Nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen szívesen jártam Alföldi Nemzeti Színházába, amelynek természetesen, mint mindennek, megvoltak a maga hibái, de páratlan élményt nyújtott minden alkalommal ez a magas fokú művészet, profizmus, amit ez a méltán európai színház és az ország legjobb társulata nyújtott. Az új igazgató, Vidnyánszky Attila már előre leszögezte, hogy merőben más elképzelése van, mint elődjének, egytől-egyig le is vette az összes meglévő előadást a repertoárról.
Éppen emiatt, már akkor eltökéltem, hogy mindenképpen megnézem az “új” Nemzeti első darabját, Tamási Áron példázatát, a Vitéz lélek című művet, amelyet Vidnyánszky Attila rendezésében mutattak be 2013. szeptember 27-én. Nem tudom, hogyan viszonyuljak Tamási Áron (1897-1966) munkásságához, annak az írónak az életművéhez, aki „törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája bomlott századának.” Már előre leszögezem, hogy a népi írók világa nem az én és korosztályom témája, hozzám speciel egyáltalán nem áll közel. De nem vagyunk előítélések, láttunk és olvastunk már szép történeteket, amelyek népiesek voltak. Azonban az Ábel-trilógia szerzőjének kétségkívül nem a Vitéz lélek a legjobb darabja, már ha van neki olyan.
A cselekmény Balla Péterről szól (testében él a vitéz lélek), aki az első világháború után visszatér erdélyi kis falujába, azonban meglévő életéből nem sok maradt, így vesz magának egy szamarat (ami csak jelképesen van jelen, a hit és a nemes lélek metaforája), amely nagyobb galibát okoz a község életében, mint gondolná bárki is. Péternek állnia kell a falu megvetését a szamárért, és el kell tűrnie a gyermekek csúfolódásait is, amiért a modern technika, a “gépek” helyett egy szamárral próbálja újraépíteni életét. Az eredeti darabot 1941 januárjában, az észak-erdélyi bevonulás idején került bemutatásra, talán emiatt érezzük olyan távolinak tőlünk ezt a világot.
A főszereplőnek mindenképpen túl kell tennie magát a szamárhoz kapcsolódó rögeszméjén, és utat kell nyitnia a szívében a valódi szerelemnek is, ezzel elkülönítve az égi és földi szerelmet. A Vitéz lélek valamiért nem egy izgalmas darab, így a három felvonásra nyújtott mű sem azoknak fog tetszeni, akik szeretik a gyors folyású és lélegzetelállító darabokat. A címszerepet alakító Trill Zsolt jó a szerepében, és választottját, a Borókát játszó Martinovics Dorina tökéletesen adagolja az apai szigor ellen fellázadó fiatal lány és az odaadó szerelmes jellemvonásait. Horváth Lajos Ottó szinte mindvégig fejszét szorongat kezében, azonban csak haragos természetét kifejezve, kárt senkiben sem tesz. Dorina karaktere mellett az ő figurája megy át látványos változásokon, a meginghatatlan apai szerepkört hamarosan a kétségbeesett, félelemtől remegő férfi veszi át. A további szereplők valóban csak jelzésértékűek: a hosszú évek óta sem képernyőn, sem színházban nem látott Nagy Anna idős parasztasszonyként van jelen, a férjét alakító Reviczky Gábor pedig jól hozta az imbolygó léptű, poénzsák öreg élcelődőt. A korábbi társulatból itt maradt Tenki Réka, és az ismeretlen Tóth László kínosan keveset van színpadon, a Boróka valódi édesapját alakító Mécs Károly pedig olyan szépen beszél, mintha egy Jókai-regényből lépett volna ki elénk.
Tóth Auguszta kacérkodó asszonya az egyedüli szereplő, aki sok nézőből mérges fogszívást vált ki. Valóban nehezen elviselhető, erőltetett, amit tesz. És van valami, amiről muszáj szólni: az első felvonás (a premieren láttam a darabot) során az embernek olyan érzése volt, mintha a társulat új tagjai hátra, “egymásnak” játszottak volna, gyakran eléggé halkan. Egészében nézve a darabot, sajnáltam, hogy a Nemzeti Színház híresen jó adottságait nem használták ki, Olekszandr Bilozub díszletei sivár, egyszerű teret alkotnak. A Vitéz lélek jól példázza Vidnyánszky szándékait: újrakezdés, hit, erkölcs, szeretet és a felszentelés a színpadon is tiszta üzenet. A mű elsősorban nem cselekményes dráma, hanem párbeszédes darab, mégsem sikerült ezt úgy érzékeltetni, hogy ne tűnjön üresnek.
A befejezés teátrális, az “Atya, a Fiú és a Szentlélek” talán túlzásnak is minősülhetne. A zárókép mennybemenetelt idéző emelkedett pillanat, maximálisan hangos zene mellett az összes szereplő megérkezik, és akárcsak Jézus tanítványai, mindegyikük kap a frissen felvágott kenyérből, ami szintén egy szimbólum. Senkire sincs ráerőltetve, hogy melyik vallást válassza, éppúgy mint az se, hogy kell-e választania egyáltalán, de ez a lezárás számomra egy picit sok, túlságosan meseszerű volt. A közönség jutalma: az álló vastaps, a hosszú ováció nem maradt el.
Mészáros Márton
Trill Zsolt és Martinovics Dorina színművészek a Vitéz lélek című darabban
Mészáros Márton blogja 