Mészáros Márton blogja

Az elnyomó kommunista rezsim korszakában játszódó filmek mindig hálás alapanyagnak bizonyulnak, még akkor is, ha a cselekmény nem az 1956-os szabadságharcra összpontosít, hanem az azt követő politikailag zűrös évre. A Szabadság, szerelem és Az utolsó jelentés Annáról sikere után Bergendy Péter is az 50-es évekhez nyúlt vissza, és második nagyjátékfilmjébe is ugyanazt a színészt hívta, aki az elsőt emlékezetessé tette.

A történet 1957. december 24-én játszódik Budapesten, ahol az Államvédelmi Osztálynak bizonyságot kell nyerni arról, hogy ügynökei közül kikben bízhat a jövőben. A történet a jóképű, harmincas Jung András körül zajlik, aki német tanárként tesz jelentéseket. A fiatalember közvetlen felettese Markó elvtárs, akinek András tevékenységét kell megfigyelnie. A két férfi nem csak kolléga, kettejük között apa-fiú kapcsolatféleség alakult ki, így a döbbenet kétszeres, amikor napvilágra kerül, hogy lehallgatja a fiút, s beleavatkozik annak életébe.

A vizsga, amelyet több nemzetközi filmfesztiválon vetítettek – Chicagóban és New Yorkban díjazták is –, nagyon alacsony költségvetésből készült. A jeleneteket DSLR kamerával vették fel, ennek tudható be a fény hiánya és egy-két gyenge jelenet a filmben, viszont az operatőr minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy hitelesen adja vissza a filmet átjáró bizonytalanságot.

Az alkotás a film noir stílusjegyeit és a rejtély erejét használja ki, méghozzá igencsak jól. A hazai színészeket gyakran éri a vád, hogy túl színpadiasan játszanak, nos A vizsgára ez nem mondható el. Nagy Zsolt kevésbé hiteles, mint színpadi munkáiban, Kulka János alakításáról viszont csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Hámori Gabirella az érzéki, titokzatos nőként remek választás, Haumann Péter pedig kitűnően hozza a kegyetlen, jégcsap főnököt.

A befejezés éppolyan jól sikerült, mint maga az egész film. Nem tabudöntögető, nem feszeget semmi merőben újat, de az egyszerűsége és letisztultsága olyan magyar filmmé teszi, amelyre büszkék lehetünk. Színészi alakításokban és korrekt történetvezetésben gazdag kilencven perc.

Mészáros Márton

Bergendy Péter A vizsga című filmjének plakátja

Éppen itt lenne az ideje, hogy a filmművészetet tanító egyetemek, oktatási intézmények felvegyék tananyaguk közé Oliver Stone legújabb filmjét, a Vadállatok (Savages) című alkotást.

Laguna Beach, Kalifornia. Idilli környezet, maga a földi paradicsom. És persze nem utolsó helyszín ahhoz, hogy Chon és Ben, két legjobb barát egy lány személyében megtalálja álmai nőjét, akit az egyszerűség kedvéért csak O-nak neveznek. A két barát osztozkodni kényszerül a barátnőn, de ez egyáltalán nem jelent gondot nekik, sőt kifejezetten élvezik ennek a különös kapcsolatrendszernek minden előnyét. Marihuána termesztésből és a fűvel való kereskedelemből olyan mérhetetlenül nagy vagyont halmoztak fel a srácok, hogy akár országokat vehetnének belőle. Minden klappol mindaddig míg a mexikói drogkartell vezetője el nem raboltatja O-t, akinek kiszabadításáért a fiúk mindent meg is tesznek. Higgyétek el, tényleg mindent.

Szembetűnő a két férfi karakterének ellentétje: még egyik Afganisztánt megjárt kemény katona, addig barátja inkább spirituális, humanitárius egyéniség. Talán a kettejük közötti különbség bántóbb, mint a szereplők és a táj szépsége, valamint a történet erőszakossága között fellelhető párhuzam. Hiszen ismerjük el, hogy a fiatalok (Taylor Kitsch, Aaron Taylor-Johnson és Blake Lively) nem csak akkor álltak sorba, amikor a szép külsőt osztották, hanem akkor is, amikor színészi képességekről volt szó.

A stílusos filmben még a legapróbb mellékszereplő is kulcsfigura, éppen ezért John Travolta, Salma Hayek és Benico Del Torro is éppolyan fontos, mint az elrabolt O. A mexikói gazember, Lado figuráját Del Torro nagyszerű alakítása és néhány egyedülálló részlet (már az első megjelenése is) teszi félelmetessé. Ebben a kusza történetben még a Travoltához tökéletesen passzoló zsernyáknak is meg vannak a saját motivációi, amely realisztikussá teszi a filmet.

Oliver Stone nem az érzékien szép filmjeiről híres, neki valami más megy jól, az undorító, mély és harcias világ bemutatása. A Vadállatok izgalomtól nyelni nem tudó nézői nem panaszkodhatnak, a tizennyolc karikás besorolásért azt kapják, amit vártak: véres, hardcore jelenetek, kínzás és töménytelen kegyetlenség. Természetes, ha felnőtt nézők is az egyik-másik sokkoló jelenet láttán akaratlanul is a szemük elé kapják a kezüket. De hiába szaporítjuk a szót, nem számít mennyire kaotikus a történet, minden brutalitása ellenére szimpatikus marad az elejétől a végéig.

A film befejezése pedig olyan fricska Stone-tól, amire a legcsavarosabban gondolkodó néző sem számított. Irreleváns jelenetekben nincs hiány a két óra alatt, az egész film úgy pereg le előttünk, mint egy ütemesen hömpölygő sebes vizű folyó. Az ilyen profi, remek szereplőgárdát mozgató filmet feltétlen látni kell.

Mészáros Márton

A Vadállatok (Savages) című film angol nyelvű plakátja

Bátran kijelenthetem, nincs olyan korosztály a világon, akinek ne lenne kedvenc Bondja. A teljesség igénye nélkül Sean Connery, Roger Moore, Timothy Dalton és Pierce Brosnan után sokak szívében örök helyet kapott Daniel Craig brit színész, James Bond első olyan megformálója, aki a Bond-filmek megszületése után látta meg a napvilágot.

Az elmúlt ötven esztendőben hat színész keltette életre a szuperügynököt, mégis képtelen lennék elképzelni más Bondot mint, Daniel Craig. Nem meglepő, az eddigi James Bondok már egytől-egyig kiégtek, viszont azóta, hogy Daniel Craig átvette 2006-ban az ügynök szerepét, mondhatni poraiból támadtak fel a Bond-filmek: döcögősből akciódús, élvezetes filmekké lettek. Persze, egy Bond-színésznek nem is a színészi játéka a mérvadó; valljuk be Craignek ebből az adottságból kevés jutott.

A legújabb Bond-filmnek, a Skyfallnak a története legalább éppolyan erős, mint a szereplőgárdája, de nem lennék nyugodt, ha egy mondatot is elárulnék a cselekményből. Napjaink legjobb hangú énekesnőjét, a brit Adele-t sikerült meggyőzni a főcímdal feléneklésére (a szám társszerzője is), amely már akkora plusz löketet ad a filmnek, amivel felvértezve figyelmünk akkor sem lankulna, ha a történet silány lenne. A sztori ellaposodására a Skyfall nem is ad okot, a főcímdalról pedig még csak annyit: Adele-nél alkalmasabb énekest el sem tudnék képzelni Bond-zenéhez.

A Skyfall emlékezetes film marad, az biztos. Kimagasló rendező keze alatt készült (az Oscar-díjas Sam Mendes), nagyszerű kivitelezés mellett. Specialitását adja, hogy az eredeti karakterek közül (Q) több olyan is szerepet kapott benne, aki az elmúlt időszakban nem tűnt fel egy Bond-moziban sem. Kiderül, hogy Bond főnökének, M-nek is van főnöke (Ralph Fiennes), akivel minden bizonnyal fogunk még találkozni a további Bond-filmekben. No és végre egy olyan méltó és hiteles főgonosszal kell szembe néznie a mi Bondunknak, amilyenre hosszú ideje vártunk.

Ezt a bizonyos Raoul Silvia nevű szemétládát nem más kelti életre, mint a spanyol filmszínész, Javier Bardem, akinek a nevéhez fűződik már egy kísérteties, negatív alak (Oscar-díjat érdemlő) megformálására. Bardem hidrogén szőke hajjal, némileg eltorzított arccal jelenik meg a filmvásznon, s nem csak külsője árulkodik romlottságáról. Ez az emberi roncs maga is ügynök volt egykoron, de rég elszenvedett sérelmei miatt most teljesedik ki bosszúja, amelyet M-en, a brit hírszerzés vezetőjén tölt ki. A szereplő szexualitása szándékosan nyitott kérdés maradt, de kikezdeni mindenki első számú titkos ügynökével merész vállalkozásnak bizonyul, valami olyannak, amelyről még évekkel később is beszélni fogunk.

Bardem egy olyan rossz fiút hoz nekünk, aki külsőleg és belsőleg is eléggé rothadt ahhoz, hogy minden aljasságát hitelesen tudja véghezvinni. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy egy merőben más, új fejezetet nyitó Bondot kapunk.

Természetesen Daniel Craig oldalán feltűnik az elmaradhatatlan Bond-lány, akit Bérénice Marlohe francia szépségkirálynő formál meg, de játéka sajnos egyáltalán nem természetes, így duplán fontos a titokzatos szépség gyönyörű külseje. Fontos szót ejtenünk a nagyszerű Judi Denchről, akinek hetedik és valószínűleg legemlékezetesebb megjelenését láthatjuk M szerepében. Szerepköre mit sem változott, most mégis úgy érezzük, erősebben van jelen, mint a korábbi részekben. Ennek a szerepfejlődés lehet az oka: a film első felében a karaktere ugyanaz a sziklaszilárd, basáskodó asszony, aki mindig is volt, a fim végén viszont nem több már, mint egy méltóságát vesztett, gyámolításra szoruló öregasszony.

A Skyfall szüzséje azt hivatott közölni velünk, hogy bizony az első film óta eltelt már öt évtized, vagyis kerek félévszázad. Senki sem örökéletű, még maga az idén jubiláló Bond sem. A karakter most először látványos öregedésen esik keresztül, és egykor birtokolt kimagasló képességeinek egy bizonyos részét is elveszti. Ez mutatja azt, hogy James Bond is halandó, s ahogy M mondta, Ian Fleming szebb napokat is megélt kémje most nem több egy alkohol és drogfüggő férfinál. Már rég nem az, aki volt, de mégis elég maradt belőle ahhoz, hogy James Bond maradhasson.

Ezúttal végre a szereplők érzelmi motivációi is teret kaptak, ezáltal talán a legszemélyesebb, legérzelmesebb Bond-filmet kapjuk. Itt megint csak vissza kell kanyarodnunk az idő múlásához, több elejtett megjegyzés is sugallja, hogy az idő változik. Csak egy biztos: Bond jelenléte. Még akkor is, ha már annyira elütnek az újkori Bond-filmek a klasszikusoktól, mint fény és árnyék, ha már a címszereplőt azóta lassan a tizedik színész játssza, ha a világ már annyira felgyorsult, hogy az első Bondok köpni-nyelni nem tudnának, Bond akkor is Bond. És ugyanaz az öltönyös, martinit szopogatós, Aston Martinnal furikázó brit szuperügynök maradt, aki annak idején belopta magát mindenki szívébe.

A felsoroltak miatt nyugodt szívvel mondom, hogy az én kedvenc Bond-mozim a Skyfall lett. Jó pár fokkal feljebb tette a mércét, mint elődei. Képes volt valami újat hozni nem távolodva el mindattól, amit korábban már megszokhattunk.

Mészáros Márton

Daniel Craig brit színész James Bondként a Skyfall című film egyik jelenetében