Mészáros Márton blogja

– Élsz még, édesem? – kérdezte Ajna rémülten a földön fekvő Larstól. Lars nem válaszolt, vér serkent ki a szája szélén. Ajna mérgesen megütötte Lars mellkasát, mire a fiú megmozdult és köhögni kezdett. Lars száján vér ömlött ki, csapzott haja pedig a szájába lógott. Lars kinyitotta a szemeit és egy újszülött értetlenségével nézett szét a teremben. Szerelme ott térdepelt előtte és az ajkát harapdálta dühösen, Lars behunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Felemelte a fejét és megpróbált felülni. Ekkor látta csak meg, hogy az egész osztály ott van körülöttük, és még azok is, akik nem álltak fel, a padjukból figyelik őt.

Lars azért került a padlóra, mert szokásukhoz híven Ajnával most is játszottak. Már ha játéknak lehet azt a valamit nevezni, amit ők mindig művelnek. Kegyetlen játékok…

De ahhoz, hogy mindenki megértse kettejük történetét az én tolmácsolásomra van szükség és arra, hogy mindent az elejéről meséljek el. Néhány hónappal ezelőtt arra eszméltem, hogy nem tudok úgy végigülni egyetlen egy tanórát sem, hogy ne törne rám ez a bizonyos fuldoklásos nevetőroham, ha Ajna és Lars a közelemben van.

Larst már évek óta ismerem és az egész iskola elkönyvelte őt egyfajta „csendes hülyének”. Ő tipikusan az a fajta ember, aki csendben el van a maga kis egyszerű gondolataival, távol a külvilágtól. Ráadásul biztosra vehető, hogy nem normális; gyakran csak ül és mélabús tekintettel lapozgatja a képeskönyvét, amelyet mindig magával visz mindenhova. Amikor azt írtam, hogy csendes, lehet, hogy túlzásokba estem. Lars csendes, de csak addig még hozzá nem szól az ember. Ilyenkor képes a körmét rágva vagy az orrát piszkálva hosszú percekig megállás nélkül elhadarni mindenféle történetet és régi históriát. Egy dolgot nem szabad előtte említeni, az pedig a könyve. Emlékszem, egyszer egy ismeretlen udvariasan megkérdezte tőle, hogy mit olvas. Lars tőkehalszeme kitágult és artikulálatlanul magyarázni kezdett. Soha sem fogom elfelejteni annak a szerencsétlen nőnek az arcát, akinek végig kellett hallgatni a fiú áradozását.

Lars már 16 éves, de ennek ellenére tele van olyan gyermeki tulajdonságokkal, amelyeket más már tízévesen elhagy. Zavaró tulajdonságok terén lenne miről mesélni, például ő az egyetlen ismerősöm, aki ebben az életkorban még mindig egy Dudlee nevű plüssállattal alszik és ő az, aki gimnazistaként is képes becipelni az iskolába mindenféle mütyüröket, amelyekkel játszik.

Ajna hat hónappal ezelőtt költözött fel a fővárosba, előtte vidéken lakott. Ajna az első negyedévben szinte egyáltalán nem beszélt senkivel az iskolában, csak Larssal. Én tősgyökeres fővárosi vagyok és sok olyan emberrel találkoztam már, akik korábban huzamosabb ideig vidéken laktak, éppen ezért úgy gondolom, hogy a vidékről felköltözöttek tele vannak gátlásokkal. Nem tudom, hogy miért, de tapasztalataim szerint a vidékiek úgy hiszik, hogy a fővárosi ember beképzelt, önző, öntelt és lenézi őket. Ebben van némi igazság, de túlzás lenne általánosítani. Mindenesetre azóta sem tudom, hogy Ajna miért nem szólalt meg hónapokon keresztül. Én arra gyanakszom, hogy valószínűleg túlságosan félt tőlünk és nem bírta levetkőzni a gátlásait.

Ajna valamikor az év közepén kezdte a tanévet nálunk, de amikor első alkalommal belépett az osztályterem ajtaján senki sem köszöntötte. Néhány másodpercnyi néma csend borult az osztályra, azonban miután látták, hogy a lány lehorgasztott fejjel az ajtó mellett állt meg, mindenki folytatta tovább a csevejt. Az osztályfőnök úr ezen a napon hiányzott, tehát még ő sem tudta a szárnyai alá venni Ajnát. Csupán egy valaki akadt az osztályban, aki odamert menni Ajnához. Lars volt az. Nem tudta, hogy ki ez a lány, de amikor tudomására jutott, hogy ma fog érkezni, elment és vett neki egy kis ajándékot. – Köszönöm – csak ennyit mormolt maga elé a lány. Lars mellett nem ült senki, így Ajna odatelepedett. Lars is csak akkor hallotta meg először Ajna hangját, amikor a lány mérgesen ráförmedt kérve, hogy hagyja már abba a történeteit.

Az egész osztály szemtanúja volt ennek a jelenetnek. Ekkor még senki sem gondolta, hogy mi is a mindennapi részeseivé fogunk válni Ajna és Lars szerelmi életének. Azóta sincs olyan nap, amikor Lars és Ajna ne jönne iskolába.

A nyáron egy kis tó mellé mentünk kirándulni az osztállyal és balszerencsémre Lars és Ajna a mellettünk lévő szobába került. Mivel a legjobb barátomat egy szobába rakták velük, elkerülhetetlen volt a napi többszöri találkozás. Larssal sosem voltam baráti viszonyban, ő valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag mégis abban a tévhitben él, hogy mi országos cimborák vagyunk. Türelemmel elviseltem a táborban is, hogy minden egyes nap odajön hozzám és beszámol az életéről, de az már igazán sok volt, amikor azt kérte, hogy engedjem meg neki, hogy Ajna is átjöjjön.

Ajnáról tudni kell, hogy a szépséggel és az értelemmel még köszönő viszonyban sincsenek. Ajnában még ha keresnénk, sem tudnánk semmi szépet találni. Zsíros a haja, nagyok a mellei, ápolatlan a teste, hanyag a testtartása és az orra olyan hatalmas, mint magának Pinokkiónak. A lány egyáltalán nem okos és nem ismerek olyat Larson kívül, aki tudott volna beszélni vele bármiről is.

Visszatérve az osztálykirándulásra úgy döntöttem, hogy engedek a nyomásnak és jót teszek velük. Megengedtem nekik, hogy átjöjjenek a mi szobánkba és tervem szerint én addig lefoglalom magamat egy másik szobában a barátaimmal beszélgetve. Abban állapodtam meg velük, hogy este tízig lehetnek csak nálunk, utána menjenek vissza. Már elmúlt tíz óra, amikor visszatértem a másik két szobatársammal a szobánkba. A villany le volt kapcsolva, az ajtó pedig be volt zárva. Amikor átléptük a küszöböt a lábunk két emberi testbe ütközött. Lars és Ajna a földön feküdtek magukon a takaróval. Szerteszét az egész szobában pedig olyan nagy pusztítást végeztek, amelyet még egy tornádó is megirigyelhetett volna. Nem akarom tudni, hogy mit műveltek.  Egyből kidobtam őket annak ellenére, hogy Lars hevesen elhadart valamit, amiből egy kukkot sem értettem.

Az utcán egyszerűen lehetetlen közlekedni velük. Egyrészről rettenetesen félek, hogy szokásukhoz híven összeverekszenek és valamelyikük nem tér magához, máskülönben a saját egészségemet is féltem, mindezek mellett pedig nincs az a pénz, amiért kimerészkedjek velük a nyílt utcára. Volt idő, amikor még kimentem velük, de megelégeltem, hogy Lars minden alkalommal fennhangon felszólított, hogy „ne nézd már ennek a csajnak a dudáit!”, amikor egy csinos lány ment el mellettünk. És még ha mindez nem lett volna elég, Ajna véletlenül egyszer engem ütött meg Lars helyett a sötétben.

Abba már bele sem merek gondolni, hogy ezek ketten mit művelhetnek, ha nincsenek társaságban. Az iskolában az órák közötti szünetekben a legkedvesebb elfoglaltságuk a következő: farkasszemet néznek egymással és amelyikük előbb másfele néz, azt pofán vágja a másik. Ajna a ragadozók ösztönével másodpercek alatt képes nekimenni Larsnak, annak ellenére, hogy fél fejjel kisebb a fiúnál. Ilyenkor mondják, hogy kicsi a bors, de erős. És ha megkérdezi valaki őket, hogy ezt miért csinálják, akkor mosolyognak és csak annyit mondanak, hogy ez csak játék, szeretik egymást.

Egy alkalommal éppen azon kaptam Larsot, hogy az asztalon fekvő Ajnát ütögeti a könyvével. Azzal a jóindulatú türelemmel fordultam hozzá, amelyeket az ő fajtájának tart fent az ember és megkérdeztem, hogy mit művel. – Ajna elájult – mondta. Ajna tényleg elájult, de mire észbe kaptunk már jött is érte a mentő és elvitték. Szerencsére semmi baja nem lett, de az orvos nem értette, hogy miért érte ütés a fejét is.

Én csak kuncogtam és huncut mosollyal elfordítottam a fejemet. Eddig nem jöttem még rá, de lehet, hogy ez szerelem?

Sírva nevetés (ismeretlen alkotó munkája)

Mészáros Márton: Családmodell

Húsz év körüli lány kecmereg ki fáradtan az ágyából. Az otthona éppolyan sivár és üres, mint a lelki világa. Nem ő a szorgalom mintapéldánya, de lakása mégis rendezett. Muszáj is annak lennie, a munkája megköveteli az ápoltságot. A szoba világos, szépen felújított. A környezet viszont annál hangulatrombolóbb, az ablakból kinézve nem látni mást, csak a vasúti pályaudvar síneit és az ott várakozó vonatokat.

Melinda bágyadtan kenyeret próbál szelni magának, de megcsúszik a keze és elvágja az ujját. A telefon a hibás. A dohányzóasztalon álló hordozható telefon szólalt meg. Ismerős szám villog a kijelzőn. Melindát a főnöke keresi. Miközben a lány éppen azon bosszankodik, hogy csupa vér lesz az egész konyha, papírt és tollat keres, hogy felírhassa a mai feladatát. Egy fecnit halász elő valahonnan és ráfirkant egy címet és időpontot. Este hétkor a város egyik legelitebb szállodájában kell lennie, munkaruhában. Az anyagiakról is esett szó, de a részletekről csak a nap végén tájékozódhat.

Leteszi a telefont. Meglepi a szokatlan csend, amit most hall. Máskor mindig hangzavar van nála; vagy a tévé, vagy a rádió megy, de ha éppen nem ezek szólnak, akkor telefonál, vagy hallgatja az utca zaját. Mennyi lehet az idő, ötlik fel benne a kérdés. Nincs órája, ezért a mobiljában nézi meg a pontos időt. Hat óra lesz tíz perc múlva, mutatja a digitális kijelző. Most eszmél csak fel, de hiszen ő átaludta az egész napot. Melinda leheveredik az oly sokat látott díványra és gondolkodni kezd, hogy mit is művelt az éjjel? Nem tart soká, mire rájön, hogy egy férfivel hancúrozott órákon át. Már minden tiszta, csak a férfi arca homályos. Akárhogy gondolkozik Melinda, nem jut eszébe az úriember arca, aki ezen az éjjelen magáévá tette. Arra viszont emlékszik, hogy a férfinek igazán bódító illata volt és hogy a menyasszonyáról mesélt neki, aki körülbelül egyidős lehet vele. Melinda egészen tisztán emlékszik vissza azokra az időkre, amikor az apja megcsalta az anyját, még akkor amikor a menyasszonya volt. A lány szíve tele van fájdalommal még most is, ha szóba kerül az édesapja. Eltelhet bármennyi idő, ő nem feledi, hogy az apja milyen csúnyán elbánt vele és az anyjával annak idején. Számára nem létezik apa. Az apja olyan sebet ejtett rajta gyerekkorában, amely még ma is sajog, ahányszor rá gondol a lány.

A nő valami motoszkálást hall a fürdőszobából. Gyorsan kiszalad, de nem talál semmit. Minden a helyén van, csak a fogkrémes tubus esett ki a szekrényből. A fogkrém felvétele arra ösztönzi Melindát, hogy éppen itt lenne az ideje, hogy elkezdjen készülődni. Levetkőzik és meztelenül áll meg a tükör előtt. Amint pucér testét nézi a tükörben eszébe jut, hogy egyszer hozzá is bekopogtat majd a változás szele és egy napon az idő az ő testét is alaposan átrendezi. A lányt elkeseríti a tudat, hogy nem különb a többi halandónál és ő is ugyanúgy megfog öregedni, mint az összes többi nő.

A tükör előtt állva visszaemlékszik, hogy bizony neki volt dolga olyan ügyfelekkel is, akik szemérmetlenül végigmustrálták testének minden porcikáját az aktus előtt. Melinda elviseli, hogy idegen férfiak tapogassák, fogdossák, és azt tegyenek vele, amit csak akarnak, de azt nem tűrte soha, hogy valaki alaposan megbámulja.

Melinda nem állt sokat a fürdőszobában, felöltözött, kisminkelte és beillatosította magát, majd elhagyta a lakását. Esett a hó, amikor megérkezett a hotel elé. A miniszoknyája és a legkihívóbb ruhája volt rajta, éppúgy öltözött fel, ahogy a főnöke kérte. A 208-as számú szoba előtt állt, amikor kinyílt az ajtó.

Nagy tokájú, kövérkés ember állt szembe vele. A férfi nem volt már fiatal, olyan hatvan évesnek saccolta Melinda. Szemeiben a vágy forró tüze égett, amely undort váltott ki benne a férfi iránt. Erőltetett vigyorral beinvitálta a lányt a szobába és egyből rátért a lényegre. Vadul csókolgatni kezdte a lány nyakát, Melinda nyaki ütőerei megrándultak és kemény, heves fájdalmat érzett az ereiben. A férfi az ágyra döntötte a nőt, majd ujjai hegyével megérintette a nő combját. A lány engedelmeskedett és hagyta, hogy az öregúr kedvére játszadozzon vele.

A lány már megszokhatta, hogy nap, mint nap a testéből él. Éppen ezért, a szexiparban eltöltött évei miatt már nem tudta érdekelni, hogy kivel és mennyiért bújik ágyba. Gépiesen tette a dolgát minden este nem törődve a kuncsaft valódi énjével.

Este hazatérve a szobájába egy levél várta Melindát. Egy képeslap volt, amelyet az apja írt neki. Az üzenetben az állt, hogy az édesapja ma hajnalban fog megérkezni a városba és annak a szállodának a 208-as szobájában fog megszállni, amelyben ma a lánya járt. Melinda lerogyott az ablak melletti székre és kibámult az ablakon. A levél nesztelenül hullt ki a keze közül s némán landolt a szőnyegen. A lány ziláló szívvel nézett ki az esőbe és sírva hallgatta a vonatok távoli zakatolását. Az ablakon alig lehetett kilátni az esőcseppek miatt, a kéjhölgy mégis látni vélt az egyik peronon egy kislányt, aki éppen az apját búcsúztatta.

Melinda még egy óráig ülhetett az ablak előtt, de képtelen volt feldolgozni, hogy lefeküdt a saját édesapjával. Nem hibáztatta magát, elvégre honnan is tudhatta volna, hogy az a férfi, akivel ma volt, az apja. Négyéves volt, amikor legutoljára találkozott az apjával, az anyja pedig sohasem beszélt róla. Azzal ámította magát, hogy ha látott volna képeket róla, akkor esetleg felismeri, hogy az illető nem egy hétköznapi ügyfél, hanem az apja. De mivel húsz éve nem tartotta a kapcsolatot a férfival és még csak képeken sem látta az apját, megpróbálta elfogadni a dolgot, mondván, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. A fájdalom belülről kezdte el őrölni a lányt, ám ő erős maradt és képes volt egy újabb hibával élni. Egy olyan kitörölhetetlen hibával, amelyet ezúttal ő követett el. Igaz, az akaratán kívül.

Amint azon az esős napon az ablakon kinézve gondolkozott, eszébe ötlött egy régi közmondás, miszerint ha egy úrinő nemet mond a férfinak, akkor esetleg hagyja magát, ha talánt mond, akkor abból lehet valami, viszont ha egyből igennel felel, akkor az a nő biztos, hogy nem úriasszony. Melindában csak most, az apjával való találkozás után tudatosult, hogy azáltal, hogy évekkel ezelőtt hivatásának választotta a prostitúciót ő is éppolyan lett, mint azok a nők, akik miatt elítélte apját.

2011. október 22.

Mészáros Márton rajza a Családmodell című novellájához (2011. október 22.)

Süt a nap, gyerek hangok hallatszanak mindenhonnan. Vajon hol lehetünk? Kinyitom a szemem. A nap belesüt, nem látok semmit. Lenézek, látom, hogy vízben áll a lábam. Időközben elmegy a nap és meglepően konstatálom, hogy fel vagyok öltözve és egy medencében állok. Jobbra nézve gyermekükre vigyázó anyukákat pillantok meg, balra nézve pedig söröző apukákat. Egy strandon vagyok. Kikecmergek a vízből és hátranézve észreveszem, hogy egy óriási vízi csúszda van mögöttem. Nem értem az egészet, hogy kerülhettem ide…

Leülök az első padra és gondolkozok. De gondolataimat valami megszakítja, kiabálást hallok. A barátom, Bob az. Pillanatokon belül egy alak jelenik meg a csúszdán. Hamarosan a vízbe zuhan ő is. Bob az, szintén felöltözve. Most már tényleg nem tudom mire vélni a történteket, hogy kerültem ide a legjobb cimborámmal? És legjobban az foglalkoztat, hogy miért?

Bob is kimászik a medencéből és mérgesen szitkozódik a szétázott ruhája miatt. Mindketten próbálunk rájönni, hogy mi történhet velünk, de nem tudjuk okát. Egy szakállas öregember tart felénk. Haja már réges-rég őszbe fordulhatott, de mégis vidámnak és életerősnek tűnik. Megáll előttünk. Megkér minket, hogy álljunk fel és kövessük őt. Egymásra nézünk és valami szokatlan nyugalmat látok a szemében. Ilyen ember nincs is, aki ennyire nyugodt lenne. Mi mégis felállunk és követjük. Egy hatalmas akvárium felé vezet minket és arra kér minket, hogy ugorjunk be és ússzunk le az aljára. „Onnan már minden úgy fog menni, mint a karikacsapás” – bíztat minket. Kételkedünk a szavában és Bob szokásához híven felháborodva kijelenti, hogy nincs az a pénz, amiért hajlandó lenne belevetni magát a vízbe. Ő nem tud úszni, nem fog úszni, mondja. De már késő, mindkettőnket belökött a vízbe az öreg.

Az utolsó emlék, amire emlékszem az, hogy csobbanok a vízbe. Egy hosszú fémfolyosón fekszek, mellettem a falnak támaszkodva Bob káromkodik. Egy kopasz öltönyös férfi közeledik felénk, kezében iratokat szorongat. Megáll előttünk és felhúz a földről. Elmagyarázza, hogy valójában ő a megbízónk, mi ketten pedig titkosügynökök vagyunk. Nem bírjuk már tovább, mindketten harsány nevetésbe törünk ki. A férfi ideges lesz és a földre vágja az iratokat. Mi abba hagyjuk a röhögést és megkérdezzük, hogy mégis mi a fenét akar tőlünk?

„Van egy bizonyos személy, aki sokat ártott nekünk és most rajtatok a sor, hogy likvidáljátok.” – magyarázza. Belegondolok az egészbe és rájövök, hogy ez nem is titkosügynökösdi, csupán egy jól kitervelt aljas gyilkosság. „Jó, csináljuk meg, csak legyen már vége ennek az egésznek” – mondja Bob.

„Na látjátok fiúk, ez a beszéd” – örül a férfi, majd odaad két lapot, amit alá kell írnunk. Én csak döbbenten állok és csodálkozok, amikor a kezembe nyomja az egyik lapot egy golyóstoll kíséretében. Aláírom a nevemet, pedig át sem gondoltam az egész megbízást.

A férfi most már sietősen tájékoztat minket, hogy menjünk a folyosón végig és nyissuk fel az első csapóajtót, és menjünk le rajta. Mindkettőnkkel kezet fog ez a különös alak, majd villámgyorsan eltűnik, mint aki itt sem volt. Nem emlékszem rá, hogy elvesztettem volna-e az emlékezetemet, de a legrégibb emlékem az, hogy egy hotel illemhelyében fekszek, mellettem pedig Bob káromkodik a tükörben az amúgy is rövid haját igazgatva.

Kimegyünk, és ami elénk tárul az maga a megtestesült pompa; egy elegáns szállodában vagyunk, ahol minden aranyszínűen csillog és villog. Jane Morgan és Vera Lynn dalok szólnak a régi rádiókból és előkelő hölgyek sétálgatnak fel-alá legyezőkkel a kezükben, oldalukon lenyalt hajú öltönyös úriemberekkel. Néhány fiatalabb asszony a nyaknál kivágott estélyit visel, és amikor felbukkannak csípőjüket riszálva, minden férfi szem rájuk szegeződik. Megint mások hosszú bársonykesztyűt viselnek, és a kezüket nyújtják az összes feléjük közeledő gentlemannak, akik készségesen kezet csókolnak nekik. Elveszek a csodálkozás gyönyörében, és Bobra nézek, aki szintén merengve bámulja az embereket. Egymásra pillantunk, de szavak nélkül is megértjük egymást. Mindketten ugyanarra gondolunk: az 1940-es évekbe cseppentünk.

Most ötlik csak az emlékezetembe, hogy Bob még mindig a kezében szorongatja azt a dossziét, amit kaptunk. Látom a barátom arcán azt a mérhetetlenül nagy megdöbbenést, hogy még arról is megfeledkezett, hogy valamit tart a kezében. Szóvátételemre kinyitjuk és megpillantjuk rajta Niko nevét, akit mindketten régről ismerünk. Ő volt az a fiú az általános iskolában, akit állandóan piszkáltunk. „Mivan? Niko? Hogy kerülünk egyáltalán ide, milyen év van, milyen nap? Mi a fene ez az egész?” – kérdem már hangomat felemelve.

„Nem tudom, de kezd már idegesítővé válni…” – mondja Bob, majd javasolja, hogy menjünk vissza a wc-be és beszéljük meg, hogy mit kéne tennünk. Alig telik bele egy perc és már újra a folyósón állunk. Elhatároztuk, hogy végrehajtjuk, amit ránk bíztak.

Bemegyünk az ebédlőbe, ahol több kis asztal körül ülnek az előkelőségek, a háttérben pedig egy férfi zongorázik búsan. Középen ismerős alakok bukkannak fel, Jane és Rosanna alakja körvonalazódik ki előttünk. Jane egy vörös estélyit visel, ajkain pedig fényes rúzs csillog. Megdöbbent, hogy így látom. Valami leírhatatlan titokzatosság sugárzik belőle – gondolom magamban, de gyorsan eliramodnak gondolataim, amikor Rosanna hirtelen megragadja a karomat. „Készen vagytok?” – szegezi nekünk a kérdést kedves hangjám. Ismerem már olyan rég óta, hogy tudjam, hogy ideges. „Igen” – vágja rá Bob, valószínűleg át sem gondolva, hogy mekkora felelősség volt, az, hogy igent mondott egy emberi élet kioltására. Elvégre nem a mi dolgunk eldönteni, hogy akarunk-e élni vagy sem, rgo nem a mi feladatunk embereket eltenni láb alól. Ehhez nekünk nincs jogunk! Jane barátságosan int nekem, hogy hajoljak közelebb hozzá, mert valamit szeretne mondani. „Itt a rúzsom, ez egy kulcs. Ez nyitja a 406-os szobát. Menjetek be, a tükör előtt minden fegyvert megtaláltok. Mindjárt jövünk mi is” – mondja, majd a kezembe helyezi azt a bizonyos rúzst, ami az ajtót nyitja.

Nem szóltam neki egyetlen egy szót sem, csak megfordultam és felmentünk Bobbal a szobába. Döbbenetes volt látni, hogy az a kis vacak rúzs valójában egy ezüst kulcs volt, de ennél is megdöbbentőbb volt, amikor megpillantottuk azt a hatalmas fésülködő tükörasztalt a szoba végén. Kézi-, és lőfegyverek tucatjai voltak rajta; a viperától kezdve a bikacsökön és a géppuskán át a félautomata pisztolyokig bezárólag rengeteg fegyver hevert ott. Bob elvett egy AK–47-es gépkarabélyt, én pedig zsebre vágtam egy PM–9-et, ismerebb nevén a Makarov-pisztolyt. Az ajtó kinyílt és megjelent a két lány, akivel lent beszéltünk. Néhány mondat után leültek az ágyra és legnagyobb meglepetésünkre elkezdtek vetkőzni. Már majdnem félmeztelenek voltak, amikor Rosanna hangja elment és mély baritonná változott át. Férfihang volt. Idegesen az arcához nyúlt és mint valami maszkot húzni kezdte, míg nem az egész bőre lejött. Bob már nem bírta tovább, leült Rosanna és Jane közé az ágyra. Mire odapillantottam, már három férfi ült az ágyon. Bob középen az arcába temetve kezeit értetlenkedett, mellette pedig két elegáns fiatal férfi ült estélyiben. Mondhatom sokkoló látvány volt, hogy a két legrégibb női ismerősünk egy csapásra férfivá vált. „Mi mi történt?” – kérdeztem síri hangon. Ők pedig, mint ha a világ legtermészetesebb dolga lenne elmagyarázták, hogy egész életükben ezt a maszkot kell viselniük, amit most a kezükben fognak. Az elbeszélésnek ennek a részénél lenéztem a két férfi kezébe, és hányinger fogott el, amint megláttam Rosanna és Jane bájos kis arcocskájának maradványait. „Ne nézz így, ezek csak maszkok. Sajnálom, hogy így kellett megtudnotok, hogy nem azok vagyunk, akiknek hittetek”

A szavak megakadtak a torkomon, valamit akartam reagálni, de nem ment. Nem jött ki hang a torkomon. Kínosnak éreztem a csendet. Szerencsére éppen kopogtattak az ajtón, így gyorsan témát kellett váltanunk. Rosannáéknak sietni kellett, a maszkok sietősen visszakerültek az arcokra, az estélyik pedig már újra rajtuk voltak, amikor Bob ajtót nyitott a pincérnek, aki udvarisan megkért minket, hogy ideje lenne lemennünk. A lépcsőn sétáltunk le, amikor hirtelen mindnyájunk fejében tudatosult, hogy most azonnal kell cselekednünk.

Most! – üvöltöttem és ráugrottam a csillára. Ez alatt Bob elővette a gépfegyverét és eszeveszett lövöldözésbe kezdett, Jane pedig egy óriási baltával a kezében rontott az asztaloknak. Rosanna eltünt szemeim elől, én pedig rávetettem magam a magasból Nikóra, aki éppen alattam falatozgatott valamit. Teljes mértékben nem érhette váratlanul a támadásom, de mégis láttam a szemeiben, hogy fél. Ő a földön feküdt, én pedig a mellkasán térdepltem és a fejét ütöttem. Rosanna futott felém és lehajolt ő is, majd addig ütötte szerencsétlen kis ember arcát, még a bőr le nem foszlott róla. Álarc volt az is! Már Bob és Jane is odaért addigra, barátom időközben megszólaltatta a Kalasnyikovját, amire az emberek a földre vetődtek és remegve bekúsztak asztalaik alá. Rosanna és én még mindig ott térdepeltünk a parkettán elterülő Nikón, aki hatalmas változáson esett át, miután megszabadítottuk maszkjától. Nő volt, méghozzá nem is akári. Miss Molli volt az, a tanárnő, aki hetedikben és nyolcadikban fizikát tanított nekünk. Értetlenül álltunk a dolgok elől, fel sem tudtuk fogni, hogy mégis mi folyik itt. Mi négyen egymásra néztünk és lelkün mélyén tudtuk, hogy valamit nagyon elszúrtunk.

Illusztráció Mészáros Márton Képtelen merénylet című novellájához

Új általam írt vers került fel a http://www.poet.hu internetes oldalra Pókhalál címmel. El kell ismernem, hogy ez nem az a munkám, amire nagyon büszkének kéne lennem.

Pókhalál

Itt ülök egyedül a magányban,
s bágyadtan nézek szét az éjféli homályban.
A szomszédba nézve fényeket látok,
amott még égnek a lángok.

Nálunk néma csend,
minden ami nappal élt, most érzéketlen.
Autók zúgása szakítja félbe csavaros gondolatmenetem,
Közben pedig figyelem a nagy pókot a mennyezeten.

De most jövök csak rá, hogy én félek tőle,
s legszívesebben elmenekülnék előle.
Meglátott ám ő is engem, s felém serken,
célba már nem érhetett, egyszerűen csak nyekkent egyet.

Mészáros Márton (2011. május 15.)

Illusztráció a Pókhalál című vershez