Mészáros Márton blogja

Ha van olyan szerző a világon, akinek különösen nagy gondot okozni filmre varázsolni műveit, az kétségkívül Boris Vian (1920-1959), a francia avantgárd író lenne. A Piros fű, a Köpök a sírotokra, és a Pekingi ősz népszerű regényei, de az utókor az 1946-ban íródott Tajtékos napokat tartja a legjobb művének. A különös szerelmi történet Vian elvont és sajátos fantáziavilágában maga a rózsaszín vattacukor.

A Tajtékos napok egy különös világban játszódik, ahol Colinnak van annyi pénze, hogy ne kelljen dolgoznia, mégis jó módban élhessen, s beleszeret Choléba, a bűbájos ifjú hölgybe, aki „olyan aranyos volt, hogy látni lehetett kék és mályvaszín gondolatait, amint ide-oda járnak a kezén az erekben.” Első találkozásuk egyik közös barátjuk kutyájának születésnapi partiján majdnem rosszul sül el, amikor a férfi megkérdezte Chloét, hogy „csókolom… a… magát Duke Ellington hangszerelte?”, majd szégyenébe elfutott. A szürreális történet helyszíne Párizsra, azon belül pedig csak a szerelmespár közvetlen környezetére összpontosít.

Michel Gondry, az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezője elég merész volt ahhoz, hogy neki szánja magát, hogy megfilmesítse a megfilmesíthetetlent. Jazz zene (Ellington), szembeötlő ötletesség, páratlan díszletek és néhány kevésbé sikeres effekt kelti életre Vian sorait, valamint két színésze: Romain Duris és Audrey Tatou. A Cholét játsszó francia színésznő épp ugyanolyan ártatlan és bájos, mint az Amélie csodálatos életében, de ez egyben azt is jelenti, hogy sajnos nem tud hozni mást a cukiságban határt nem ismerő különleges lánnyal. Viszont párja, Duris több lehetőséget is kap, hiszen még ő hosszú időn keresztül haldoklik, addig a férfi nagy változásokon esik át, és számtalan munkát vállal, hogy pénzt gyűjthessen a nő ápolására.

Azt kell mondanom, hogy az Életrevalókban megismert Omar Sy játéka, és szimpatikus lénye szintén elengedhetetlen, az általa megformált hűséges szakács és barát karakterét hibátlanul hozza, akárcsak a többi mellékszereplő, Gad Elmaleh és Charlotte Lebon. A filmről több véleményt nehéz mondani, ez tipikus esete annak, amit nem kell elmondani, ezt látni kell. Mert nem csak hollywoodi sikerfilmek, és elvont művészfilmek vannak, hanem van ez az édeskés maszlag, tele megszemélyesítésekkel (kutyaként viselkedő lábbelikkel, bogárként viselkedő csengővel és hímnős egérkével), valamint egy halálos betegség gyönyörű metaforájával. Hiába lett látványos a film, mindvégig nem bírja tartani a tempót: éppúgy, mint a szereplők háza, romlásnak indul a történet előrehaladtával. Ő azért nem jut arra a sorsa, mint a főszereplő lány, mert felbír kelni a halálos ágyából, de mindenesetre nem felejtjük el, hogy volt fél óra, amikor döcögősebb volt a történet.

Boris Viant olyan embernek képzelem, aki nem tűrné egyetlen műve megfilmesítését sem. Nyilvánvaló, hogy lehetetlenség lenne filmen visszaadni azt a színes írói képzeletvilágot, ami őt jellemezte. Vian mindössze harminckilenc évesen agyvérzésben halt meg a Köpök a sírotokra című könyvéből készült film díszbemutatóján, mert annyira felidegesítette magát azon, hogy nem úgy alkották meg a filmet, ahogyan ő elképzelte a regényében. Ha élne, ezen a filmen kisebb szívrohamot kapna, de mire másodszorra nézné, biztosan megenyhülne. Hogy miért? Mert a Tajtékos napok nem lett rossz film, csak eltér a normától, csak kevesebb lehetőség van benne játszani, valószínűtlenre sikeredett minden trükk, de átadja a könyv szájízét és fantáziadúsan kelti életre a viani világot. Úgyhogy irány a mozi, „ma este sanda chacha party lesz!”

Mészáros Márton

A Tajtékos napok című film francia plakátja

Nálam mindig kérdéseket vet fel, hogyan lehetséges az, hogy nem kerülnek hazánkba bemutatásra jobbnál jobb filmek. Emiatt ezeket a profi, A-kategóriás filmeket gyakran elkerülöm, és csak akkor szembesülök azzal, hogy elérhetőek, amikor véletlenül DVD-formátumban találkozom velük. Jacques Audiard filmje, a Rozsda és Csont (Rust and Bone/De rouille et d’os) ékes példája ennek a sajnálatos jelenségnek.

A Rozsda és csontról már egy ideje tudni lehet, hogy jó film, hiszen bekerült a 2012-es cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában és a főszereplő, Marion Cotillard neve is garanciát nyújt a minőségre. A történet, amelynek részleteitől szándékosan távol tartottam magamat, valahol Franciaországban veszi kezdetét, ahol egy harmincas éveiben járó férfi, Ali (a belga Matthias Schoenaerts szimpatikus játéka kelti életre) keres megélhetést és lakhelyet nyakában fiával, egy ötéves lurkóval, akit fogalma sincs, hogyan kell nevelni. Barátunk a Côte d’Azurön, vagyis a Riviérán találja magát, ahol szegényes körülmények között kell felépíteni romba dőlt életét. Egy napon találkozik Stéphanie-val, a dögös delfinoktatóval, aki után minden férfi megfordul, azonban az ő szerelmük nem alakul a hollywoodi idill szerint.

A két ember világa akkor fordul fel fenekestül, amikor szörnyű tragédiába torkollik Stéphanie egyik bemutatója. Az asszony egy kórteremben ébred. Soha többé nem folytathatja a szenvedélyének számító munkáját és szexuális értelembe vett uralkodói tekintélyének is búcsút kell mondania. A baleset után a vizek királynője tudomást sem szeretne venni arról, hogy életben maradt, számára ez már nem élet többé. És habár környezete is megpróbál megtenni mindent a rehabilitáció érdekében, csinos kis lábai nélkül – amelyeket elvesztett – még az illemhelyre sem tud kimenni. Audiard ábrázolásában minden egyes képkockának, elkapott pillanatnak komoly jelentősége van. Ha néha úgy is tűnik, hogy a két órás játékidő során talán túlzásba viszik a sorscsapások megjelenítését, a Rozsda és csont minden kétséget kizárólag egy nagyon is őszinte és puritán film az életről. Nem a keveseknek megadatott csillogásról, a kivételes tehetségekről, vagy ritkaságszámba menő esetekről szól, hanem az emberi lét keszekuszaságáról és arról szól, hogy mit és miért érdemes mérlegelni. A Rozsda és csontban számtalan jel utal arra, hogy a történet valóban a “csontig hatol”: Marion Cotillard, ez a bájos és multitehetséges színésznő smink és néha ruha nélkül állt kamera elé a film legtöbb jelentében, és megható alakításával legalább annyit letett az asztalra, mint az elmúlt évek Oscar-díjjal kitüntetett művésznői. (Az Amerikai Filmakadémia nem mondható igazán toleránsnak a külföldi színészekkel szemben, kevés alkalommal díjaznak idegenhonit kétszer az aranyemberrel, az olyan alakítást pedig, ahol a színésznő „nem változott át” látványosan a karakter megformálása miatt, nem is veszik komolyan. Pedig ez a naturalista módon bemutatott hétköznapi asszony lecsupaszított megformálása legalább annyit ér, mint az elmaszkírozott Streep Lady Thatcher erős jelleme és híres akcentusa mögött.)

Ali és Stéphanie kettősében számtalan különbség van, de saját életükben létfenntartó és vezető szerepükben azonosak. Stéphanie kecses, önbizalommal teli szépség, akinek rá kell jönnie, hogy nem élt úgy, hogy legyenek biztos támaszai maga mellett, ha a szükség úgy adná. A szükség pedig most úgy adta, s mégsincs a közelében senki. Csak az a férfi, akivel mindössze egyetlen alkalommal találkozott. És ha már a férfiaknál tartunk, Stéphanie a balesete után éppúgy elvarázsolja az erősebbik nemet, mint annak előtte, de amikor a járást segítő botot és a műlábakat meglátják, már szépen visszatáncolnak mind. Ali az egyetlen, aki elfogadja őt olyannak, amilyen és még valami többet is érez, mert törődik a lánnyal. Szánalomból, barátságból, vagy szerelemből. Vagy szép sorjában ezek miatt – egyik felváltja a másikat. Ali, akárcsak legendás névrokona, az ökle erejéből szeretne megélni, és a feketén szervezett bokszviadalokon elért sikerei megelégedéssel, és ami ennél sokkal fontosabb, jövedelemmel látják el. Stéphanie és Ali egyidőben, együtt állnak fel a földről, ahova zuhantak, de boldogságuk nem tudni meddig tart, hiszen a művégtagok csak segítik a járást és palástolják a láb hiányát, a férfi pedig nyertesből bármikor vesztessé lehet.

Habár a francia film napjainkban reneszánszát éli, akaratlanul párhuzamot vont eddig mindenki a Rozsda és a csont, és az Életrevalók című előző évben bemutatott alkotással. Mivel mindkét film kiemelkedő szelete a mai francia filmművészetnek, azonbelül pedig mindkét film komoly, ám igazán szerethető dráma, elkerülhetetlen az összehasonlítás, de ahogy erre már mások is rávilágítottak, lehetséges, hogy a küzdeni akaró, bátor kripli ábrázolása messze nem tükrözi a valóságot tudtában annak, hogy nyomorékká vált emberek ezrei adják fel életüket a fájdalom, a kétségbeesés, a kilátástalanság miatt. Itt önkéntelenül beugrik egy néhány éves hír arról a bálnaidomárról, akit megölt az állat. Az élet, ahogyan a film is mondja, kiszámíthatatlan és minden pillanatában tartogat valami újdonságot.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Rozsda és a csont elgondolkoztatja a nézőit. Engem például arra ébresztett rá, hogy ahhoz, hogy valakinek törött pontjai legyenek, nem kell feltétlenül amputált lábú, tolószékhez kötött valakinek lenni. Hiszen a rozsda és csont egy gyönyörű metafora, ahogyan Stéphanie életében Ali is metaforikus jelentéssel bír, hiszen két vadállat megszelídítésében is sikertelennek bizonyult. A drámát ezek a pillanatok teszik emberközelivé, a nézőt pedig a lehető legnagyobb mértékben meggyőzhetővé a történet valódisága iránt. A rozsda és a csont, ha még nem is érett be ahhoz, hogy felismerjük, hogy a legnagyobbak között a helye, biztos vagyok benne, hogy hamarosan el foglalhatja megérdemelt helyét az európai film széles palettáján.

Mészáros Márton 

A Rozsda és Csont (Rust and Bone/De rouille et d’os) című francia film plakátja

Vérszegény történet ismertet meg velünk fél tucat karaktert, amelyek, ha alaposabban ki lettek volna dolgozva, nagyszerű komédiává tehették volna A nagy nap (The Big Wedding) című filmet. Azonban így csak egy átlagos limonádét kapunk nevetéssel és néhány kósza mosollyal.

Adott Don, a hatvan éves, perverz szobrász és családapa és élettársa, Bebe, a lobbanékony természetű vadító szépség, akik éppen a konyhapulton készülnek hancúrozni, amikor megjelenik Ellie, a férfi ex-felesége, gyermekeinek anyja. A pár már legalább tíz éve nem látta Ellie-t azóta, hogy a férj éppen annak legjobb barátnőjével csalta meg asszonyát. Aztán ott van még a huszonkilenc éves fiúk, aki fogadalmat tett, hogy addig nem szexel még meg nem találja az igaz szerelmet. A pár terhes lánya is megérkezik, aki azután kidobta pasiját, hogy megfogant a baba. A bonyodalmakat mégis Alejandro, a testvérük okozza, aki elvenni készül párját. Az adoptált fiú biologóia családja, a mélyen vallásos kolumbiai szülőanyja és rég nem látott nővére is felbukkan az esküvőjén.

Ilyen alapanyagból lehet dolgozni, különösen, ha megemlítjük még a bigott papot, aki rendszeresen ivott Donnal, a gyógyuló alkoholista szobrásszal, aki feltett lábbal ül a templomban, vagy a menyasszony lepukkant szüleit, a műmájer apát és a plasztika-függő édesanyát, aki úgy beszél, hogy közbe már a száját se tudja mozgatni. A film nem kecsegtet sok újdonsággal, majdhogynem azt kapjuk, amit a romantikus vígjáték műfaj összes filmje nyújt. A készítők minden bizonnyal biztosítéknak érezték a sikerre a felvonultatott sztárparádét, csak a három főszereplőnek – Robert DeNirónak, Diane Keatonnak és Susan Sarandonnak – együtt négy Oscar-díja van. Azonban hiába profi színészek, akik a kisujjukból kirázzák ezt a munkát, a cselekmény maga olyan közönyös, mintha szívességet tenne nekünk, hogy elmeséli magát és ezen a szokásosan jó filmcsillagok sem tudnak változtatni.

A színészek dolgoztak, de valami miatt ők is olyan fáradtnak tűnnek, mintha hiányozna a szótárukból az elkötelezett szó. Némelyik karakter annyira lapos, hogy különbséget sem tudunk tenni, hogy Katherine Heiglet most a Grace Klinika egyik epizódjából látjuk-e (bár ez inkább a karaktere hibája), de a harminc éves szűz Topher Grace is ugyanazokat az arcokat vágja, amiket tizenöt évvel ezelőtt az Azok a 70-es évek – show Eric Formanjeként. Persze ez szórakoztató, de azt várná az ember, hogy egy 35 millió dollárból készülő film nagyobbat szóljon. Viszont Keaton és DeNiro párosa között természetes az összhang, fiatalos és jófej szülők, aki néhány nap kedvére újra összeállnak. Susan Sarandon nagyszerű adottságai éppúgy kárba vésznek, mint Amanda Seyfried sokoldalúsága. Ez az ára annak, ha egy tucat jól csengő nevű filmsztárt bezsúfolnak egy filmbe.

A helyszín – akárhol is forgatták a filmet – magával ragadó; ház a tó partján, erdővel a háta mögött. Szebb nem is lehetne! De az autók, az esküvői helyszín és az összes ruha, amit viselnek a szereplők, árulkodik a hollywoodi parádéról, ezúttal viszont hitelesen illeszkedve a jómódú családi környezetbe. A menyasszony agyon plasztikáztatott anyja, Muffin tökéletes párhuzamot von a két természetes szépségű öregedő színésznő, Diane Keaton és Susan Sarandon között. A két egyidős színésznő éppen hatvanöt éves volt a forgatás idején, de akár éveket is letagadhatnának dinamikus kinézetük miatt. Keatonnál inkább az számít, hogy megőrizte fiatalos alakját és öltöztetik a divatos ruhák, Sarandon pedig megállt az öregedésben negyvenévesen.

Nem szabad elvonatkoztatnunk attól, hogy A nagy nap egy vígjáték, de sajnos az önfeledt nevetést csak a feszült kacarászás váltja fel. Helyenként valóban akadnak jó poénok, de összességében erőltetettek és gyakran használtnak tűnik minden humorforrás. Túlzással sem lehetne különböző pozitív, hangzatos jelzőket aggatni a filmre, de egyáltalán nem katasztrófa ez a kilencven perces komédia. Sápadt és erőtlen, de nem is az a célja, hogy beírja magát a filmtörténelembe.

Mészáros Márton

Robert DeNiro és Diane Keaton Oscar-díjas színészek A nagy nap (The Big Wedding) című film egyik jelenetében

Dustin Hoffman közel hetven különböző filmszerep és két neki ítélt Oscar-díj után úgy döntött, félévszázados színészet és másfél évtizednyi producerkedés után beleveti magát a rendezésbe. Hetvenöt évesen egyáltalán nem érezte magát öregnek ahhoz, hogy belevágja a fejszéjét valami olyanba, amit korábban még sosem csinált. Filmje, a Kvartett – A nagy négyes (Quartet) éppen arról szól, hogy soha sem késő elkezdeni új dolgokat, és a „túl késő” kifejezés teljesen elhanyagolható.

Ronald Harwood kiöregedet operaénekesekről szóló azonos című színműve 1999 óta sikerrel fut több európai nagyvárosban, a londoni West Enden és a budapesti Belvárosi színházban is népszerűségnek örvend. Maga a darab nem igazán érdekes, egy művészotthonban élő nyugdíjas operaénekesekről szól, közülük hárman jó barátok, mert pályájuk során nem egy alkalommal léptek közösen a világot jelentő deszkákra. Reginald művelt, sokat olvasott, teljesen visszafogott ember, Wilfred éppen az ellenkező tulajdonságok birtokosa, vén kéjenc, aki hetven évesen is a szoknyák hoznak lázba. Cissy a nő közülük, aki mit sem szeret jobban, mint fülhallgatóval a fülében régi operáikat hallgatni, és közben hátradőlve átadni magát a zenének. Az ő karaktere az egyik legszerethetőbb, hiszen jóságos teremtmény, és szenilitása csak még inkább szerethetővé teszi. Az otthonban lakó művészekre hárul a feladat, hogy Verdi születésének évfordulóján koncertet adjanak a Beecham House fennmaradásáért.

Ekkor lép a történetbe Jean, mindnyájuk közül a legünnepeltebb operaénekesnő, aki önszántából költözik az otthonba. A történet előrehaladtával a néző is megtudhatja, hogy valamikor a ködös múltban egy rövid ideig házasságban élt Reg-dzsel, de a férfi kidobta, amikor Jean bevallotta neki, hogy megcsalta. Az érkezéstől kezdve folyik a rivalizálás, de a kérdés mindvégig ott van a levegőben: rátudják-e beszélni a büszke, méltósággal megöregedni akaró asszonyt, hogy Giuseppe Verdi három felvonásos operájának, a Rigolettónak a harmadik felvonásában újra énekeljen barátaival?

Tehát maga a történet nem egy világklasszis, de amiről beszél, és ahogyan – öregség, elmúlás, szeretet, kölcsönös tisztelet – az csodaszép. Bájos, egyszerű kis film, de nem hagyja nyugodni a nézőt, végig ott fognak cikázni a fejében a témához kapcsolódó gondolatok, érzések. A Kvartett négy főszereplői a brit színészmesterség nagyágyúi: Jane-t a kétszeres Oscar-díjas Maggie Smith alakítja, a hetvennyolc éves színésznőnél jobb választást el sem tudnék képzelni a csípőprotézisre szoruló öreg hölgynél. A szexéhes öregurat, Wilfet Billy Connelly játssza, aki humorista lévén rengeteg poént csempész a filmbe. Connelly makulátlan öltönyében és sétabotjával olyan elegáns, mint Tom Courtenay, bizony az a Tom Courtenay, aki a 60-as években megdobogtatta minden brit lány és asszony szívét. Courtenay (ő játssza Reginaldot), akit a királynő lovaggá ütött, már elmúlt hetvenöt éves, de szálfa egyenes termetét, férfias megjelenését öregkorára is megőrizte. A leépülőben lévő Cissy szerepében Pauline Collins látható, a brit színésznő arcán hitelesen jelenik meg a kedvesség és a jóság. A film optimálisan párosítja a négy különleges szereplőt, ami nagyon emberközelivé teszi mindnyájukat.

Michael Gambonnak is van egy apró szerepe a filmben az előadást rendező pöffeszkedő művészként, de egyrészt nagyon keveset van vásznon, másrészről valószínűleg ujjgyakorlat lehetett számára ez a nyúlfarknyi kis szerep. Véletlen lehet, hogy Sir Gambon tíz filmben játszott együtt eddig Maggie Smith-szel, csak hat Harry Potter-filmben szerepeltek együtt, amelyekben Gamon a Roxfort igazgatóját, Dumbeldore professzort keltette életre, Maggie Smith pedig Minerva McGalagony bőrébe bújt.

A film lassú, a maga megszokott medrét követi, de egyáltalán nem unalmas. Dustin Hoffman színészként és meglett korú emberként kézenfekvőbb témát nem is találhatott volna, mint a Kvartett. Szintén elismerésre méltó, hogy a filmbe valódi, öreg operaénekesek és tehetséges, idős zenészek (Vera Lynn, vagy akár Frank Sinatra közvetlen muzsikusa) is szerepet kaptak. Fájdalmas, elgondolkodtató film, de talán a végét hatásosabban is meg lehetett volna oldani.

Mészáros Márton

Kvartett – A nagy négyes (Quartet) című film magyar nyelvű plakátja

Haragszom magamra, amiért ennyi ideig vártam arra, hogy megnézzem az új Tarantino-filmet, a Django elszabadul (Django Unchained) című westernt. Mentségemre szóljon, hogy akármennyire tetszett a Ponyvaregény és a Becstelen brigantyk, ódzkodtam attól, hogy három órán keresztül nézzem Quentin bátyó vérfürdőjét.

Nem kell hozzá nagy elmének lenni, hogy akár a filmelőzetes megtekintése nélkül is kitaláljuk, hogy mi lesz Tarantino új filmjében. Vér. Az biztos. Fegyverek minden mennyiségben. Káromkodás, mint mindig, és nagyszerű poénok. A mester utóbbi két filmje azonban annyiban eltér a többitől, hogy a történetek a múltban játszódnak. Még a brigantyk a második világháború alatt játszódik, addig a Django elszabadul két évvel az 1860-as amerikai polgárháború kirobbanása előtt veszi fel a történet fonalát. Adott a déli államok területén egy német származású fogorvos, bizonyos dr. King Schultz, aki felszabadítja Djangót, a fekete rabszolgát. Aztán kiderül, hogy Schultz valójában már évek óta nem praktizál fogturkászként, hanem törvényes fejvadászként dolgozik. Django felszabadításáért cserébe arra kéri a négert, hogy segítsen neki felkutatni és megölni két törvényen kívülit, de az akció olyan eredményes lett, hogy a páros tovább folytatja a munkát.

Ha elemezni szeretnénk a Tarantino-univerzumot, akkor egy láthatatlan fonalat kellene rajzolnunk, amelyre a filmes nagy gonddal fűzi fel a különböző jeleneteket, a védjegyévé vált szarkasztikus, brutális humorát és hatásos zenei betéteket. Quentin Tarantino filmjeiben rendre hasonló alaptörténeteket kapunk, ezek közül a bosszú a legkedveltebb szála, amelyen elindul. A Django elszabadulban Django és Schultz együtt állnak bosszút a rosszfiúkon, és együtt keresik meg Django megkínzott és szolgaként tartott hitvesét, a németül perfektül beszélő Broomhildát. A Jamie Foxx által játszott Django egész lényét a bosszú vezérli, amely a film végén teljesedik ki igazán.

Tarantino ezúttal megint visszanyúlt kedvenc színészeihez, James és Michael Parks, Michael Bacall és Samuel L. Jackson sokadik alkalommal szerepel filmjeiben, akárcsak az osztrák Christoph Waltz, Tarantino új favoritja, aki eddig két filmjében játszott, és mindkettőért megkapta az Oscar-díjat a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. A nagyszerű Waltz újabb jelenléte felejthetetlen perceket okoz, de karaktere jóval hangsúlyosabb a film első felében, mint magáé a címszereplő, ez pedig kicsit furán hat.

Az igazán jó alakítás nem csak abból áll, hogy valaki megtanul egy akcentust, vagy átalakítja a külsejét. A vérbeli színész tudja, hogy a színészet a részletekben rejlik. Christoph Waltz – akit Tarantino a világ legjobb színészének nevezett – pedig tudja, hogyan kell mesteri módon hozni egy figurát, és biztos vagyok benne, hogy Quentin Tarantino a lehető legelégedettebb volt az alakításával.

Waltz és Foxx különös párosa mellett öröm volt látni Leonardo DiCaprio által megformált szadista földbirtokost, Calvin Candie-t, akinek karaktere enyhén idegesítővé válik másfél óra alatt. Én még emlékszem az egykori tejfelesszájú nőbálvány kritikán aluli teljesítményére A vasálarcosban, viszont az azóta eltelt tizenöt övé alatt Hollywood egyik legprofibb színészévé vált. Az ő hűséges szolgáját játssza Samuel L. Jackson, aki saját magánál egy tizenvalahány évvel idősebb zsörtölődő fekete öreget alakít felismerhetetlenségig elmaszkírozva gyűlöli saját fajtáját, a négereket. A házsártos, gonosz karakter magyar hangjához Reviczky Gábornál jobb szinkronhangot nem találhattak volna.

A gondok csak magával a főszereplő Djangóval vannak, mert akárhonnan is nézzük, Django valóban elszabadul a film elején, és brutálisan „elszabadul” a végén is, de ennek a filmnek nincs egyetlen főszereplője sem. Itt a hagyományos értelemben vett mellékszereplők nem mellékszereplők, ezért abszolút főszereplő sincsen. Ahogy említette már, Django szinte alig érzékelhetően van jelen a film első félidejében, az utolsó jeleneteket leszámítva azt a benyomást kelti az emberben, hogy talán ő a leginkább ki nem dolgozott karakter az egész moziban. Mert tegyük hozzá, ha valami nagyon megy Tarantinónak az a forgatókönyvírás és a karakterek ábrázolása. Nagyon jó tréfa például az is, hogy amikor a felszabadított rabszolga életében először döntheti el saját akaratából, hogy milyen ruhát vegyen fel, ő Thomas Gainsborough híres festménye, A kék ruhás fiú nevű portré gyermekének díszes, fejedelmi öltözetét választja. Szintén mosolyt csalt az ember arcára, amikor a Django című 60’-as évekbeli western sztárja, Franco Nero faggatja Tarantino Djangóját arról, hogyan kell kiejteni a „Django” nevet.

A történet, amely egyben akar tisztelegni a klasszikus western filmek előtt és gúnyt űzni belőlük, tele van erőszakkal, vérengzéssel és rasszista megjegyzésekkel. A három órás filmben százhatszor hangzik el a „nigger” szó a szereplők szájából, de a „zergebaszó zimankótól” kezdve az utolsó lövésig – különösen az a jelenet, amelyben a vér vörösre festi a fehér gyapotot – mindig akadnak olyan poénok, amelyeket később idézni fogunk. Számomra például a Ku-Klux-Klan mozgalom öltözetének kialakulása és Samuel L. Jackson öreg Stephenjének összes megnyilvánulása térdcsapkodós nevetést idézett elő. Ilyen jó szöveget, dialógusokat kitalálni senki sem tud jobban, mint Tarantino.

A hab a tortán maga a rendező felbukkanása volt a film vége felé. Quentin Tarantino – akárcsak annak idején Hitchcock – előszeretettel vállal saját filmjeiben kisebb cameo-szerepeket, azonban mostani minden korábbin túltesz ötletességével. A film zárójelenete a film csúcspontja, a tébolyodott vérfürdő Tarantino agymenésének tetőfokára hág. Habár logikával nehéz kikövetkeztetni, hogy miért nem ölik meg Djangót, miután kinyírt jópár embert, és miért csak fellógatják fejjel lefelé (itt egy villanás erejéig látható a rossz megvilágítású jelenetben Jamie Foxx híres „méretes kékerese”), ahogy azt sem érteni, hogy a rabszállítók miért olyan naivak, hogy szabadon engedik és fegyvert adnak neki pénz reményében.

Mindenesetre a történetet nem lehet már tovább fokozni. Ha nincs is katartikus végkifejlet azzal, hogy Django lemészárol mindenkit és a levegőbe röpíti Candielandet, majd ellovagol gyönyörű szerelmével (akit Kerry Washington játszik), emlékezetesre sikeredett a befejezés. Sajnálom, de nem tudok ellenállni annak, hogy azt mondjam, hogy a Django elszabadul az elmúlt évi mozitermés egyik kiemelkedő filmje volt. No és persze mostantól egy igazi klasszikus.

Mészáros Márton

Múltidéző plakát Quentin Tarantino Django elszabadul (Django Unchained) című filmjéhez

Alapvetően az ember nem dédelget grandiózus reményeket romantikus komédia iránt, de tapasztalhattuk, hogy akadnak kivételek. Bevallom őszintén, amikor először találkoztam az idei Golden Globe-jelölt filmek listájával, nem voltam tisztában azzal, hogy a Napos oldal (Silver Linings Playbook) nem csak vígjáték, hanem mély drámai vonulatok is fellelhetőek benne, méghozzá nem is olyan mélyen a felszín alatt.

A szerethető történet, amely két mentálisan sérült – vagy csak máshogy élik meg a világot, mint az átlag – ember szerelméről szól, igazán jól megírt. A pszichiátriáról hazatérő, élete visszaszerzéséért küzdő Pat nem tudja feldolgozni, hogy felesége megcsalta, és bipoláris zavara és frusztrációi csak rontanak az amúgy is silány körülményein. Azonban az egyik percben még reményt vesztett szerencsétlen, aki papírzsákkal a testén fut, és kénytelen szinte teljesen elszigetelten élnie a társadalomtól, amikor megismerkedik az özvegy Tiffanyval, aki szintén nem egyszerű eset. A férfi ráébred, hogy talán mégsem bolond, maximum csak flúgos, és érzései is egyre jobban elmélyülnek a lány iránt, aki felajánlja segítségét, hogy visszaszerezze életét. A történet, ahogy említettem, magáért beszél: szívre ható és egyedülálló.

A filmben hibát keresni legalább akkora feladat, mint a mondás szerinti szénakazalban tűt keresni. Talán felróhatjuk a Napos oldalnak, hogy ha akarna, sem tud eltávolodni a romcomok jellegzetességeitől, de a sablonosságnak és közönségességnek legkisebb jelei sem tűnnek fel a filmben. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az ötletesség ellenére is egyszer csak elérkezik az a pont, ahonnan kiszámíthatóvá válik a film, mégis varázslatot tesz rajtunk az egész történet. Különösen nagy érték ma olyan filmet készíteni Hollywoodban, amely életteli, és nem valóságtól elrugaszkodott.

Számomra meglepetésszerű élmény volt látni, hogy a film végre pozitív energiákat „sugárzott”, gondoljunk csak a főszereplőre, aki gond esetén az excelsior (előre!) szót hívja segítségül, s kinek egész lénye szerethetően optimista. Szokatlan volt számomra az is, hogy a szóban forgó, filmbéli család nem zsidó, hanem keresztény volt – minden ítélet nélkül úgy gondolom, hogy a hollywoodi filmekben gyakrabban jelenik meg a zsidó kultúra, mint például a keresztény.

A történet drámaiságát rendkívüli módon hidalja át az értelmes humor. Az ember úgy érezheti utána, hogy sokkal több bölcsességet foglal magába életünkről, mint amennyit első nézésre felfogunk és tudatosítunk magunkban. Mindenesetre a történet igazi klasszikussá válhat, amelyet évtizedek múlva el tudok képzelni, mint egy olyan alkotást, amelyet újraforgatnak. Hiszen minden meg van hozzá, ami igazán nagyszerűvé teszi. Ez a szórakoztató alkotás leköti a nézőt, a főszereplő színészek, Jennifer Lawrence – akinek Oscar-díjat hozott Pat karaktere – és az aktuális szívtipróként számon tartott Bradley Cooper pedig mindketten briliánsak. A legjobb női főszereplő kategória mind az öt Oscar-díjra jelölt alakítását látva megcáfolom, hogy a 2012-es év legjobb női alakítása Jennifer Lawrencé, de azt nem vitatom, hogy ne nyújtott volna nagyon erős alakítást.

Pat szülei, akiket Robert DeNiro és Jackie Waver kelt életre, szintén szerethető páros. A saját étteremnyitáshoz bukmékerként pénzt kereső sportrajongó apuka, és a családot összetartó, ideális anya is gyöngyszem a filmben, amelyben a karakterek kiemelt szerepet kapnak. Minden dicséretem ellenére mégis csak ott motoszkál bennem annak az érzete, hogy az egész szereplőgárda a színészmesterségükhöz képest – amelyet közülük magas fokon művelnek többen is – visszafogottan játszott leszámítva Jennifer Lawrencet, akinél jobb színésznőt akarva sem lehetett volna találni a szókimondó és bevállalós Tiffanyhoz.

David O. Russel rendezése és adaptált forgatókönyve keményen tartja a gyeplőt, és ahogy a film végére Pat és környezete elér a napos oldalra, a közönségen is egyfajta hangulatjavításon esik át.

Mészáros Márton

A Napos-oldal című film plakátja

Láthattunk már számos komoly életrajzi filmet a mozikban az elmúlt években, ezek után a Hitchcock kellemes felüdülésként szolgál. Annak ellenére, hogy komolyan veszi magát, célja nem az, hogy szegletekig hitelesen, vérre menően realisztikusan ábrázoljon egy kort és egyes személyeket. Sacha Gervasi filmje a megtévesztő cím ellenére nem is kimondottan életrajzi alkotás, inkább egy apró szegmens Alfred Hitchcock életéből – méghozzá vitathatatlanul leginkább nem támogatott és legsikeresebb filmjének, a Psycho című 1960-as alkotásnak a létrejöttéről szól.

Hitchcock – aki olyan klasszikusok rendezője, mint a „Madarak”, az „Észak-Északnyugat” vagy a „Szédülés” – a filmtörténelem leghíresebb alkotója, nem csak a britek, hanem az egész világ legjobb rendezője. A művész által létrehozott drámai feszültségkeltés, sajátos hitchcocki stílusa, a közvéleményben róla kialakult furcsa kép és filmjeinek tartós vonzereje a hallhatatlanok közé emelte. Csak csodálom, hogy harminckét évnek kellett eltelnie, mire valaki vette a bátorságot és filmet készített a Mesterről. Mert bizony, akármennyire fura is elhinnünk, Alfred Hitchcock előtt, aki nélkül szinte sehol sem lenne a filmgyártás, egyetlen alkotás sem tiszteleg. Még élt, előszeretettel vállalt saját filmjeiben „cameo-szerepeket”, de halála után alig két-három színésznek adatott meg, hogy Hitchcock legyen, persze nekik sem a mozivásznon, hanem csak televíziós sorozatokban, kis publicitást kapó filmekben, ahol karakterük csak egy volt a sok mellékszereplő közül.

A Hitchcock című moziban a címszereplő karakterére Sir Antony Hopkinst fűzték meg az alkotók, aki nyilvánvalóan biztosítéknak érezte a sikerre magát a tényt is, hogy valaki filmet forgat a horror mesteréről. Az Oscar-díjas brit színész mellé hamarosan leszerződtették a szigetország legcsodálatosabb színésznőjét, Helen Mirrent, aki minden filmjével bizonyít páratlan tehetségéről. Kettejük jelenléte már elegendő a sikerhez, mindesetre a készítők így vélekedhettek, amikor belevágtak a filmkészítésbe. Az elképzelés meg is állta volna a helyét, ha nem lennének a filmben dramaturgiai hibák, és olyan rések, amelyek lyukat vágnak a filmben. Mindenesetre a Hitchcock különleges erőssége a rendező és felesége, Alma Reville kapcsolatának ábrázolása.

A rendezőasszisztensként és forgatókönyvíróként dolgozó asszony, aki egy gyermekkel örvendeztette meg világhírű férjét, gyakorta segített be Hitch filmjeibe, de szeretett ura szívét is ápolta, amikor éppen nem egymást marták. A film itt talán azt az apró hibát vétette, hogy túl nagy hangsúlyt fektetett Alma jelentőségére, Hitchcockéra pedig túl keveset, így úgy hagyhat, mintha az igazi koponya az asszony lett volna, a rendező pedig szinte kizárólag csak az ő tanácsaiból, az ő meglátását figyelembe véve alkotott volna. Persze ott van azért a csavaros észjárású Hitchcock is a rejtélyekkel, a mellekkel, a nekrofíliával, az erőszakkal és furcsa szokásaival, de mégis hiányzik belőle valami plusz.

Azt fogom mondani, hogy a Hitchcock más színészekkel fabatkát sem érne. Viszont Anthony Hopkins valahol a Hitchcokra maszkírozott arc és a fölös kilók alatt emlékezetes játékot produkál, úgy illik rá Hitchcock, mint egy kesztyű, de azt hiszem, számára ujjgyakorlat lehetett a forgatás. Köszönet a maszkmesternek, amiért sikerült úgy elmaszkírozni a színészt, hogy felismerhetetlen lett, viszont az előny egyben hátrány is itt, mivel Hopkins mimikája nem tud kiteljesedni és szinte elvész a sok maszk alatt. Karaktere igazán közel áll szívünkhöz, szerethető ez a falánk, játékos zseni. A feleségét játszó Helen Mirren, aki kora ellenére gyakorta bombázóként jelenik meg a filmvásznon, ezúttal nem szőkére festett hajjal, erős sminkben alakít egy kemény nőt, hanem vöröses-sárgás hajban, hatvanas évekbeli ruhában és ma már kínos „nagymama szemüvegben”. Az ő igazán erős jelenete az, amikor kioktatja férjét, aki megcsalással vádolja.

Akárhonnan nézzük, a probléma tulajdonképpen az, hogy a film mindenbe belekap, de semmit sem mesél el rendesen.  Eredetileg a Psycho című film létrejöttéről kellene szólnia, de sokkal komolyabb szerepet kapott a pár házassága, és a rendező bosszankodása felesége állítólagos viszonya miatt. Ez igazán nagy csalódás, amit csak a híres zuhanyzósjelenet – amelyet később annyian feldolgoztak és kiparodizáltak – enyhít, amit viszont nem lehetett volna kihagyni. Negatívumként értékeltem azokat a jeleneteket, amelyben a Psycho történetének és Hitchcock életének szálai összefutottak, akárcsak Hitchcock személyes narrációját a film elején és végén.

A film Hitchcock-házaspárja pozitív folyamaton megy keresztül, mert amikor Hitch kudarcot vall, felesége újra rátalál és kihúzza a csávából. Mint ismeretes, Alma volt az, aki az utómunkálatok során segített megvágni a filmet, sőt ha valaki azt gondolta volna, hogy csak egy blőd vicc, tévedett azzal a pletykával kapcsolatban, amely később igaznak bizonyult: Alma valóban észrevette, hogy Mariont alakító Janet Leigh nyelt egyet azután a jelenet után, amelyben halálra késelték. A feszültségfokozó hegedűvonások szintén Hitchcockné ötletei voltak, de ahogyan a film is mutatja, az asszony a valóságban nem vágyott hírnévre.

Köztudott, hogy Alfred Hitchcock szerette a szebbik nemet, színésznőiért pedig bolondult. Amerikai filmjeiben barna színésznőket, míg brit filmjeiben szőkéket szerepeltetett, azonban az hajszíntől függetlenül közös volt bennük, hogy mind osztozkodtak Hitchcock szeretetén. A nagy rendező gyakran viccelte meg őket, néha pedig már zaklatásig fajult a munkafolyamat egyes része. Ezt a filmben a leskelődés miatt vágott lyuk a falon, és a késelés jelenetének felvétele bizonyítja. A Hitchcockban a Janet Leigh alakító Scarlett Johansson és a Vera Miles bőrébe bújt Jessica Biel jó a mellékszerepekben, a hollywoodi magazinok címlapjairól rendszeresen visszaköszönő külsejük pedig alig felismerhető. Az alkotóknak sikerült korhű öltözeteket, hajviseletet és helyszíneket biztosítani. A régi idők elegáns ruháit és bámulatba ejtő autócsodáit, értékesebb világát látva azt kívánom, bárcsak feltalálta volna az időgépet Edison.

A film megtekintése után az volt a benyomásom, hogy női rendező készítette a filmet. Valószínűleg azért gondoltam így, mert érezhetően nem egy erős kezű rendező dirigált a forgatáson, maga a film pedig nem tár elénk tekervényes történetvezetést. Mégis úgy gondolom, a Hitchcock alkotói mindent, amire képesek voltak, megtettek legjobb tudásuk szerint. A soha nem látott bukást a két Oscar-díjas világsztár sem tudta meggátolni, így a Hitchcock könnyen felejthető alkotássá minősült.

Mészáros Márton

Sacha Gervasi Hitchcock című filmjének plakátja