Nem igazán sokan mondhatják el magukról, hogy feltétel nélkül elnyerték a tetszésemet, és a szívembe zártam őket. Hogy érthetően beszéljek, ahhoz, hogy valami komolyan kivívja az elismerésemet, és megszeressem, nagyon jónak kell lenni. Talán én vagyok ilyen maximalista és szőrös szívű, de mindenhez így állok hozzá. Viszont az Eva Van End szűztelenítése számára mindig marad egy állandóan nyitva álló hely a szívemben. És ez így van rendjén.
Kertelhetnék tovább, de minek? Jobb az elején leszögezni, hogy az Eva Van End szűztelenítése című film az elmúlt évek egyik legütősebb európai filmje. Nem említek korábbi filmeket, amelyek valóban nagyon jók voltak, félő, hogy kihagynék egyet-kettőt, és azt bizony nem szívesen tenném. De akárhonnan is nézzük, ez a holland családráma tízből tízpontos film.
A cselekmény kezdetével egy átlagosnak ható holland család tagjainak élete tárul elénk: egy önfeláldozó anya, egy ezüstlakodalommal foglalkozó apa, egy balhés, fűtől pöfékelő kamasz, egy a saját szerepét túl misztifikáló fiatal, és egy komplexusos dagi kislány. A film elején látva a pufi gyerek szenvedéseit, azt, hogy még a saját családja is átnéz rajta, és az iskolában még a tanár is embertelenül bánik vele, attól tartok, hogy a következő két óra ennek a szociopata lánynak a nyűglődéséről fog szólni. De nem. Egy napon a leszegezett fejjel járó, szótlan Eva, a címszereplő hazahozza az első látásra külsőleg és belsőleg is legideálisabbnak tűnő fiút, Veitet, a német cserediákot, aki két hétig nála fog lakni. Az események itt felgyorsulnak. A családtagok mindeddig túlságosan is el voltak mélyülve a saját életükben, és saját kis gondjaik maximálisan lekötötték figyelmüket, de egy napon rá kell eszmélniük, hogyha nem tesznek semmit, pillanatok alatt szétcsúszik romladozó lábakon álló családjuk.
Az Eva Van End úgy mutat be egy komoly család és társadalom drámát, hogy alapvetően vígjátéki köntösbe csomagolja, ezért észre sem vesszük kezdetben, hogy milyen mély és komoly üzenete van. A nevettetés stílusa nagyon egyedi, már-már fekete humorba csap át, s néhol iróniába, ahogyan elmeséli a rút kiskacsa történetét, akire senki sem figyel, és ezáltal az egész Van End család drámáját. A címben utalt esemény is rémesen vicces, és mesteri pontossággal megalkotott jelenet.
A rendkívül jól felépített forgatókönyv az elsőfilmes Anne Barnhoorn munkáját dicséri. Michiel ten Horn rendezése kiforrott művészre utal, olyan alkotóra, aki tudja, hogy miért és milyen eszközökkel szeretne eljutni A-ból B-be, mindezt egy nagyon tiszta művészi többletjelentéssel ellátva. De azért ha alaposan kielemeznék a filmet, kiderülne, hogy talán a legutolsó részletek, minden mondat és a falon lógó képek is utalnak valamire, amire az átlagnéző nem figyel fel. Ráadásul, hiába mondja a rendező, hogy a történet bizonyos részei saját fiatalkorára utalnak vissza, mi érezzük Pier Paolo Pasolini klasszikusának, a Teoréma című 68′-as filmnek a hatásait is.
Összességében azonban az Evan Van End szűztelenítésének már csak a képi világa is magával ragadó, a film operatőre figyelemreméltó munkát végzett, a jelenetek ennél hatásosabban nem is készülhettek volna el. Látva egy ilyen igazán kellemes humorral fűszerezett, nagyszerűen adagolt és mesteri fokon kivitelezett történetet, az jut eszembe, hogy ha eddig nem is tudtam, most már tudom: a hollandok sem csak szélmalmot és fapapucsot tudnak készíteni. Filmet is, de nem is akármilyet!
Mészáros Márton
Eva Van End szűztelenítése
Mészáros Márton blogja 