Mészáros Márton blogja

Éppen itt lenne az ideje, hogy a filmművészetet tanító egyetemek, oktatási intézmények felvegyék tananyaguk közé Oliver Stone legújabb filmjét, a Vadállatok (Savages) című alkotást.

Laguna Beach, Kalifornia. Idilli környezet, maga a földi paradicsom. És persze nem utolsó helyszín ahhoz, hogy Chon és Ben, két legjobb barát egy lány személyében megtalálja álmai nőjét, akit az egyszerűség kedvéért csak O-nak neveznek. A két barát osztozkodni kényszerül a barátnőn, de ez egyáltalán nem jelent gondot nekik, sőt kifejezetten élvezik ennek a különös kapcsolatrendszernek minden előnyét. Marihuána termesztésből és a fűvel való kereskedelemből olyan mérhetetlenül nagy vagyont halmoztak fel a srácok, hogy akár országokat vehetnének belőle. Minden klappol mindaddig míg a mexikói drogkartell vezetője el nem raboltatja O-t, akinek kiszabadításáért a fiúk mindent meg is tesznek. Higgyétek el, tényleg mindent.

Szembetűnő a két férfi karakterének ellentétje: még egyik Afganisztánt megjárt kemény katona, addig barátja inkább spirituális, humanitárius egyéniség. Talán a kettejük közötti különbség bántóbb, mint a szereplők és a táj szépsége, valamint a történet erőszakossága között fellelhető párhuzam. Hiszen ismerjük el, hogy a fiatalok (Taylor Kitsch, Aaron Taylor-Johnson és Blake Lively) nem csak akkor álltak sorba, amikor a szép külsőt osztották, hanem akkor is, amikor színészi képességekről volt szó.

A stílusos filmben még a legapróbb mellékszereplő is kulcsfigura, éppen ezért John Travolta, Salma Hayek és Benico Del Torro is éppolyan fontos, mint az elrabolt O. A mexikói gazember, Lado figuráját Del Torro nagyszerű alakítása és néhány egyedülálló részlet (már az első megjelenése is) teszi félelmetessé. Ebben a kusza történetben még a Travoltához tökéletesen passzoló zsernyáknak is meg vannak a saját motivációi, amely realisztikussá teszi a filmet.

Oliver Stone nem az érzékien szép filmjeiről híres, neki valami más megy jól, az undorító, mély és harcias világ bemutatása. A Vadállatok izgalomtól nyelni nem tudó nézői nem panaszkodhatnak, a tizennyolc karikás besorolásért azt kapják, amit vártak: véres, hardcore jelenetek, kínzás és töménytelen kegyetlenség. Természetes, ha felnőtt nézők is az egyik-másik sokkoló jelenet láttán akaratlanul is a szemük elé kapják a kezüket. De hiába szaporítjuk a szót, nem számít mennyire kaotikus a történet, minden brutalitása ellenére szimpatikus marad az elejétől a végéig.

A film befejezése pedig olyan fricska Stone-tól, amire a legcsavarosabban gondolkodó néző sem számított. Irreleváns jelenetekben nincs hiány a két óra alatt, az egész film úgy pereg le előttünk, mint egy ütemesen hömpölygő sebes vizű folyó. Az ilyen profi, remek szereplőgárdát mozgató filmet feltétlen látni kell.

Mészáros Márton

A Vadállatok (Savages) című film angol nyelvű plakátja

Bátran kijelenthetem, nincs olyan korosztály a világon, akinek ne lenne kedvenc Bondja. A teljesség igénye nélkül Sean Connery, Roger Moore, Timothy Dalton és Pierce Brosnan után sokak szívében örök helyet kapott Daniel Craig brit színész, James Bond első olyan megformálója, aki a Bond-filmek megszületése után látta meg a napvilágot.

Az elmúlt ötven esztendőben hat színész keltette életre a szuperügynököt, mégis képtelen lennék elképzelni más Bondot mint, Daniel Craig. Nem meglepő, az eddigi James Bondok már egytől-egyig kiégtek, viszont azóta, hogy Daniel Craig átvette 2006-ban az ügynök szerepét, mondhatni poraiból támadtak fel a Bond-filmek: döcögősből akciódús, élvezetes filmekké lettek. Persze, egy Bond-színésznek nem is a színészi játéka a mérvadó; valljuk be Craignek ebből az adottságból kevés jutott.

A legújabb Bond-filmnek, a Skyfallnak a története legalább éppolyan erős, mint a szereplőgárdája, de nem lennék nyugodt, ha egy mondatot is elárulnék a cselekményből. Napjaink legjobb hangú énekesnőjét, a brit Adele-t sikerült meggyőzni a főcímdal feléneklésére (a szám társszerzője is), amely már akkora plusz löketet ad a filmnek, amivel felvértezve figyelmünk akkor sem lankulna, ha a történet silány lenne. A sztori ellaposodására a Skyfall nem is ad okot, a főcímdalról pedig még csak annyit: Adele-nél alkalmasabb énekest el sem tudnék képzelni Bond-zenéhez.

A Skyfall emlékezetes film marad, az biztos. Kimagasló rendező keze alatt készült (az Oscar-díjas Sam Mendes), nagyszerű kivitelezés mellett. Specialitását adja, hogy az eredeti karakterek közül (Q) több olyan is szerepet kapott benne, aki az elmúlt időszakban nem tűnt fel egy Bond-moziban sem. Kiderül, hogy Bond főnökének, M-nek is van főnöke (Ralph Fiennes), akivel minden bizonnyal fogunk még találkozni a további Bond-filmekben. No és végre egy olyan méltó és hiteles főgonosszal kell szembe néznie a mi Bondunknak, amilyenre hosszú ideje vártunk.

Ezt a bizonyos Raoul Silvia nevű szemétládát nem más kelti életre, mint a spanyol filmszínész, Javier Bardem, akinek a nevéhez fűződik már egy kísérteties, negatív alak (Oscar-díjat érdemlő) megformálására. Bardem hidrogén szőke hajjal, némileg eltorzított arccal jelenik meg a filmvásznon, s nem csak külsője árulkodik romlottságáról. Ez az emberi roncs maga is ügynök volt egykoron, de rég elszenvedett sérelmei miatt most teljesedik ki bosszúja, amelyet M-en, a brit hírszerzés vezetőjén tölt ki. A szereplő szexualitása szándékosan nyitott kérdés maradt, de kikezdeni mindenki első számú titkos ügynökével merész vállalkozásnak bizonyul, valami olyannak, amelyről még évekkel később is beszélni fogunk.

Bardem egy olyan rossz fiút hoz nekünk, aki külsőleg és belsőleg is eléggé rothadt ahhoz, hogy minden aljasságát hitelesen tudja véghezvinni. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy egy merőben más, új fejezetet nyitó Bondot kapunk.

Természetesen Daniel Craig oldalán feltűnik az elmaradhatatlan Bond-lány, akit Bérénice Marlohe francia szépségkirálynő formál meg, de játéka sajnos egyáltalán nem természetes, így duplán fontos a titokzatos szépség gyönyörű külseje. Fontos szót ejtenünk a nagyszerű Judi Denchről, akinek hetedik és valószínűleg legemlékezetesebb megjelenését láthatjuk M szerepében. Szerepköre mit sem változott, most mégis úgy érezzük, erősebben van jelen, mint a korábbi részekben. Ennek a szerepfejlődés lehet az oka: a film első felében a karaktere ugyanaz a sziklaszilárd, basáskodó asszony, aki mindig is volt, a fim végén viszont nem több már, mint egy méltóságát vesztett, gyámolításra szoruló öregasszony.

A Skyfall szüzséje azt hivatott közölni velünk, hogy bizony az első film óta eltelt már öt évtized, vagyis kerek félévszázad. Senki sem örökéletű, még maga az idén jubiláló Bond sem. A karakter most először látványos öregedésen esik keresztül, és egykor birtokolt kimagasló képességeinek egy bizonyos részét is elveszti. Ez mutatja azt, hogy James Bond is halandó, s ahogy M mondta, Ian Fleming szebb napokat is megélt kémje most nem több egy alkohol és drogfüggő férfinál. Már rég nem az, aki volt, de mégis elég maradt belőle ahhoz, hogy James Bond maradhasson.

Ezúttal végre a szereplők érzelmi motivációi is teret kaptak, ezáltal talán a legszemélyesebb, legérzelmesebb Bond-filmet kapjuk. Itt megint csak vissza kell kanyarodnunk az idő múlásához, több elejtett megjegyzés is sugallja, hogy az idő változik. Csak egy biztos: Bond jelenléte. Még akkor is, ha már annyira elütnek az újkori Bond-filmek a klasszikusoktól, mint fény és árnyék, ha már a címszereplőt azóta lassan a tizedik színész játssza, ha a világ már annyira felgyorsult, hogy az első Bondok köpni-nyelni nem tudnának, Bond akkor is Bond. És ugyanaz az öltönyös, martinit szopogatós, Aston Martinnal furikázó brit szuperügynök maradt, aki annak idején belopta magát mindenki szívébe.

A felsoroltak miatt nyugodt szívvel mondom, hogy az én kedvenc Bond-mozim a Skyfall lett. Jó pár fokkal feljebb tette a mércét, mint elődei. Képes volt valami újat hozni nem távolodva el mindattól, amit korábban már megszokhattunk.

Mészáros Márton

Daniel Craig brit színész James Bondként a Skyfall című film egyik jelenetében

Mind mások vagyunk. Más külsővel, más belsővel. Az igényeink és a filmek iránti elvárásaink is különbözőek. Van, akinek csak a művészfilm az igazi film, mások mozis élménye kimerül az akciófilmeknél és a krimiknél, megint mások mindenevők. A listát a különböző variációkkal a végtelenségig lehetne írni, egy azonban biztos: Sylvester Stallone A feláldozhatók 2-vel (Expendables 2) ezúttal olyan akciófilmet hozott létre, amelyet bárki nyugodt szívvel megnézhet.

A filmtörténelmi klasszisoknak számító legendás akciófilmes szerepei után bő egy évtizedig hanyatlás jellemezte Stallone munkásságát, azonban a 2010-es A feláldozhatókkal sikerült visszatérnie. A film, amelyet ő írt és rendezett, és amelynek a főszerepét is ő alakítja, néhány zsoldos katonáról szól, akiknek természetesen Sly a vezére. A történet nem túl bonyolult, mégis a felvonultatott sztárok miatt nagyot ütött a mozikasszáknál.

Stallone már a kezdeti sikerek után bejelentette, hogy a filmet folytatni szeretné, azonban a második és harmadik részt már nem ő rendezi. A feláldozhatók második részében, amely az elmúlt hónapokban tarolt a mozikban, Sylvester Stallone, Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Jean-Claude Van Damme, Terry Crews, Randy Couture és Liam Hemsworth játssza a főszerepet, de a műfaj másik két nagy öregje, Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger is szerepet vállalt.

Stallone filmjeiről nem komoly üzeneteket közvetítő fajsúlyos drámák jutnak eszünkbe, hanem jobbára élvezhető akciófilmek. Rambo és Rocky megformálója túl a hatvanon is bizonyítja, hogy akciófilmsztárként még mindig megállja a helyét. Egyébként is alig akadna utódja, akinek át tudná adni a stafétabotot. Tény, hogy színészként nem egy Jack Nicholson, de amit csinál a filmvásznon, az mégis jól működik. A külsőről pedig csak annyit, ha volt botox, ha nem, bármelyik korabeli férfi szeretne így kinézni, mint ő. Az izmokról meg csak annyit, inkább hiszem, hogy a rendszeres kőkemény gyúrás eredménye, mintsem (csak) a kokszé.

A feláldozhatók 2-ben mindenki megállja a helyét, mégis a svéd akciófilmes, Dolph Lundgren játéka tetszett a legjobban. Előnye, hogy az ő részeges, beszólongató karaktere az egyik legjobban felépített jellemű szereplő az egész filmben. Van Damme a kegyetlen főgonoszként éppúgy jó, mint az epizódszerepben feltűnő Chuck Norris, akinek felbukkanása borítékolhatóan hatalmas röhögést váltott ki a világ összes mozitermében. Az enyémben, ahol néztem a filmet, mindenki a hasát fogta.

A feláldozhatók folytatása arról szól, mint az első film, az öniróniáról. Nem sokkal különbözik attól, mint amikor egykori szupermodellek negyvenöt-ötvenévesen is ledobják magukról a ruhát egy fotózás, vagy kampány kedvéért. Csak azért, hogy megmutassák, hogy habár az idő elszállt az ő fejük felett is, mégis itt vannak, jól néznek ki annak ellenére, hogy lejárt az idejük fele. Stallone és csapata a mostani öregfiúk meccsnek is beillő szereplésekor összegyűjtötte minden bátorságát, hogy kiálljon a világ elé, és fiatal társaikkal karöltve megpróbálja megidézni a régi szép időket, amelyek élvonalbeli akciósztárrá tették őket. Az idősebb generáció közül már csak Stallone hozza régi formáját, Willisre és Swarczira már nem bíznánk a világ megmentését, ők inkább, már csak szájkaratésok, mint valódi hősök.

Néhány remek humoros beköpés tette élvezhetőbbé a filmet, és valljuk be, mosolygunk a poénokon, de nem szakadunk meg a nevetéstől. Mondhatni, a humorforrások csak annyira viccesek, mint amilyen Stallone színészi kvalitása: megnézzük, tetszik, de semmi kiemelkedő. Számomra egyébként a legemlékezetesebb jelenetek azok voltak, ahol Schwarzenegger és Willis „gúnyolta” önmagát.

A film nagy hátránya a képi világ, ugyanis az operatőr csapnivaló munkát végzett, és a képek nem is mindenhol élesek. Sebaj, mindent összevetve a lebiggyesztett szájú izomtömegnek mindenki hálás lehet, amiért visszahozta több generáció gyermekkorának hőseit, méghozzá egy filmbe zsúfolva őket.

A klasszikus akciófilmes műfaj kedvelőinek szebb ajándékkal nem is tudott volna kedveskedni Stallone, mintsem egy filmben szerepeltesse az akciófilmek összes élő sztárját egy olyan lövöldözős-robbantgató moziban, ami megfelel minden elvárásnak. Ahogy valaki írta, kellemesen buta kis film A feláldozhatók 2.

„Lőjj bármit” – mondja Bruce Willis karaktere a reptéri lövöldözéskor. Igen, ennél többet nem is tudnánk mondani a filmről.

Mészáros Márton

A feláldozhatók 2 (Expendables 2) című film plakátja

Élvezd az életed, ne csinálj semmi hasznosat, csajozz, igyál, szívj és buliz töménytelen mennyiségben. Ted, a gyermekkori kívánság miatt életre kelt majdnem embernagyságú plüssmackó mindenképpen ezt tanácsolná. A társadalom erkölcsi értékei folyamatosan rombolódnak, de vajon kinek van igaza: annak, aki azt mondja, hogy a Ted túl obszcén és arra neveli a fiatalokat, hogy a fent részletezett értelmetlen életet éljék, vagy azoknak, akik azt vallják, hogy a film valós üzenete az elrettentés? Nos, én azt mondom, mindenkinek meg van a joga konspirációs elméletet gyártani, szíve joga, hogy mit hisz, de gyakran a válasz egyszerűbb, mint hinnénk. Arra gondolt már valaki, hogy a Ted esetleg csak egy igencsak beteges humorú művész filmje, amivel csak szimplán egy vicces, néhol már sírva- röhögős mozifilmet akart készíteni?

Seth MacFarlane az illetékese ennek a témának, hiszen az ő filmje, a Ted miatt robbant ki a vita. Az amerikai rajzfilmkészítőnek, aki a provokatívitása miatt sokat támadott Family Guy animációs sorozat alkotója, ez az első mozifilmje. Az alpári humoráról híres MacFarlane új projektjéhez megszerzett pár nagyobb nevet és az Universal stúdiót. Az alkotás mégis egyfajta „one man show” Seth MacFarlane számára, aki rendezte és írta a filmet, producerként támogatta és a címszereplő Ted hangját kölcsönzi. Nem hinném, hogy antiszemita lenne, de az tény, hogy a Tedben nem a legjobb fényben tünteti fel a zsidókat sem.

A főszereplők nem élvonalbeli színészek, de a B-kategóriás besorolás is túlzás lenne az esetükben. Mark Wahlberg, a semmirekellő felnőtt Johnt alakító színész túl egyoldalú ahhoz, hogy jelentős sikereket könyvelhessen el, mégis ennek ellenére már két Oscar-díjjal büszkélkedhet, pedig húsz éve még senki sem ismerte a film világában. Az ő barátnőjét alakító Mila Kunis ukrán-amerikai színésznő a külsejével nagyobb sikereket ért el eddig, mint a karrierjével, de ezen nincs mit csodálkozni, valóban szép nő, és miután majdnem egy évtizedet lehúzott két sorozatban (Azok a 70-es évek – show, Family Guy) nehéz beindítani döcögő filmes karrierjét. Kettejük párosa a mozivásznon teljesen érdektelen, ellentétben a játék mackóval, akinek nagyszerű a stílusa.

A további szereplők említése teljességgel felesleges, viszont érdemes szót ejtenünk Norah Jones énekesnőről, és napjaink egyik legdögösebb férfijának tartott Ryan Reynolds filmsztárról, akik cameo szerepben láthatók. Érdekes, hogy a nők bálványa meleg férfiként látható két másodperces kis szerepében, még az énekesnő saját magát alakítja.

A Ted egy tiszteletlen és csúnya film problémás felhanggal, ezért csak azoknak érdemes megnézni, akik: 1. elviselik a film „érdekes” nyelvezetét, 2. szeretik az altesti poénokat, 3. Family Guy elvonási tünetektől szenvednek. Ugyanis nem szabad szemet hunyni afelett, hogy a humor nem mindig ül, és az eredetileg vígjátéknak szánt film a végére úgy hajlik a vasárnap délutáni családi film felé, mintha mágnes vonzaná. A műfajtévesztés szerencsére csak a film végétől van jelen, mégis érthetetlen, hogy miért tették ilyen drámaivá az egyik jelenetet. Szóval, mindent összevetve a film nem egy érzelmes lánymese, de nem is kell annak lennie: betegesen vicces komédia, aminek beköpéseit még évekkel később is idézni fogjuk.

Mészáros Márton

Mark Wahlberg amerikai színész és Ted, az életre kelt játékmackó a Ted című film egyik jelenetében

Már közhelynek számít Adam Sandlert fikázni, és annak ellenére, hogy nem vagyok oda érte (akkor ezzel szépen fogalmaztam), most nem fogom agyba-főbe kritizálni. Pedig megérdemelné azért a sok bűn rossz filmért, amelyeket az utóbbi években létrehozott. De az érem másik oldalán akad egy-két normális vígjátéka is, amelyek után nem kell szégyenkezve lesütnünk a szemünket, ha valaki rajta kap minket, hogy Adam Sandler-filmet nézünk. Az Apa ég! (That’s My Boy) átmenet valahol a kettő között, de inkább a rossz felé húz.

Az Apa ég! története semmi eredetivel nem szolgál, de mit is várhatnánk egy olyan sablonfilmtől, amely tucatjára készül a hollywoodi álomgyárban. Donny Bergernek, a mindössze 12 éves srácnak alkalma nyílik megdöngetni a dögös tanítónénijét, azonban a kapcsolat nem lesz hosszú életű, mert egy alkalommal éppen az iskolában buknak le szeretkezés közben. A tanárnőt harminc év börtönre ítélik , a fiúból pedig sztárt csinál a média. A rövid viszonyból gyerek születik, aki Donnyhoz kerül, viszont nem sokáig élvezhetik a sosem volt „családi idillt”. Apa és fia annyira eltávolodnak egymástól, hogy éveken keresztül nem is tartják egymással a kapcsolatot, az időközben felnőtt fiú esküvőjéről az apa csak az újságokból szerez információt. Az anyagi gondokkal küzdő férfi hosszú hallgatás után megkeresi időközben már nevet változtatott fiát, titkon abban reménykedve, hogy sikerül megoldani a pénzügyi problémáit. Gondolom nem rejtély, ha elárulom, hogy a végén már többről van szó.

Maga a film közhelyes, és szűkölködik az igazán nevettető poénokban. A legtöbb humorforrás amúgy is valami beteges perverzség. A film igazán szex-centrikus, jelen van benne többek között a vértfertőzés és a pedofília is. Mint ismeretes, Adam Sandler még pályakezdő poéngyáros korszakában az egyik legnagyobb sikereit a maszturbálással kapcsolatos poénjaival érte el, s ezúttal is biztos menedék számára az önkielégítés téma, amellyel valljuk be jócskán megtudja nevettetni a közönséget.

A szereplőket illetően igazán vegyes felhozatallal van dolgunk. A főszereplő srác szerepében a teljesen ismeretlen, csupán az amerikai Saturday Night Live című humoros tévéshow-ból ismert Andy Samberg látható, akinek jelenléte hosszútávon már idegesíti a nézőt. A többi alakítás sem kimagasló, de egy ilyen kategóriájú vígjátéktól ez nem is lehet követelmény.

A film sikeréhez jelentős százalékban hozzá járul Peggy Stewart, a Dolores nagyit megformáló 89 éves színésznő, aki az 1930-as évek óta tűnik fel a mozivásznon különböző produkciók mellékszereplőjeként. Tüneményes karakter, sokat köszönhet neki a film! James Caan és Leighton Meester neve nem elég nagy ahhoz, hogy a laikus néző elgondolkozzon azon, hogyan vállalhattak szerepet egy ilyen filmben, viszont Susan Sarandon jelenléte már fejtörésre ad okot. Indokolt a kérdés, hogyan vették rá ezt a kimagaslóan jó, Oscar-díjas színésznőt akár ötpercnyi szerepre is. Úgy látszik Sandler sorra gyűjti be ócska kis filmjeibe Hollywood nagyágyújait, gondoljunk csak a nagyszerű szintén Oscar-díjas Al Pacino szégyenteljes jeleneteire az előző Adam Sandler-borzalomban.

Talán Eva Amurri pikáns jelenetei nyújtanak még némi szórakozást a másfél óra agyzsibbasztás alatt. Legalább az vigasztaljon, hogy az Apa ég! nem lett rosszabb a Jack és Jillnél, Sandler előző filmjénél. Egyébként Adam Sandler alapvetően a szórakoztatásra szakosodott, de ne feledjük: a szórakoztatás nem egyenlő a népbutító igénytelen baromságokkal.

 Mészáros Márton

Apa ég! (That’s My Boy) című film plakátja

Ha valaki nem tudta mire vélni a Mindörökké rock (Rock of Ages) eget rengető bukását, akkor javaslom az illető személynek, üljön be a moziba, és nyugodtan kínozza magát a filmmel.

A Mindörökké rock az 1980-as évek nyüzsgő, rocktól hangos Los Angelesében játszódik, ahova egy Sherrie nevű oklahomai lány érkezik szerencsét próbálni. Már a film első perceiben dalra fakadnak a szereplők, na már itt tudtam, hogy nagyon mellé nyúltak az alkotók. Még mielőtt valaki félreértene, nem a dalokat hibáztatom, hiszen badarság lenne az éneklésért felelőssé tenni egy musicalt. A filmet rendezőként jegyző Adam Shankman táncosként, koreográfusként vált ismerté, csak később nyergelt át a filmrendezésre. Múltját, ha akarná, sem tudná megtagadni, érződik a filmen, hogy egy ex-táncos keze nyomát viseli. A Mindörökké rockkal valami olyan fura műfaji keveredést követett el, amit nagyon nehéz megmagyarázni: Broadway-darabra hajazó musicalt csinált a 80’-as évek kemény rockos világából, pedig a kettő összeférhetetlen.

Az egyik első jelenetben a főszereplőlány éppen a rock fellegvárának számító The Bourbon nevű szórakozóhely környékén ismerkedik meg egy helyes sráccal, aki éppen a bárban dolgozik. A lány bőröndjét ellopják, a fiú viszont segít neki állást találni, méghozzá a lány tinédzserkori álmainak otthont adó Bourbonban. Időközben lehull a fátyol az ikonról, és egy ütős jelenetben megismerhetjük Stacee Jaxx-et, az igazi rockert, akitől ájultan hullnak földre a nők.

A női főszerepben az amerikai Julianne Hough látható, akinek láthatólag kellően sok affinitása van a zenéhez, huzamosabb ideig tartó jelenléte mégis idegesítővé válik a filmvásznon. Fárasztó énekhang, nyávogás, és túljátszás – nekem röviden ennyi maradt meg belőle. Szép test, de micsoda idegesítő hangot kapott hozzá. És ha már szépségnél tartunk, számomra a Rolling Stone újságíróját játszó Malin Akerman sokkal jobban lázba hoz, mint ő. Akerman különben is szép munkát végzett!

A szereplők minden téren szerteágazóak. Más világból jöttek, másfelé tartanak, más gondolatok éltetik őket, más tettek vezérlik, viszont egy közös bennük: dalra fakadnak. Mindenki a maga szintjén. A szebb hanggal megáldottabbaknak több lehetőségük van megcsillogtatni énekhangjukat, még az inkább prózai szerepekben megszokott színészek kevesebbet kornyikálnak, de valljuk be, egyikőjük hangja sem elviselhetetlen. A bigott politikusasszony szerepében lubickoló Catherine Zeta-Jones simán lepipálja fiatalabb társait a filmben, de ez a kis siker sajnos közel nem elég ahhoz, hogy ezzel bármit is javítson leszállóágban lévő karrierjén. Hosszú idő óta most először éreztem úgy, hogy nem teljesen ízetlen ez a nő.

Talán a túl sok szereplő okozza azt a kavarodást, ami miatt egyik karakter sem tud igazán kibontakozni. Néhány szereplő felvonultatása pedig már igazán provokatívnak tűnt a szememben: indokolatlan volt a gyönyörű hangú Mary J. Blige fekete énekesnő nyúlfarknyi feltűnése, akárcsak az önön femininitását legsikeresebben meglovagló Russell Brand (aki mellesleg szinte minden szerepben nagyszerű) és Alec Baldwin homi-jelenete, amelyet sikerült a készítőknek kellően humorosan tálalni. 

A filmet Tom Cruise menti meg a teljes bukástól, az ő általa megformált sakálrészeg, alkoholbűzös legenda szolgáltatja legérdekesebb karaktert a millió nőjével, testét borító tetoválásaival és rockbálvány imidzsével. Kellemes meglepetés volt ilyen szerepben látni Cruise-t, aki engem Staceeként valamiért kísértetiesen emlékeztetett az Interjú a vámpírral című filmben játszott szerepére.

Végső soron a Mindörökké rock remek paródia lehetne, de valljuk be, ehhez túl komolyan veszi magát. A tények viszont tények maradnak: egyáltalán nem nyújt kellemes kikapcsolódást, nem köti le a játékidő feléig sem a nézőt, túl giccses, túl csöpögős, és mindezek fejében még unalmas is. Ahogy a film egyre közeledik a végéhez, olyan távolinak tűnik a remény, amelyet dédelgettünk arról, hogy valami épkézláb végkifejletet kapunk, mint a Plútó a Naptól.

Mészáros Márton

Mindörökké rock (Rock of Ages) című film plaktája

Kevés olyan megosztó komikus van a világon, mint amilyen Sacha Baron Cohen. A zsidó származású brit nevettetőtől már megszokhattuk, hogy az ő szájából új értelmet nyer a polgárpukkasztás fogalma, de A diktátorral minden eddiginél magasabbra tette a mércét.

Cohen akkor hívta fel magára a figyelmet, amikor 2006-ban mozikba került a meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült Borat, az azóta már kultuszfilmé avanzsált vígjáték, amelyben kazah riporterként nem csak az amerikai kultúra kigúnyolásával, hanem vallási, rasszista, és merész szexuális témákkal botránkoztatta meg a közönséget. A meleg divatdiktátor, Brüno történetéről szóló következő filmje szintén a támadások középpontjában állt. Sacha Baron Cohen A diktátorral (The Dictator) viszont most minden létező embernek megmondja a tutit: „kedvenceinek”, a zsidóknak, a négereknek, a melegeknek, a feministáknak, a nőknek, az araboknak, de még a szeptember 11-i terrortámadásból és Kim Dzsong Il észak-koreai diktátor halálából is éppúgy viccet csinál, mint a terroristavezér Oszama bin Ladenből.

Cohen harmadik alkalommal dolgozott együtt Larry Charles filmrendezővel, de ez az első alkalom, hogy valódi színészek játszanak a filmjeikben. Már megszokhattuk Cohen előző munkáiból, hogy néhány másodperc erejéig feltűnik benne egy-egy hollywoodi sztár, de ezúttal vérbeli színészek alakítanak fiktív karaktereket. Na ez aztán az előrelépés! Anna Faris, John C. Reilly mellett egy Oscar-díjas művész, Ben Kingsley is szerepet vállalt a nem mindennapi filmben. Igaz ennek ellenére egy röpke cameo erejéig láthatjuk Megan Foxot és Edward Nortont is.

A történet középpontjába egy kitalált észak-afrikai vezető, Aladeen tábornok-admirális, Wadiya diktátora áll, aki fittyet hányva a nemzetközi politikára és a demokráciára éli a maga kis életét mindaddig, még az ENSZ tudomására nem jut az atomfegyverkezési programja. A diktátor hajlandó elmenni New Yorkba az ENSZ-ülésre, de időközben merényletet hajtanak végre ellene, azonban túléli a támadást, viszont kisemmizve, üres zsebekkel kell tovább élnie. Mindezt úgy, hogy senki sem tudja ki is ő valójában, hiszen az összeesküvés vezetője időközben egy dublőrrel helyettesítette.

A forgatókönyv sok helyen hasonlóságokat mutat Charlie Chaplin első hangosfilmjével, A diktátor (The Great Dictator) című alkotással. Számomra az a jelenet volt döbbenetesen azonos, amelyben Sacha Baron Cohen elmondja a beszédét a film végén. A történet egyébként nem újszerű, emlékezzünk csak vissza arra a régi jól bevált mesebéli fordulatra, miszerint a királyfinak (adott esetben a diktátornak) el kell hagynia a luxust és egyszerű emberként kell élnie a mindennapokat ahhoz, hogy megtanulja értékelni az életet. 72 év telt el Chaplin filmjének bemutatója óta, de az akkori témák éppúgy aktuálisak ma is, mint egykoron. Csupán csak az előadásmódon kell változtatni.

A sötét társadalomrajznak is helytálló film szatíra felé veszi az irányt, de nagyon ügyel arra is, hogy konvencionális keretek között mozogjon. Talán a legnagyobb hibája az, hogy bármennyire nem akarja, mégis sablonossá válik néhány tényező miatt. Amiket kiparodizál, azok mind valós problémák, viszont csekély odafigyeléssel is fellelhetők benne a tipikus vígjátéki sémák.

Sacha Baron Cohen mindig a saját határait feszegette, A diktátorral pedig végképp bebizonyíthatta, hogy számára nem létezik határ. Őszinte, kényes, szemtelen, ám határozottan szórakoztató filmet gyúrt össze az alkotógárda. Egy olyan filmet, amelynek nincsen célközönsége, mivel a közönség bárki lehet. Még ha az illet fanyalgó, szitkozódó néző, akkor is jelent számára valamit a film. A diktátorból bárki csipegethet!

Gondolkodjunk, vajon mit láttunk az elmúlt másfél órában: csupán csak sértő hülyeségeket, értelmetlen indulatgerjesztést vagy értelmes manipulációt kaptunk? A válasz adott, akárcsak egy merész film, amely farokbehúzás helyett beszél. És elmond mindent.

Mészáros Márton

A diktátor (The Dictator) című film plakátja