, azért mindenképpen érdemes megnézni, hogy két órán keresztül részesei legyünk egy virgonc bűvészakciónak, amely akár az évszázad átveréseként is bevonulhat a történelembe. Ugyanis adott négy átlagos bűvész, akik még nem értek fel pályájuk csúcsára, amikor egy rejtélyes „idegen”, egy titokzatos bűvész megkeresi őket egy visszautasíthatatlan ajánlattal, ahogyan Don Corleone mondaná. Persze az illuzionisták nem abban az értelemben kapnak ajánlatot, amilyenben a keresztapa adna nekik. Azonban a kapott tervekkel arra vállalkoznak, hogy egy nagyszabású Las Vegas-i show keretében kipakolnak egy párizsi bankot, majd következő lépésként még nagyobbat durrantanak.

Louis Leterrier francia filmrendező legújabb filmje ezúttal minden korábbi munkájánál emlékezetesebb utazásra visz minket. A francia nemzetiségű rendezőnél muszáj beszúrni, hogy az ő hatása miatt eshetett a választás egy párizsi helyszínre, vagy éppen fordítva, valamint Mélanie Laurent, a híres francia starlet szerepeltetésére. A filmet úgy harangozták be, mint 2013 koranyarának legjobb, legjobban várt filmjét, ami ha reálisan gondolkodunk, az egyre silányuló mozitermés közepette is némi túlzásra enged következtetni. Az elképzelés a szemfényvesztőkről és varázslatos trükkjeikről nagyszerű indítás, de a történet a közepénél elfogy, vagy inkább olyan, mintha az alkotók kezéből néhány oldalt kifújt volna a szél, s azokat emlékezetből akarták volna pótolni.

Jesse Eisenberg, Isla Fisher, Dave Franco, és a valóban remek Woody Harrelson a “négy lovas”, de két nagy nevű öreg, Sir Michael Caine és Morgan Freeman is szerepet kap a történetben. Az Interpol francia nyomozójaként feltűnik az említett Mélanie Laurent is, azonban az, hogy karaktere iránt kevés rokonszenvet érzünk, nem az ő bűne. A forgatókönyvíró beleesett a sok szereplő öreg hibájába, mert nem tudta egységesen elosztani a négy főszereplő között a dialógusokat, a cselekményt, és a háttértörténetüket sem egységesen tálalta, de a szándék érződik. A bátyja, James Franco árnyékából kitörni próbálni Dave Franco szinte olyan, mintha jelen sem lenne, de Isla Fisher karakterének belső mélységei sem tárulnak fel előttünk. A történet befejezéséről vegyes gondolatok keringenek bennem: talán valamelyest bugyutának is lehetne nevezni, de más oldalról nézve talán éppen emiatt egyedi a film, hiszen ki gondolta volna, hogy a szálakat egy olyan személy mozgatja, aki….És ennyi legyen is elég.

Engem mérhetetlenül elszomorítana, ha folytatása készülne ennek a szórakoztató, elmés filmnek. Ha nem csalnak a meglátásaim, akkor a befejezés teret enged a történet tovább gabalyításának, ami lássuk be, nem sok jóval kecsegtet az elmúlt évtizedek filmjeinek folytatásait látva.

Mészáros Márton

A Szemfényvesztők (Now You See Me) című film plakátja

Aki eddig azt hitte, hogy Sandra Bullock karrierje kifulladóban van, vagy esetleg teljesen elhittnek hitte a 2010-ben szinte egyszerre átvett legpocsékabbnak járó Arany Málna és a legnagyobbaknak kijáró Oscar-díj után, alaposan koppan. A Női szervek (The Heat) részévé lett egy feledhetetlen komikai karriernek.

Sarah Ashburn különleges ügynök egy napon Shannon Mullins nyomozóval kerül munkakapcsolatba. Míg Sarah becsületes, visszafogott és udvarias, addig új társa majdhogynem a női Piszkos Harry kemény módszereit illetve, máskülönben pedig az utcán tanulta meg mi az élet, és nem tartja be a szabályokat. Kettejük párosa, mondani sem kell mekkora kavart idéz elő, amikor egy bostoni drogbárót és egész bűnszövetkezetét veszik üldözőbe.

Az Oscar-jelölt Koszorúslányok (Bridesmaids) rendezője, Paul Feig magával hozta nagysikerű filmjéből a sikermágnes Melissa McCarthyt, aki napjaink egyik legelismertebb színésznőjévé válhat. A kövérkés színésznő párja, Sandra Bullock, aki nem első alkalommal bújik ügynök szerepben (Beépített ügynök 1-2), s ezúttal még a szomszédjában lakó valódi FBI-ügynökkel is gyakorolta, hogyan húzza elő profin a fegyverét, és viselkedjen a leghitelesebben az akciójelenetekben. Számos rendőrös akcióvígjáték készült az elmúlt évtizedekben, azonban a zsarufilmek közül egyik sem két női karakterre épült. A Női szervek talán ezért találja meg oly könnyedén a humorhoz vezető utat, hiszen ahányszor kinyitja a (mocskos) száját McCarthy Shannonja, az igénytelenség és a gorombaság mintapéldánya, annyiszor dől a közönség a röhögéstől, de Sandra Bullock a maga konzervatív, kezdetben egyetlen káromkodást sem ismerő(/használó) Ashburnje is irgalmatlanul vicces.

Az elsőfilmes Katie Dippold által jegyzett történet a műfajhoz képest igényes, de az egészet nézve elhanyagolható, hiszen Sarah és Shannon mindent visz: két kézzel osztják a poénokat. És ha még ez nem lenne elég, néhány elvetemült Bullock-rajongó irigykedve pásztázhatja a negyvennyolc éves színésznő külsejét, amelyet látva kijelenthetjük: nyugodtan letagadhatna akár húsz évet – sőt van itt még morbidba hajló gégemetszés, lerészegedés, ragasztó az orron, lövöldözés és az elragadó színésznő életében először fúj ki az orrán keresztül egy földimogyoró darabkát a filmvásznon. Melissa McCarthy szintén a legjobb formáját adja, ezért kezdetben nehéz a két merőben más karakter között egyensúlyt találni.

Nyilván nem a filmtörténelem legnagyobbat szóló vígjátékról beszélünk, de ezúttal az amerikai vígjáték kifejezés nem csal kétes mosolyt, kínos szemlesütést a szemünkre, s még csak az a helyzet sem állhat fenn, amikor a néző egyszerűen kisétál a vetítőteremből, ahogyan azt néhány Adam Sandler-filmről teszi az ember. Tisztességes, helyzetkomikumokban bővelkedő laza nyári moziélmény.

Mészáros Márton

A Női szervek (The Heat) című amerikai vígjáték posztere

Epikus kezdés és epikus befejezés – maga a film viszont átértékeli a trilógia befejezés eddig köztudatban lévő fogalmát. Átlagos filmnézők száját is gyakran elhagyja az alábbi kijelentés: „minden folytatás rosszabb az eredetinél” vagy a sokszor szajkózott „a harmadik rész mindig a legrosszabb.” A Másnaposok 3. (The Hangover Part III) nem cáfol rá erre, sőt még lealacsonyítóbbá teszi eddigi elképzeléseinket.

A Másnaposok harmadik része talán a legbrutálisabb és kétségkívül legunalmasabb a három film közül, hiszen itt a perverzió elég különös – méghozzá vontatott – formája elevenedik meg a filmvásznon: elszabadult kakasok támadása, madarak, zsiráfok és kutyák megölése, és ha nem lenne elég mindez, kapunk még számtalan gusztustalan jelenetet. A történet nyitóképsora már sejteti a közelgő káoszt: egy grandiózus börtönlázadás zajlik egy bangkoki fogdában, majd Alan – a „homártasis” szőrgombóc – okoz súlyos balesetet az autópályán, amikor hazafelé tart egy zsiráffal. Az állatot lefejezi egy baleset, amiben egy ember is életét veszti. Ekkor dönt úgy a férfi anyja és nővére, hogy barátaikkal együtt közbelépnek. A felnőtt testbe zárt gyereken csak a pszichiátriai kezelés segíthet. Ennyi elegendő alapot szolgáltat a sikerhez, hiszen az odatartó út során számtalan kalamajka akadályozza Alant és barátait, akik elkísérik.

A harmadik részben az első két filmben megismert baráti körből egyes karakterek teljesen elhanyagolható szerepet kapnak, némelyikük pusztán formális szerepet tölt be. A hangsúly ezúttal Alan-en (Zach Galifianakis) és Chow-n (Ken Jeong) van, azonban kettejük párosa kevesebb önfeledt percet okoz a nézőnek, mint azt az alkotók hitték. Egyszerűen Chow karaktere annyira idegesítő (tetőfokára akkor hág, mikor rémes akcentusán olyan klasszikusokat kezd el énekelni, mint Johnny Cash-től a Hurt, vagy az I believe I can fly), Alan pedig már az első részben kipakolta az összes zsebét, mostanra pedig nem maradt semmi eredetisége.

Todd Phillips rendező ezúttal nem a humorra fektette a hangsúlyt, elsődleges célja az lehetett, hogy tovább vigye a történetet. Ennek ellenére az akciójelenetek remekül megállják a helyüket: a csapat visszamegy az első film színhelyéül szolgáló Las Vegasba – ahogy mondják: utoljára –, s ezúttal is a Ceasers Palace luxusszálloda lesz az áldozatuk. A hajsza a tetőfokára hág Leslie Chow ellen, amikor Alan és Phil nem mindennapi megoldást választ az érkezésre, a kis kínai pedig szó szerint elrepül a palotából, majd egy csomagtartóba köt ki. Minden más erőltetettnek vagy élet idegennek hat.

Azt kell írjam, igazi meglepetést csak néhány jó zene (pl: Billy Joel), és a remek John Goodman jelenléte okozza a gengszter-vezér Marshall szerepében, mivel a megszokott szereplők nem sokat lendítenek a történeten. Az ígéretes Melissa McCarthy apró szerepében szinte felismerhetetlen, és még csak meg sem próbálja bizonyítani, hogy miért jelölték Oscar-díjra. Így van ezzel Bradley Cooper is, aki jól néz ki, férfias és vicces, karaktere megcsillogtatja az érzelmes oldalát is, mégis olyan semmilyen. Összességében tehát azt mondom, a Másnaposok olyan magasra tette fel a mércét 2009-ben, hogy azt nem lehetett fokozni, onnan csak lefelé vezetett az út. A Másnaposok 2. egy elszalasztott lehetőség volt, a most bemutatott harmadik rész pedig teljességgel felesleges volt. Szándékosan vártam vele másfél hónapot hogy megnézzem. Nem kellett volna.

Mészáros Márton

A Másnaposok 3. (The Hangover Part III) magyar plakátja

Különös jelenség Eli Roth, mert hiába dolgozott színészként, rendezőként és producerként számtalan filmben, elsősorban Tarantino filmjeiben játszott mellékszerepeiről ismert. Hiába próbálunk nem megbántani senkit, el kell ismernünk, hogy a fickó nem egy nagy durranás, vagy ha igen, nagyon mélyen van benne az a kiugrási lehetőség, amit még mindig magában rejt. Most újabb filmet készített, az Utórengés (Aftershock) horror a javából.

Nicolás López chilei rendező Eli Roth-tal közösen írta a forgatókönyvet (és egy bizonyos Guillermo Amoedoval), Roth volt a producer, és az egyik főszereplő is. A film mégsem miatta és multifunkcionális jelenléte miatt izgalmas, ha valamiért emlékezni fogunk erre a katasztrófafilmre, akkor az nem más lesz, minthogy az Utórengés volt Osvárt Andrea első amerikai főszerepe.

Az Utórengés története a 8,8-as erősségű 2010-es chilei földrengés köré épül, amely szétzúzott városokat, kettétört épületeket és több mint félszáz embert megölt. A film fikció, azonban a jeleneteket valóban azokon a chilei helyszíneken vették fel, ahol a katasztrófa megtörtént. A történet szerint egy amerikai turista (Eli Roth) két chilei haverjával, a jófiúval (Ariel Levy) és a kissé különös, dúsgazdaggal (Nicolás Martínez) tölti nyaralását, amikor megismerkedik három fiatal lánnyal: a lelkesen bulizó Kylie-val (Lorenza Izzo), annak rideg és végletekig komoly nővérével, Monicával (Osvárt Andrea), és egy szemrevaló orosz manökennel, Irinával (Natasha Yarovenko). Aztán egyszer csak jön a földrengés, és végítéletszerű állapotok váltják fel a korábban békés perceket. Az embereknek nem csak a természeti katasztrófától, hanem az emberi erőszaktól is rettegniük kell.

A film nem is igazi horrorfilm, mivel arra alapoz, hogy a természetnél semmi sem tud félelmetesebb lenni. Ezt a valamelyest eredetiséget tudnám kiemelni, hiszen öröm úgy nézni egy horrort, hogy ne kelljen zombik, démonok és szörnyek felbukkanásától tartani. Viszont az első háromnegyed órában kevesebb történés van, mint egy szappanopera epizódjában, de azért van egy-két érdekes pillanat, mint például, amikor Eli Roth nem ismeri fel Selena Gomezt, aki „önmagaként” tűnik fel egy koncert utáni VIP-afterpartyn. A karakterek különböző jellemvonásai annyira ki van hangsúlyozva, hogy nehezen nevezhetnénk profi munkának az ő megalkotásukat.

A katasztrófa pillanatai akármennyire blőd és baromság helyenként, érdekesre sikeredett. A filmnek sajátos humora van, ezt a morbid humort az utolsó jelenettel csak megkoronázzák az alkotók. Csakhogy mégis kínosan pislogunk, amikor Eli Roth a zsidóságán poénkodik (ez Woody Allennek még jól állt), vagy amikor a magyar lányt, Monicát felvidítandó szerenádot adnak neki, az összes létező kínos poént elsütik (Hungary-hungry, gulyás, Budapest, Ciccolina). Viszont a végletekig vannak benne izgalmak, és nem csak Osvárt ízlésesen megvillantott mellére gondolok, hanem magára a konkrét befejezésre.

Nem kell ettől a filmtől sokat várni, és akkor nem fog csalódni az ember. A műfaj kevésbé ínyenc kedvelőinek tetszeni fog, mi meg csak bízunk benne, hogy Osvárt Andrea az első Amerikában rendes mozi forgalmazásba került filmjével nem ragad le ennél a kevésbé értékes műfajnál, és a B-kategóriás filmeknél, hanem második helyről az elsőre lép a neve a végefőcímnél.

Mészáros Márton

Jelenet az Utórengés (Aftershock) című filmből