Mészáros Márton blogja

Radnay Csilla színművész 2009-től volt a Nemzeti Színház társulatának tagja. Megbecsült, elismert és nagyon népszerű színésznője az Alföldi Róbert vezette teátrumnak. A tehetség 2013 őszétől a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződött, miután új igazgatót neveztek ki a Nemzetibe. Csillával Alföldi Nemzeti Színházának utolsó előtti előadása előtt beszélgettem.

Radnay Csilla színésznő a Nemzeti Színházban 2013. június 21-én (Fotó: Mészáros Márton)

Mészáros: Most minden előadás temetés, szomorú búcsú a Nemzeti Színházban. Látsz valami változást a négy-öt hónappal ezelőtti helyzethez viszonyítva?

Radnay: Igen, mert akkor még viszonylag friss volt a váltás híre. Akkor még sokan nem tudták, hogy merre visz tovább az útjuk: maradnak, mennek, vagy mi lesz velük. Mostanra nagyjából elrendeződtek a szálak, de nem is lehet ilyen hosszan gyászolni valamit. Amikor a nézők minden este felállnak, és úgy tapsolnak, nekik ez egy friss impulzus, hiszen ők velünk ellentétben nem töltenek itt minden estét. Most már ez egy letisztultabb, nyugodtabb helyzet, de még mindig nagyon szomorú az egész, hiszen holnap lesz az utolsó előadás.

Mészáros: Te hogyan éled meg ezt személyesen?

Radnay: Magam sem szeretek hosszan gyászolni. Amikor kiderült az igazgatóváltás, nagyon szomorú és csalódott voltam, de aztán úgy gondoltam, hogy előbb-utóbb egy ilyen ideális helyzet magától is megszűnik. Ez most csak annyiban különbözött ettől, hogy egy csúnya helyzettel, hirtelen csapással ért véget. Egy szép fiókba tudom berakni ezt az öt évet. Jóval tovább húztuk az évadot, ilyenkor már réges-rég nem szoktunk játszani, de most valóban látjuk, hogy minden este tömegeket küldenek el a pénztártól, mert nem bírnak már helyet szorítani nekik. A nézők szeretete iszonyatosan jó, ilyenkor érezzük, hogy fontos, amit csinálunk.

Mészáros: Bíztál benne, hogy elfogadják Alföldi Róbert pályázatát, és kinevezik újabb öt évre igazgatónak?

Radnay: Ennél kicsit pesszimistább vagyok. A fejemet semmiképpen nem tettem volna rá, de reménykedtem, hogy hátha nem ennyire egyértelműen átpolitizált ez a helyzet, vagy valaki jobb belátásra képes bírni az illetékeseket. Valamelyest fel voltam készülve arra, hogy ez így fog történni.

Mészáros: Nehéz volt meghoznod a döntést, hogy elmész?

Radnay: Nem. Szerettem volna egy esélyt annyiban adni a következő vezetésnek, hogy a négyszemközti beszélgetés lefolytassuk egymással. Előtte már hallottunk egymásról oda-vissza, de az mégsem egy személyes benyomás. Nekem így a jobb és a könnyebb, ha nem maradok itt. Mindenesetre nem volt egy nagy lelki vergődés számomra a döntéshozatal.

Mészáros: Szerinted a távozások-maradások politikai, vagy kizárólag személyi döntések?

Radnay: Szerintem semmi köze a politikához. Itt színészekről, emberekről van szó, és legalábbis azt itt maradók számára ezek szakmai, emberi döntések. Viszont azok közül, akik elmennek, biztos sokan mennek el többek között politikai okból, például magam sem tudom lenyelni a helyzetet.

Mészáros: Fontosnak tartod, hogy egy színész kinyilvánítsa a véleményét különböző politikai ügyekben?

Radnay: Alaphelyzetben talán nem kell. Viszont, amikor ennyire megtalál egy színházat egy politikai helyzet, és folyamatosan ítélkezik felette, bírálja az előadásokat és ezáltal a színészeket is, akkor úgy gondolom, hogy az embernek valamilyen módon feladata, hogy megvédje magát, és ki kell állni azért a dologért, amiért vállvetve dolgozik a többiekkel.

Mészáros: Hogyan tudnád jellemezni az Alföldi vezette Nemzetit?

Radnay: Elsősorban merésznek és bátornak hívnám. Felelősnek, felelősségteljesnek.

Mészáros: Az itt játszott szerepeid közül melyiket tartod a leggazdagabbnak?

Radnay: Ilont az Egyszer élünkben.

Mészáros: Kicsit mesélnél a Kőműves Kelemenben játszott egyáltalán nem szokványos szerepedről?

Radnay: Nekem ez volt az első előadás életemben, amit láttam. Azt hiszem, akkor a Pesti Színházban ment. Arról nagyon jó emlékeket őrzök, gyerekként nagyon szerettem. Viszont amikor most jött az ajánlat, kicsit megijedtem. Valahogy olyan nyolcvanas évek szagú emlékeim voltak a Kőműves Kelemenről. Ellentétben ezzel rájöttem, hogy mennyire izgalmas volt, hogy minden meg tud szólalni ma. Ezt értem a zenére és az egész balladára is, ami szerintem egy gyönyörű tragikus történet. Képes úgy megjelenni a színpadon, mintha ez megtörténhetne, és meg is történik ez az áldozathozatal, csak talán nem olyan morbid módon, minthogy valaki befalazza a feleségét. A szerepem nagyságából adódóan keveset próbáltam, de mindenki vigyázott rám, és élveztem ezt a munkát.

Mészáros: A karakteredet egy plexipulpitusba zárják. Számodra nehézséget okozott ez az üvegdobozos megoldás?

Radnay: Technikailag egy kényelmes dolog, mert elférek benne. Másrészről szerettem ezt az ötletet, hogy a befalazott asszonyt így ábrázolják, és szerintem jól is működik. Szép az, hogy nem tűnik el a szemünk elől azzal, hogy befalaztuk, hanem végig ott marad előttünk.

Mészáros: Hogyan készülsz az István, a király című előadásra, ahol Gizellát fogod alakítani?

Radnay: Előtte pontosan egy hetem van arra, hogy kipihenjem ezt az elmúlt évadot. Akkor egyáltalán nem fogok semmire gondolni, ami színház, és megpróbálom magamat kellően befogadóvá tenni egy új dologra.

Mészáros: Nem félsz, hogy azáltal, hogy a székesfehérvári Vörösmarty Színházba szerződtél, valamelyest kiesel a budapesti közönség látóköréből?

Radnay: Nem tudom, hogy mennyire vagyok benne.

Mészáros: Abszolút benne vagy!

Radnay: Köszönöm. Érdekes, sokan mondták, hogy le fognak jönni Fehérvárra megnézni minket. A Nemzeti Színházból nem csak én megyek oda, hanem László Zsolt, Makranczi Zalán és Gáspár Sanyi is. Nem tartok tőle, egyrészről azért, mert nincs annyira messze, mondhatni ideális távolságban van, másrészről pedig remélem lesz lehetőségem arra, hogy a fővárosban is tudjak dolgozni. Tehát szó nincs arról, hogy egy az egyben leköltözök oda.

Mészáros: Az ingázást hogyan fogod megoldani?

Radnay: Van egy nagyon szép zöld autóm, annak a segítségével. Valószínűleg meg fogok őrülni, amikor a huszadik nap utazom oda, meg vissza. De próbáltam már Székesfehérváron, szóval tisztában vagyok a körülményekkel.

Mészáros: Mi számít a legnagyobb elismerésnek az életedben?

Radnay: Tavaly nyáron csináltuk Szegeden a Mágnás Miskát, amit szintén Robi rendezett. Amikor télen a Facebookon nézegettem a dolgaimat, az üzenetek fióknál rábukkantam egy egyéb mappára, amit eddig nem láttam. Vagy száz-százötven üzenetem volt szegediektől, akik ismeretlenül kerestek meg, és írtak üzenetet. Hónapokkal az előadás után végigolvasni ezt a sok kedves üzeneteket nagyon jó érzés volt.

Mészáros: Milyen filmeket vállalnál szívesen?

Radnay: Igazából nem forgattam eddig. Volt egy tévéjáték, amelyet Bollók Csaba rendezett, de nem kerültem bele ebbe a véráramba.

Mészáros: És ezt nem hiányolod?

Radnay: De, nagyon jó lenne forgatni. Csak vannak helyzetek, amiket nem szívesen vállalok. Nincs nagy társasági igényem, ami azt jelenti, hogyha végeztem a munkával, haza szeretek menni és nagyon jól el vagyok otthon. Nem forog az arcom, nevem különböző helyeken, nem járok társaságba. Ez nyilvánvalóan kizár egy közösségből, pontosabban magamat zárom ki. De ezen nem szeretnék változtatni, mert nem érzem jól magamat kerthelységekben, a castingoktól pedig megőrülök. Arra sem mindig szoktam elmenni, ami egy komoly öngól.

Mészáros: Ez a visszahúzódás hogyan hat a kapcsolataidra?

Radnay: Kevés barátom van. Egyébként azt hiszem, hogy az embernek kevés barátja és sok ismerőse van. Aki velem barátságban van, az tudja, hogy ilyen vagyok, nem bántódik meg, és ettől függetlenül tudja, hogy számíthat rám. Nem hiányolom ezeket a kapcsolatokat az életemből, aki fontos az úgyis tisztában van minden tulajdonságommal.

Mészáros: Mennyire nehéz kapcsolatot kezdeni veled?

Radnay: A visszahúzódás biztosan meggátolja, ilyen szempontból nem vagyok könnyű eset. Nyilván nem vagyok egy nagy bunkó, csak időnként eltűnök a közösségi terekből.

Mészáros: Előszeretettel emlegeted a születésnapodat, ami jövő héten lesz. Ezúttal hogyan fogod tölteni?

Radnay: A tengerben fogok üldögélni, és azt hiszem, addig ki sem jövök majd a vízből, míg haza nem jövünk. Már sok éve Horvátországba járunk nyaranta.

Budapest, 2013. június 21.

Radnay Csilla színésznő a Nemzeti Színházban 2013. június 21-én (Fotó: Mészáros Márton)

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere is jelen volt a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál zárónapján, 2013. április 21-én. Az idei évben rekordszámú, 63 ezer embert vonzó könyves mustrán a miniszter úr készségesen válaszolt néhány kérdésemre.

Mészáros: Miniszter úr, milyenek a benyomásai az idei, immáron XX. Könyvfesztiválról?

Balog: A saját személyes benyomásom is azt mutatja a szervezőkkel való beszélgetéseimen kívül, hogy a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál nagyon sikeres, hiszen egy könyvfesztiválnak egyetlen egy fokmérője van: az, hogy hányan jönnek el. Szerencsére az idei könyvfesztiválra nagyon sokan jöttek el az elmúlt napokban, és ma a zárónapon is igazi tumultus van. Még azt se mondanám, hogy az a meghatározó, hogy mennyit vásárolnak, mert sajnos ez a pénztárcától függ. Már csak az a tény, hogy ilyen nagyfokú érdeklődésről van szó, azt mutatja, hogy a könyv nem halt meg, a könyvnek jövője van! Öröm látni, hogy az emberek kezükbe veszik a könyvet, érdeklődve belelapoznak, még ha adott esetben meg se tudják venni. Fontosnak tartom, hogy ez így is maradjon, mivel ez egy kulturális érték még akkor is, ha ma már mindent elolvashatunk az interneten.

Mészáros: Ön milyen könyveket vásárolt most?

Balog: David Grossman most megjelent könyvét, A világ végére című regényt vettem meg. Személyesen is találkoztam a világhírű izraeli íróval, aki elárulta, hogy nem tudja, hogyan sikerült a magyar fordítás, ezért megígértem neki, hogy elolvasom és elmondom neki a benyomásaimat ezzel kapcsolatban. Szóval ezt a könyvet gondolkodás nélkül megvásároltam, aztán láttam az erdélyi kiadókat is. Nekik is nagyon szép és értékes könyveik vannak, vissza fogok jönni és fogok vásárolni tőlünk több kötetet is.

Mészáros: Mennyi ideje van olvasni?

Balog: Amikor az ember már annyira megtelik a gondokkal, hogy nem tud elaludni éjszaka, akkor vannak sokan, akik elkezdik kapcsolgatni a tévécsatornákat, én ehelyett kezembe veszek egy könyvet. Jelenleg éppen Máraitól a Judit regényét olvasom. Úgy gondolom, ha lefekvés előtt húsz-harminc oldalt olvas, már nyugodtabban alszik az ember, vagy éppen a könyv tartalma miatt sokkal izgatottabb lesz.

Mészáros: Munkájából adódóan számos fiatallal is találkozik, nem látja úgy, hogy a mai kor gyermekei kevesebbet olvasnak?

Balog: Ez egy nehéz kérdés, nem is biztos, hogy én vagyok az illetékes a megválaszolására. Olvasásszociológia felméréseket kellene kézbe venni ahhoz, hogy pontosan meg tudjuk ezt állapítani. Az analfabetizmus mindesetre csökken, habár volt egy időszak Magyarországon, amikor növekedett és talán nem tudtuk ledolgozni ezt a hátrányt. Attól tartok az olvasás mennyisége növekszik, hiszen folyamatosan olyan kütyükkel, eszközökkel dolgozunk, amiknek segítségével rendszeresen olvasunk, szöveget nézünk. Csak sajnos nem könyvet. Úgy látom, inkább laposodik annak a színvonala, amit leírunk, és amit elolvasunk ebben az internetes interaktív világban. Úgyhogy kedvet kell csinálni az olvasáshoz, mert különben lehet, hogy az olvasás megint egy elitnek lesz a luxusa és hobbija. Amit meg kell tenni ez ellen, hogy népszerűsítjük a mostanihoz hasonló eseményeket, a Magyar Költészet Napját, az író századik születésnapja miatt Gárdonyi-év van és hasonló könyvbarát események vannak Magyarország-szerte.

Mészáros: Öt gyermeke közül mindenki szeret olvasni?

Balog: Szeretnek olvasni a gyerekeim, de az én gyerekeimet lapoldalra fizettem. Ezt komolyan mondom. Ez régebben volt, de bizony laponként öt forintot kaptak tőlem. Azóta viszont úgy megszerették az olvasást, hogy egyszer csak a fiam kijelentette, hogy kikéri magának a pénzt, mert mostantól már nem fizetségért olvas, hanem önszántából. Onnantól kezdve szereti a könyveket és rendszeresen olvas.

Budapest, 2013. április 21.

Mészáros Márton

Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere

Nagy-Britanniában sokkal sikeresebbnek bizonyult a tavalyi évben debütált brit The Voice című tehetségkutató, mint a Simon Cowell nevével fémjelzett The X Factor, vagy a Britain’s Got Talent. A Voice második évadja 2013. március 29-én indult a szigetországban, a műsorban az ír Danny O’Donoghue, az amerikai will.i.am (a népszerű Black Eyes Peas tagja), a brit Jessie J és a walesi aranyhang, a Grammy-díjas Sir Tom Jones tovább folytatja mentori feladatait.

Az első adásban tűnt fel a 16 éves Louis Coupe, aki kimagasló teljesítménye ellenére sem jutott tovább, de a mentorok arra kérték, hogy adjon elő még egy dalt. Louis nyugat-angliai szülővárosából válaszolt kérdéseimre.

Mészáros: Milyen visszajelzéseket kaptál a show után?

Coupe: Őszintén teljesen lenyűgözött az a sok visszajelzés, amit a műsor óta kaptam. Egy igazán nagy lökést kaptam azoktól, akik a Twitteren, Facebookon és a Youtube-on követnek, és a “lájkoktól”, amik egyszerűen sokkoltak. Tényleg nem számítottam ilyen sok pozitív visszajelzésekre, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki küldött nekem üzenetet és követet, és minden pozitív visszajelzésért, amit kaptam.

Mészáros: Büszke is lehetsz! De nem jutottál tovább a második fordulóba, ez nem keserített el nagyon?

Coupe: Nem jutottam be a következő fordulóba és természetesen kicsit csalódott vagyok, hogy nem folytathattam a versenyt, de tudom, hogy ez nem a világvége. Valóban a fellegekben járok, amiért ilyen jól sikerült. Eltekintve a továbbjutástól, kérni sem kérhettem volna többet. Elmondhatatlanul boldog vagyok, amiért megkértek, hogy játsszak még. Ez egy nagyon izgalmas élmény volt számomra!

Mészáros: Tom Jones és Jessie J táncolt a zenédre, ez csodálatos volt! Tudtál beszélni utána a mentorokkal? Milyennek láttad őket? A négy mentor közül Tom a legismertebb, de 72 évesen nem látszik úgy, mintha szüksége lenne egy kis pihenésre?

Coupe: Igen, látni őket táncolni az én zenémre, teljesen lenyűgözött. Mint, “atyám, Tom Jones és Jessie J valóban táncol és énekel arra, amit játszok!” Csodálatos volt! Tom Jones egy abszolút legenda, a valaha élt legjobb hangok egyike. Azt hiszem, egy olyan showban, mint amilyen a Voice, a fiatalabb generációk felfedezhetik, hogy milyen nagy érték és legenda Sir Tom, és azt hiszem újfajta elismerésben lesz része a fiatalabb korosztályok részéről. És igen, volt egy elég jó beszélgetésem a bírákkal a meghallgatásnál és adtak nekem néhány pozitív visszajelzést a teljesítményemmel kapcsolatban, és hogy lehet javítani és hova juthatok innen. Igazán nagyok voltak, és nagyon tisztelem őket.

Mészáros: Hány éves voltál, amikor összegabalyodtál a zenével? Ha nem tévedek autodidakta módon tanultál sok minden…

Coupe: Mindig is érdekelt a zene, de csak négy évvel ezelőtt kezdtem el komolyan foglalkozni vele. 2008 novemberében, 12 éves koromban elmentem egy Elton John koncertre és akkor ott eldöntöttem, hogy ez az, amit szeretnék csinálni, ezért már másnap felmentem a Youtube-ra és beírtam: “Hogyan játsszam le zongorán a saját dalomat?” és onnan tanítgattam magamat. Aztán 2010 decemberében elkezdtem gitározni tanulni és ugyanezen a módon fejlesztettem magamat a YouTube útmutatókat és akkord diagramokat használva. Azóta több különböző hangszert elkezdtem így tanulni.

Mészáros: Ez nagyon egyedi. Hogyan oldod meg, hogy a zene ne okozzon kárt a tanulmányaidban. Úgy értem, veszélyes, hogy egy idő után a zene fontosabbá válik az életedben, mint az iskolai kötelezettségeid.

Coupe: Jelenleg musical színházban tanulok a főiskolán, ami azt jelenti, hogy a tanulmányaim zeneorientáltak. Mindig meggyőződöm arról, hogy elvégeztem a feladataimat, és aztán a fent maradó időt általában zenéléssel töltöm. Rengeteg ember végzi el a saját munkáját, aztán pihen, míg az én pihenésem az, ha zenélhetek.

Mészáros: Kérlek, beszélj a saját zenédről. A mentorok azt mondták, a saját zenéddel sokkal jobban megállhatod a helyedet. Kérlek, világosíts fel egyúttal arról is, hogy milyen zenét játszol a koncertjeiden!

Coupe: Sok zenét írok magam, az elmúlt években több mint száz saját dalt írtam, amelyeket vagy saját magam adok elő, vagy a bandámmal a bulitól függően. A legnagyobb hatással a gitár és a rock zenét illetően a Foo Fighters és a Rolling Stones tettem rám, míg Elton John and James Morrison az alapvető inspirációm a zongorára és lassúbb balladákra. Emellett szoktam feldolgozásokat előadni olyan előadóktól, mint Elton John, Billy Joel, a Beatles, valamint akusztikus feldolgozásait olyan rockszámoknak, mint a Sweet Child of Mine. A zenekarral gyakran játszunk vidámabb rockot is. Mindig játszok egy csomó klasszikus rock n’ roll zenét a műsorban, mint például a Great Balls of Fire-t, ahogy azt a műsorban is előadtam.

Mészáros: Már arra lennék kíváncsi, hogy van-e a családodban másvalaki is, aki jeleskedik a zenében, s mi az álmod. És végül, mi ismert Magyarországról az Egyesült Királyságban? Tudnál említeni néhány magyar hírességet, ételt vagy fontos eseményt?

Coupe: Nincsenek zenészek a családomban. A zene valami olyan, amit szeretek és elkezdtem csinálni, de nem tudom miért. Az álmom az, hogy hallgassák a zenémet és ismerjék el azt. Popsztárnak lenni nem az álmom annyira, minthogy szeretnék sok ember előtt zenélni, amikor idősebb leszek, legelső sorban a vágyam az, hogy írjak zenét és legyek elismert azért, amit teszek. A másik kérdésre a válaszom, nagyon élvezem a perecet és a gulyáslevest, amelyek szerintem klasszikus magyar ételek. Mindemellett szeretnék Magyarországra látogatni egy napon, hogy valóban megismerhessem az országot.

2013. április 6.

Louis Coupe, a brit Voice tehetségkutató felfedezettje

2013. március 15-én, nemzeti ünnepünk napján osztották ki a legrangosabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat. A díjazottaknak Áder János köztársasági elnök az Országház Kupolacsarnokában adta át az elismeréseket. Karinthy Márton színigazgató-rendező, író, a Karinthy Színház alapítója a hivatalos indoklás szerint sajátos szellemiségű, nagy közönségsikernek örvendő színházi műhely létrehozásáért, három évtizedes vezetői és rendezői tevékenységéért, írói munkásságáért, a Karinthy-hagyomány és -szellemiség ápolásáért, továbbviteléért kapta az elismerést.

Azóta, hogy átvette az elismerést, eddig is számtalan teendője miatt most szinte fél perc pihenésre sincs ideje, mert állandóan kapja a gratuláló telefonhívásokat, üzeneteket. Amikor nekem sikerült elérnem este tájékában, éppen úton volt, de miután megnyugtatott, hogy nem zavarom, és a kettőnk közötti kommunikáció nem okozhat balesetet, mesélt egy kicsit a Kossuth-díjról. A díj egyrészről igazi meglepetésként érte, másrészről azért annyira váratlan nem volt, mert saját szavai szerint tíz éven keresztül volt felterjesztve a XI. kerületi önkormányzat által. Amikor végül most március elején megtudta, hogy végre valahára megkapja az elismerést, nagyon hálás volt, amiért a kerület és Buda szeretetét magánénak tudhatja. Ahogy fogalmazott, egész Buda magáénak érzi a színházat, s ennél nagyobb örömöt el sem tudna képzelni.

„Úgymond nem szakmai bugyrok döntöttek a díj odaítéléséről számomra, hanem a nézők járták ki nekem. A közönség harmincegyedik éve szereti, és eltartja a színházat – mondhatni a lábukkal szavaztak. Nehéz időkben is ott voltak, mindig megvették a jegyet és rendszeresen jártak hozzánk” – nyilatkozta a blognak. Mivel a Parlamentben tartott díjátadásra csak egy kísérőt vihetett, és nem szeretett volna nézeteltérést a családjában, ezért régi kedves kolléganőjét és dramaturgját, Vajda Katit vitte el, aki többször is dolgozott a Karinthy Színházban. Mellékesen azért azt is elárulja, hogy színházi embert szeretett volna vinni. De a családja lélekben vele ünnepelt, az egész Karinthy-família „percre pontosan” figyelemmel követte az eseményeket attól onnantól kezdve, hogy megtudták a Kossuth-díj odaítéléséről szóló döntést. A művész lánya lelkendezve írta az egyik internetes portál cikke alá, hogy mérhetetlenül büszke apukájára.

„Rettentően boldog vagyok, hogy egyetlen rossz felhang nélkül, egyöntetű szeretetet kapok mindenkitől: családomtól, a közönségtől, és a szakmától is” – mesélte Karinthy Márton, de mivel nem híve a saját tiszteletére tartott ünnepségeknek, szerette volna, ha nem rendeznek neki ünnepséget. A Kossuth-díj átvétele utáni fogadásról egyből a színházába ment, s éppen a Lovagias ügy című előadás végére ért be, amikor valahogy kiszúrták és felhívták a színpadra, ahol – mint mondja – igazi „standing ovation”, vagyis álló taps, hatalmas ováció fogadta.

Arra a kérdésemre, hogy valaha is célkitűzés volt-e számára a Kossuth-díj, nevetve azt felelte, hogy ha már választhat, akkor az Oscar- és a Nobel-díj az igazi vágya. „Ez a legrangosabb elismerés Magyarországon, és ha ezt valaki megkapja, az már valamit jelent; elsősorban a visszaigazolását az életének” – mondta komolyra fordítva a szót. Márton édesapja, Karinthy Ferenc (1921-1994) is Kossuth-díjas volt, fia pedig még emlékszik arra az estére, amikor 1955-ben kitüntették édesapját. „Akkor költöztünk ide a Ménesi útra, amikor megkapta a Kossuth-díjat. Emlékszem az estére, a nagy baráti társasága – Devecseri Gábor, Somlyó György és Örkényék – ott volt nálunk és ünnepelték őt”.

Mészáros Márton

Karinthy Márton színigazgató-rendező, író (Fotó: Mészáros Márton)

Évek óta a legszebb magyar színésznők közé sorolják. Több tucat színdarabban játszott, a Dörner-Pozsgai vezette Újszínház befogadta társulati tagként, s ahogy egyre csitulnak a kedélyek a színház körül, úgy ér egyre nagyobb sikereket el. Gregor Bernadett örül, hogy ehhez a nagyszerű csapathoz tartozhat. A színésznő sokak számára a pletkyalapokból, és a Tibor vagyok, de hódítani akarok című népszerű filmből lehet ismerős az átlagembernek, de sokkal több van mögötte, mint sokan hinnék. Nagyinterjú.

Gregor Bernadett színművész az Újszínház épületében 2013. január 6-án (Fotó: Mészáros Márton)

Mészáros: Egy óra múlva elkezdődik az előadás. Hogyan szoktál felkészülni mielőtt színpadra lép?

Gregor: Van egy olyan színházi szabály, hogy félórával a kezdés előtt kell beérni a színházba, de általában előbb jövök. Kell az a kis idő, amíg akklimatizálódok. Ez nem jelenti azt, hogy addig hozzám nem lehet szólni, de szeretem, ha van időm és szépen, ráérősen lehet készülődni, sminkelni, hajat csinálni.

Mészáros: Fájó szívvel hagytad ott a Magyar Színházat?

Gregor: Igen. Nagyon rosszul sült el az a dolog. Ott egy nagyon összeszokott társulat volt, hiszen még az a tag, aki a legrövidebb ideje volt ott, is körülbelül tíz éve érkezett. Új tagok nem igazán jöttek. Amikor Iglódi István 2009 decemberében elhunyt, kiírtak egy pályázatot a megüresedett igazgatói posztra és a kollegám, Őze Áron kapta meg. Ez nagyon rosszul érintett bennünket, mivel minket, akik az ő kérésére aláírtuk a támogatását, gyakorlatilag kirúgott. Tizenhat évig voltam ott, az pedig nagyon hosszú idő.

Mészáros: Az Újszínházban jelenleg két előadásban játszol.

Gregor: Igen, így van, és január 7-én kezdem a következőt próbálni. Az Csurka István Döglött aknák című darabja, amit Koncz Gábor rendez. Két idősebb szereplője van az előadásnak, az egyiket Koncz Gábor játssza, a másikat pedig Dózsa László. A bemutató február 8-án lesz.

Mészáros: A Magyar Színháznál viszont mondhatni, jobban elkényeztették szerepekkel.

Gregor: A több szerep azért volt több szerep, mert hosszú ideig voltam ott. Ha azt veszem, hogy ennél a színháznál 2012. szeptember 1-je óta vagyok tag, vagyis gyakorlatilag négy hónapja, akkor nem kevés a két szerep, amit kaptam. A Magyar Színházban is úgy volt, hogy átlagosan évente két-három színdarabban voltam benne, szóval nem mondom, hogy kevésbé foglalkoztatnak.

Mészáros: Milyen szerepeket szeretnél kapni, ha válogathatnál?

Gregor: Nagyon sok drámai szerepem volt a Magyar Színházban, és habár papíron még tag voltam az utolsó másfél évben, de már csak utazótársulatokkal léptem fel az ország különböző részein. Csak vígjátékokat játszottunk, ami szintén nagy koncentrációt és felkészültséget igényel, de mindig azt érzem, hogy azért lettem színésznő, hogy meg tudjam mutatni, hogy milyen egy igazi dráma. És mindig meg is próbálom tenni a maximumot, hogy kihozzam magamból mindazt, ami a drámához kell. Most viszont egy szavam nem lehet, mert vígjátékot is játszom, és Csurka István Deficit című darabját, ami dráma. Mindennek örülök, ami elér, és mindenben igyekszem megtalálni azt, ami örömteli és érdekes.

Mészáros: Mi fontos neked a próbák alatt?

Gregor: Hogy jó hangulatban teljen a próbafolyamat. Meggyőződésem, hogyha feszültség van, akkor nem születik jó produktum, viszont itt az Újszínházban most minden körülmény adott.

Mészáros: Meg vagy elégedve a színház látogatottságával?

Gregor: Igen, hiszen pótszékes teltházunk van. A Deficitre már februárra nem lehet jegyet kapni, pedig elég nagy közönséget be tudunk fogadni. A Földindulás egy éve megy, kifutóban lévő előadás, ezért arra kevesebben jönnek, de a többi előadás nagy sikerrel megy. Tudod, olyan rosszul esik, amikor azt írják lapok, hogy 11 százalékos a látogatottság. Ez hazugság! Januárban minden előadásunk teltházzal megy. Viszont van olyan fővárosi színház, ahol érdeklődés hiányában maradnak el előadások. Csak bezzeg arról senki sem ír, hogy tizennyolc néző ül a közönség soraiban.

Mészáros: Elárulod melyik színház ez?

Gregor: A Magyar Színház. Úgy érzem, hogy amibe lehet, abba belekötnek az emberek. Az Újszínháznál mi most a figyelem középpontjában vagyunk, ezért írnak mindenféle téves adatot, hazugságot. Amúgy azt mondom, hogyha a fél háznál valamivel több nézővel megy egy előadás a mai világban, az már bizonyos fokig jó. Megértem, hogy az emberek először a színházjegyen spórolnak, ha számlát kell fizetni, vagy gyerekeket kell eltartani.

Mészáros: Nem félsz attól, hogy az utókor esetleg negatívan ítél meg amiatt, hogy az Újszínházhoz szerződtél?

Gregor: Figyelj, én azt mondom, szerencsés vagyok, amiért a politika sohasem határozta meg az életemet. Az ember óhatatlanul el kezd vele foglalkozni, hiszen a tévében is azt halljuk állandóan. Mindig azt gondoltam, hogy mi átlagemberek olyan kis pontok vagyunk, hogy az igazat, hogy mi történik a kulisszák mögött, sose fogjuk megtudni. Lehet, hogy nem illik ilyet kimondani, de soha sem érintettek annyira azok a dolgok, hogy megemelik-e háromezerrel a minimálbért, vagy sem. Egy dolog biztos: a Magyar Színháznál megszűnt a munkaviszonyom, és ez volt az egyetlen kőszínház, akik munkát, szerződést és tagságot ajánlottak nekem. A tagság azért jó, mert manapság gyakran csak előadásokra veszik fel a színészeket. Itt lehetőséget adnak nekem, megdicsérnek és szeretjük egymást mindenkivel. Koncz Gábor mondta, hogy a színész szereti, ha szeretik. És minket az Újszínháznál szeretnek. Azzal pedig, hogy utólag lesz-e ennek böjtje, nem szeretnék foglalkozni.

Mészáros: Akkor azt mondod, hogy a jelenben élsz?

Gregor: Nem mondom, hogy nem szoktam rágörcsölni, hogy mi lesz majd később, de igyekszem csak a jelenre fókuszálni. Biztonságban érzem magamat.

Mészáros: Alapvetően min múlik, hogy bukik az előadás, vagy sikeres lesz?

Gregor: Ilyenkor mindig azt szoktam mondani, hogy egy sportoló teljesítménye mérhető, mert egy távolugró eredménye tény, lemérik hány centire ugrott és kész. Arra nem lehet azt mondani, hogy tetszett-e, vagy sem. Amit mi csinálunk az pedig olyan, hogy valaki azt mondja, hogy ez nagyon tetszett, de másvalaki találhat benne kivetnivalót.

Mészáros: Mindig is kacérkodtál a zenével, énekelsz még?

Gregor: Igen. A Budaörsi Játékszínben megy egy musical-gála, zenés játékokból összeállított két felvonásnyi darab, amiben éneklek. Nem tudom, hogy itt lesz-e olyan darab, amiben lesz lehetőségem, de szeretnék énekelni! Nekem a legkedvesebb szerepem, amit valaha játszottam, a La Mancha lovagjában Aldonsa, amelyet tizenegy éven keresztül alakítottam. Albummegjelenéssel is kacérkodom, de nekem az kevés, hogy csak én akarjam. A zenészek is azt mondják, hogy a lehetőség határtalan az internet miatt, a jövő az élőkoncertekben van.

Mészáros: Lesznek új epizódjai az internetes beszélgető műsorodnak, a Fricskának?

Gregor: Lesznek, de most volt egy kis leállás a tulajdonosváltás miatt. F+ Tévé néven fog futni, és már jövő héten felvesszük az első adást. Egyelőre azt még nem tudjuk, hogy milyen gyakran fognak következni a részek, de igyekszünk. Sikerült ennek a tévének leszerződnie, az egyik kábelszolgáltatónál már kint van a jel, de adást még nem sugároz. Még alakul az egész, de nagyon szerettem az eddigi felvételeket, még sosem csináltam ilyet. Gyakorlatlannak is éreztem magamat, de Stohl Bucitól kezdve az Ábel Anitán, Liptai Claudián át annyi színészkollega kipróbálta már magát ebben a műfajban, hogy eloszlott a kételyem.

Mészáros: Kiket hívsz meg a műsorba?

Gregor: Úgy gondolom, mostantól nem csak színészeket. Nyáron azt gondoltam, hogy sportolókkal is szívesen beszélnék. Tőlem távol áll ez a világ, hihetetlenül utálok mozogni, de tisztelem őket a teljesítményükért. Alapvetően van bennem egy nyitottság, érdeklődés az emberek iránt, akiket meghívok. Ráadásul meg van a szabadságom, hogy eldöntsem, kit hívok meg és kit nem.

Mészáros: Nem halmoznak el díjakkal, kitüntetésekkel. Mit gondolsz, mi lehet az oka?

Gregor: Talán az, hogy belekeveredtem ebbe a bulvárdologba, de már nagy keservesen próbálok kijönni belőle. Próbáltam határt szabni ennek, s kénytelen voltam bírósághoz fordulni. Pont ma gondolkoztam azon, hogy mekkora állat voltam, hogy felhívtak és mindenkinek válaszoltam teljesen naivan. Hiába kaptam pofonokat, mindig megbocsátottam mindenkinek.

Mészáros: Játsszunk el a gondolattal, ha felkeresné egy neves filmrendező azzal az ajánlattal, hogy meg szeretne nyerni a főszerepre, mit felelnél?

Gregor: A színházat jobban szeretem, mint a filmet. Igaz, forgatni nagyon keveset forgathattam, hiszen csak két mozifilmet csináltam. Ennek az is lehet az oka, hogy nagyon divatossá vált, hogy castingra kell járni, az én gyomrom pedig ezt nem bírta befogadni. Elég rémes ott ülni a váróban több tucat emberrel, akik közül szinte senki sem színész, hanem modell vagy utcáról behívott amatőr, s várni arra, hogy egy irodában valakiknek bebizonyíthasd, hogy miért te vagy a legalkalmasabb erre a szerepre. Őszintén, megalázónak érzem ezt, és félek is az ilyen helyzetektől.

Mészáros: Miben hiszel?

Gregor: Nincs hitvallásom, a szüleim nem neveltek vallásosan. Igazából a horoszkópokban sem hiszek, de ha valamit számít, bikajegyű vagyok, két lábbal állok a földön. Amikor édesanyám meghalt – akkor voltam huszonöt éves –, nehezen fogadtam el, hogy az egyik pillanatban még beszéltem vele, nem sokkal később pedig jött a hír, hogy már nem él. Akkor próbáltam valamiféle fogódzót keresni, hogy átvészeljem, de megmondom őszintén, hogy nem találtam semmit. Pedig meggyőzhető vagyok, csak mindenhez kell nekem valamiféle bizonyosság. Senki nem jött vissza, se az anyukám, se az apukám azon kívül, hogy néha álmodom velük. Amúgy elvégeztem az agykontroll tanfolyamot, olvasok ilyen témájú könyveket, érdekel is a dolog, de nem vagyok biztos sem abban, hogy van valami, sem az ellenkezőjében.

Mészáros: Van időd számítógép elé ülni?

Gregor: Néha, hogy a híreket elolvassam és e-mailezzek.

Mészáros: Nagyon nehéz talpon maradni színművészként napjainkban?

Gregor: Nehéz. Ma is beszéltem egy kolléganőmmel, aki nagyon foglalkoztatott volt néhány éve, most viszont havi két előadása van és nem tag sehol. Képzeld, én szégyelltem el magamat, amiért nekem van állásom. Ez olyan, mint amikor te sütöd le a szemedet, amikor meglátsz valakit tolókocsiban, hogy basszus te pedig tudsz járni, az a másik meg nem.

Mészáros: Milyen érzés most, 2013-ban Gregor Bernadettnek lenni?

Gregor: Azt érzem, hogy egyre jobb lesz minden. Nem akarok olyat mondani, ami kiforgatható, de úgy hiszem, méltó feladatokat kapok. Ahogyan kimászok a bulvárból, egyre jobban azt érzem, hogy nem tudom meg nem történté tenni az elmúlt éveket, de most egy minőségibb időszak köszöntött be az életemben.

Budapest, 2013. január 6.

Gregor Bernadett színművész az Újszínház épületében 2013. január 6-án (Fotó: Mészáros Márton)

A magyar zenetörténelem kimagasló alakja, Szenes Iván dalszövegíró volt az édesapja, édesanyja pedig ünnepelt primadonna, aki többek között a Szenesember című bohózatból is ismerős lehet. Egész életében tanult és dolgozott. Vezetett pszichodráma-csoportokat, volt riporter, műsorvezető, és 2003-ban a Magyar Televízió alelnökének nevezték ki. Az utóbbi időkben két éve elhunyt édesapja emlékét ápolja, Szenes Iván Művészeti Díjat hozott létre és másodjára szervezte meg a sztárokat felvonultató Szenes Iván Emlékkoncertet. A slágergyáros egykori Rezső téren álló otthonában beszélgethettem Szenes Andreával, akivel megidéztük apja emlékét, de saját magáról és induló műsoráról is beszélt.

Szenes Andrea magyar újságíró, pszichológus, producer, műsorvezető, Szenes Iván dalszövegíró (1924-2010) leánya

Mészáros: Boldog gyermekkora volt?

Szenes: Úgy gondolom, hogy szép és jó gyermekkorom volt. Itt nőttem fel a nyolcadik kerületben, igazándiból a szüleim – Szenes Iván író és édesanyám, Kornay Mariann színésznő, aki sokszor volt Latabár Kálmán partnere – nagyon elfoglaltak voltak, ezért apai nagymamám nevelt fel, aki az Úgy szeretném meghálálni és a Mama című dalokat ihlette. Mint nagymama, nagyon szabadon nevelt, szinte utcán nőttem fel, a Népligetben és az Orczy Kertben sok időt töltöttem. Ugyanakkor másrészt előbb voltam színházban, mint más gyerek a játszótéren. Ahol most ülünk, ebben a szobában születtek a dalok, s én mindig az íróasztal alatt voltam. Amikor a zongorista a zongoránál ült, apám az ágyon hevert és megírta az olyan nagy slágereket, mint például a Kicsit szomorkás a hangulatom máma, A kislány a zongoránál, vagy a Mindenkinek van egy álma. Néhányat ihlettem is, például, amikor vakbélgyulladással operálták és néhány nap után hazajött a kórházból, hozott nekem egy játéktrombitát. Nem akart velem játszani, mert Nádas Gáborral be kellett fejezni egy színdarabot, de én, mint jó rosszcsont gyerek nagyon-nagyon fújtam azt a kis trombitát. Végül nem volt más megoldás, elvették a trombitámat. Így született a Kicsit szomorkás a hangulatomnak az a sora, amely így szól: „Úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát.”

Mészáros: A Színház és Filmművészeti rendezői szakán tanult. Miért hagyta abba?

Szenes: Nem hagytam abba, diplomám is van. Semmit sem szoktam abba hagyni. Igazándiból túl sokat is tanultam, öt diplomám van. Filozófia szakra jártam, angol tanár vagyok, pszichológiának vagyok a doktora, van egy amerikai pszichológus diplomám és elvégeztem a Színművészeti Egyetemnek a rendező szakát is. Már az első évfolyamban, amikor a kamera mögött kellett állnom, mindig irigykedtem. A kamera másik oldalára vágyakoztam, és nagyon hamar oda is kerültem. Megcsináltam az első magyar női talk-showt, a Szenes Andrea-showt.

Mészáros: Műsorvezetőként mire a legbüszkébb?

Szenes: Erre. Azt gondolom, hogy nőként olyan nemzetközi sztárokat, mint a Hegedűs a háztetőn sztárja, Hajím Topól, vagy Amanda Lear énekesnő, a Dallas Lucyje Charlene Tilton, Omar Sharif, vagy Robbin Williams, megnyerni nem volt kis dolog. Velük elsőként csináltam interjút itthon. Büszke vagyok a Hívd Andreát! című műsoromra is, amely az első telefonos talk-show volt Magyarországon, de ugyanakkor büszke lehetek a többi műsoromra is. Úgy érzem, megelőztem a koromat, ami egyben érdemem és problémám is volt, mert mindig megtámadtak.

Mészáros: Tervez új műsort a jövőben?

Szenes: Most ismétli a tévé a Szenes Iván klipműsorokat, de megcsináltuk a Szenes Színházat, ami itt működik ennek a háznak a másik felében. Ott tervezek egy talk-showt, amelynek „Dr. Szenes rendel” lesz a neve. Apám slágerei az én dalseregem, fontos, hogy életben tartsam őket, hiszen nagyon jó társaim. Éppen ezért mindenhova viszem magammal őket, így a műsorban is fel fog csendülni egy-két szerzeménye, de a pszichológus énem is előtérbe fog kerülni.

Mészáros: Kiket fog meghívni a műsorba?

Szenes: Igazándiból ez egy olyan talk-show, aminek mindig is híve voltam, vegyesen híres és nem híres embereket látok vendégül, akik az adott témában érdekesek lehetnek. Ugyanakkor nagyon izgalmas dolog, amelyet Vitray Tamás is csinált, hogy visszahívta a riportalanyait, hogy most mi van velük. Nekem hihetetlen mennyiségű riportalanyom volt itthonról és külföldről is, érdekes lenne megnézni, hogy velük és velem is mi lett húsz év alatt.

Mészáros: Hogyan jött létre a Szenes Színház édesapja 85. születésnapján?

Szenes: Amikor anyukám meghalt, azt hagyta örökül, hogy hozzunk létre egy Kornay Mariann művészeti díjat, amelyet mindig egy tehetséges női, könnyű műfajú művész kap. Annak az lett a szlogenje, hogy a könnyű műfaj nem mindig könnyű. Ennek a díjnak az átadóját a Játékszínbe terveztük, mivel Balázsovits Edit kapta az elismerést. Akkor még Balázsovits Lajos, az ő apukája volt az igazgató, de valamiért az utolsó pillanatban visszamondták, hogy ne ott legyen a díjátadó. Az utolsó pillanatban gondoltam egy nagyot. Volt egy csomó lila függönyünk, éppen akkor vettük meg a háznak egy új részét és egy barátommal együtt szépen berendeztük. A fényeknek köszönhetően tényleg olyan lett, mint egy igazi színház. Az ünnepségre eljött az akkori tévé elnök is, és azt kérdezte, miért nem csinálunk egy igazi színházat itt. Mivel televíziós vagyok, a tévés színház ötlete csak egy ugrás volt.

Mészáros: A jövő évben mit tekinthet meg a közönség a Szenes Színházban?

Szenes: Van egy nagyon tehetséges új díjazottunk, Nagyváradi Erzsébet színésznő, aki jelenleg a Jóban Rosszban című sorozatban játszik. A férjével felfedezte, hogy az egész magánéletük olyan, mintha Szenes Iván dalokból lett volna, így csináltak egy Szenesnek áll a világ című darabot. Továbbá van nagysikerű Aradszky-estünk és dolgozunk több más érdekességen, többek között az én talk-show műsoromon is.

Mészáros: Hogyan tekintett a halálra Szenes Iván?

Szenes: Ez egy nagyon jó kérdés. A hitvallása az volt, hogy ő egy a tízmillió magyar közül kicsit több verselési és zenei készséggel megáldva, mint a többiek. Elképesztő módon tudott azonosulni a közönséggel, ez volt az ő sikerének a titka. Én úgy fogalmazom meg a halálát, mint ahogy élt, egy volt a tízmillió magyar közül: közkórházban, orvosi hiba miatt, rossz körülmények között halt meg. Életének végén néha már kicsit depresszív volt, mondogatta, hogy „na itt a vég”, de nem akart meghalni. A genetikája tovább vitte volna, még halála után a temetőben, ahol mosdatták, mondták a dolgozók, hogy kilencven kiló felett volt, ami egy szép súly egy nyolcvanhét éves embernél. Szóval, még akkor sem úgy nézett ki, mint egy meghalni készülő ember. Egyébként versben beszélt a kórházi ágyon is, nekem is írta, hogy az örök élet titkát, még Andrea sem tudta feltalálni. Az igazság az, hogy ő nagyon szeretett élni.

Mészáros: Ki volt az utolsó ember, akinek a temetésén részt vett édesapjával együtt?

Szenes: A Regöly-Mérei professzor temetésén, aki nagyon jó barátja volt apámnak, és Popper Péter temetésén is voltunk együtt. Mindig ő szokott temetési beszédeket mondani, és az ő dalai mennek a búcsúztatásokon. Annyira furcsa volt a Hofi temetésén a Kiöregedett vadászkutya, ami után azt mondta Iván, hogyha tudja, hogy Hofi temetésén ez fog menni, soha nem írja meg. Mary Zsuzsi sírkövére is a Mama című dal után a mama szó került. Apunak a sírkövére is vetekedtek a slágerek, hogy melyik kerüljön fel, de végül többet is feltettünk.

Mészáros: Szeret maga lenni, vagy inkább a társaság vonzza?

Szenes: Ez nagyon érdekes dolog. Éppen a Fészek Művészklubban voltam tegnap, és találkoztam a Galambos Erzsivel, aki azt mondta anyukámról, hogy mindig a társaság középpontja volt, apukám viszont egyáltalán nem. Iván mindig elment, de szinte kukán ülte végig az egészet. Minden látszat ellenére, hogy abból élek, hogy beszélek és beszélgetek, nem vagyok egy nagyon nagy társasági ember. Jobban szeretek elmenni sétálni a kutyákkal, biciklizni, vagy bármi mást csinálni a nagy partik helyett.

Mészáros: Időtállóak a baráti kapcsolatai?

Szenes: Éppen az a problémám, hogy az utóbbi időben elég sokan meghaltak körülöttem. Nagyon régi barátaim, kapcsolataim voltak.

Mészáros: Ki az az előadóművész, akire oda kell figyelni a jövőben?

Szenes: Nagyon sok tehetséges fiatal tűnt fel, sok Szenes-dalt is énekeltek mindkét tehetségkutatóban kiindulva Radics Gigitől Mészáros János Elekig, aki Szenes Iván-emlékdíjat is kapott. Nekem nagyon bejön az első Szenes-emlékdíjas művésznőnk, a Wolf Kati, aki a Hipp-hopp jön Vuk című Szenes Iván-dallal kezdte karrierjét. A Kicsi gyere velem rózsát szedni című szerzeményt például gyönyörűen énekli.

Mészáros: A tehetségkutatókról mit gondol, képesek arra, amire egykoron a Táncdalfesztivál volt?

Szenes: Ezen jó magam is gondolkoztam. Azt gondolom, ez egy kicsit másabb, mint akkor volt. Az idei X-Faktor döntőben Malek Miklós elsírta magát, amikor kiesett Csobot Adél azzal együtt, hogy aznap este ő énekelt messze a legjobban. Valahol ez annyira felfokozott, és talán mindenről szól, csak nem az éneklésről és a dalokról. Ez már más műfaj, bár úgy érzem, hogy az ilyen típusú tehetségkutatók néhány éven belül alább fognak hagyni. Én magam úgy gondolom, itt az idő arra, hogy legyen egy Szenes tehetségkutató, ahol keressük a Szenes-dalköveteket.

Mészáros: Mit vár a 2013-as évtől?

Szenes: Most már végre valami jót várok. 2010-ben halt meg az Iván, 2011-ben a párom, 2012-ben pedig az egyik fiúkutyám. Minden évben ért egy veszteség, ezért azt szeretném, ha ez egy veszteségmentes év lenne.

Mészáros: Miért említi mindig Ivánnak az apját?

Szenes: Ivánnak szoktam hívni. Azóta, hogy elkezdtünk együtt dolgozni, Ivánnak hívtam. Nagyon érdekes, hogy az édesapám szót, csak a halála után kezdtem rá használni. Most, hogy már nyilatkoznom kell róla, így jobban hangzik.

Mészáros: Alföldi azt nyilatkozta, hogy azért nem jön létre összefogás a művésztársadalomban, mert “félelem, igazodás és gyávaság” van. Ön hogyan látja a kultúrát napjainkban?

Szenes: Alföldi Róbertet egyetemista kora óta ismerem, ő egy nagyon tehetséges ember, de mégis azt gondolom, hogy ez politikai kinevezés. Alföldi kinevezése is politikai döntés volt, bár lehet, hogy mostanra már ezt elfelejtette. Ezt jómagam is átéltem, hiszen voltam én is az MTV alelnöke, aztán el lettem mozdítva. Nem szabadott volna küzdenie, hanem önmagától el kellett volna mennie. Magyarországon van egy olyan probléma, hogy nem a teljesítmény számít. Erre mondta annak idején az apám, akit egyidőben sokáig kitúrtak a televízióból, hogy azt el lehet dönteni, hogy mit mutatnak a tévében, de azt nem, hogy a suszterinas mit fütyül. A mai napig ő hazánk legjátszottabb szerzője, és a lányaként erre nagyon büszke vagyok!

Budapest, 2012. december 21.

Mészáros Márton

Szenes Andrea édesapja emlékkoncertjén Budapesten 2012. szeptember 16-án (Fotó: Mészáros Márton)

Ha nem is egy előző századbéli írófejedelem ereklyéje, rajongói legalább annyira örülnek annak az írószéknek, amelyet Nemere István, hazánk legtermékenyebb szerzője ezúttal árverésre bocsátott. Nemere már egy ideje feleségével együtt mustrálgatta azt a széket, amely a sok használat miatt elkopott, és végül arra az elhatározásra jutott, hogy a széket nem dobja csak úgy az utcára, hanem árverésre bocsátja. A 68 éves író fekete színű, öt éve vásárolt forgószékére az interneten lehet licitálni, a kikiáltási ár 10 ezer forint. A hirdetés szövege szerint a szék az elmúlt évek során 137 könyv megszületését segítette, és a relikviáért kapott összeget jótékony célra ajánlják fel, a beérkezett összeg a Zakuszka tanyára, a mátracserpusztai lómenhelyre kerül.

– Tulajdonképpen a feleségem ötlete volt, hogy a pénzt jótékony célra lehetne fordítani. Innen egyenes volt az út; azok, akik ismerik az ilyen dolgokat, javasolták azt a bizonyos honlapot, ahol ilyesmikkel foglalkoznak, a lómenhely pedig évek óta adott, mert a menhely vezetője régi barátunk – meséli az egyik legnépszerűbb magyar szerző, aki azt mondja, ha nem lett volna adott a lómenhely, akkor is állatmenhelynek, vagy egy mentőalapítványnak kínálták volna fel az összeget. Tudni kell, hogy Nemere nagy állatbarát, több kutyája van, mielőtt befutott volna, pedig mentősként dolgozott, édesapja éveken át mentőorvos volt.

Nemere István életében nem ez az első alkalom, amikor személyes tárgyat kínál árverésre. Egy rendezvényen mechanikus írógépen íródott kézirata kelt el, amelyet Payer Öcsi énekes vett meg, akivel ebből kifolyólag összebarátkoztak. – Nem tartom magamat sztárnak, és ha bármiféle jótékonykodást csinálok, azt nem a divat miatt teszem – vallja a rendkívül termékeny író.

Mint mondja, éppúgy nincs megelégedve könyveinek eladásával, mint szinte senki a magyar könyvszakmában, de mégis boldogsággal tölti el, hogy népszerűsége továbbra is töretlen. 2010-ben 411 ezer Nemere-kötet kelt el, 2011-ben a válság miatt már csak 380 ezer könyv, az idei adatra viszont még meg kell várni az évvégét. Azonban Nemerét nem igazán izgatják az adatok, ő töretlenül dolgozik: lassan elérik a negyvenet azok a könyvei, amelyeket megírt, mégsem adtak még ki. Ez azért döbbenetes, mert az írónak a legutóbb megjelent műve a sorban a 610. könyve, amelyet kiadtak.

Az írószékre 2012. december 11-ig lehet licitálni, a nyertesnek az író személyesen adja át a széket. Hogy rajongóit megnyugtassa, mostantól nem fog állva írni, már vett is egy új széket, amely remélhetőleg hasonlóan sok könyv megírásához fog segítséget nyújtani.

Mészáros Márton

Nemere István magyar író, műfordító