Harmadik alkalommal jelent meg Háy János regénye, a Xanadu. A varázslatos, játékos prózai kötetet 1999-ben a Palatinus Kiadó adta ki, majd 2005-ben a Völgyhíd című művel közösen jelent meg, idén pedig az Európa Kiadó gondozásában került a könyvesboltokba, Háy „európás” életműsorozatának második darabjaként. A mű bemutatóját a szerző jelenlétében a Károly körúti Alexandra Irodalmi Kávéház pódiumán tartották 2013. október 29-én.
Háy Jánossal, a könyv szerzőjével Barna Imre, az Európa Könyvkiadó főmunkatársa beszélgetett. A fordító, kritikus a szerző méltatása előtt, elmesélte, hogy a színfalak mögött Háy azt mondta neki néhány perccel az esemény kezdete előtt, hogy tulajdonképpen nem is emlékszik, miről szól a könyv. Ezzel szemben Háy János rögvest elmesélte a Xanadu történetét nagy vonalakban, vagyis egy velencei kereskedő históriáját, aki beleszeret egy piránói lányba. A gazdag férfi még palotát is épített a hölgynek, ez a díszes épület még ma is áll a jelenleg Szlovéniához tartozó Piran városkájának főterén. A mű azonban korántsem erről, vagyis egyáltalán nem csak erről szól, hanem sokkal lélektanibb és több szálón futóbb. Háy egyúttal arról is szólt, hogy felkérésre kezdett el írni kezdetben a tájról, amelyben egy Jugoszlávia útikönyv volt segítségére.
Az alkotási munkafolyamatról a József Atilla-díjas író, költő azt mondta, sokkal olajozottabban ment, mint ahogy kezdetben képzelte, pedig korábban túlnyomórészt lírát írt. „Nincs egy előre megfontolt szándék benned, hogy rohadtul akarok valamit írni, és ez a valami egy regény lesz, és arról szól, meg amarról, hanem egyszerűen valami csak kipattant és elkezdett folyni és folyni, és görögni az egész történet. Akkor rájöttem, hogy minden, amit Szlovéniáról, a tengerről, az Adriáról akarok írni, hirtelen elkezd megszemélyesülni, és ez olyan felemelő érzés volt, amit nem is tudok mihez hasonlítani” – mesélte Háy. A művész hozzátette, hogy egy kedves barátjának a férje örökölt Horvátországban egy pásztorfalu hegyoldalában lévő házat, és azt ingyen, vagy kevés pénzért átengedték neki nyaralások alkalmával, s ahogyan nézte a hatalmas víztükröt, nem tudta nem varázslatnak látni. „Azt gondoltad, hogy ha ezt a hatalmas víztányért nézed, minden igaz, ami a görög mitológiában van. Éppen ezért sok mítoszmorzsa van elhintve a műben, hirtelen másfajta valósággá vált minden számomra. Olyan mintha egy sima meseregényt olvasnánk, de két, párhuzamos narráció van, egy Vicinus nevű öreg barát is elkezd mesélni nekünk, aki át és átszálazza az egyik történeti szálat a másikba.”
A bölcs öreg narrációjában elevenedik meg az olvasó előtt egy sajátos történet, amely az Úr kegyvesztett angyalairól szól. A szerző egyébként próbálta úgy leírni az angyalokat, ahogyan elképzelni szokta, s nem úgy, mint ahogyan a reneszánsz festők megálmodták őket. Háy egyúttal arról is beszélt, hogy a nyelv teremtő ereje, a képzelt valóság az alapvető bölcseleti vonala regényének. Barna Imre nevetve említette, hogy a szerző előző könyvének, A mélygarázs című kötetnek a lektorálása során kukacoskodó megjegyzéseivel számos helyesírási hibára hívta fel Háy figyelmét, többek között külön- és egybeírási problémákra, de Háy ragaszkodott a „hibákhoz”, mivel ő nem tartotta annak, hanem a nyelv kifejezőerejének. „Azt akartam, hogy érzelmileg nagyon buja és gazdag legyen a szöveg, és ezt minden pillanatában a szerelem, vagy az attól való fájdalom szője át” – summázta szándékát Háy János.
Az könyvbemutatón Háy felidézte, hogy rossz tanuló volt a gimnáziumban, különösen magyarból, amivel ma nap, mint nap foglalkozik, és amiből megélhetése származik. „Nagyon rossz voltam magyarból gimnáziumban: buktam is. Aztán kettes voltam. Számomra az akadémiai irodalom nem más volt, mint az, amit tanítottak. Elhatároztam, hogy én ebbe nem tudok asszimilálódni, mert valami miatt a rendszer nem fogad be. Ez nem feltétlen a rendszer, hanem az én kompatibilitási hibáim is. Ezáltal nem tudtam irodalomszakra menni, nem vagyok képzett irodalmár, reménytelen lett volna magyar szakra járnom. Ilyen formán kimaradtam abból, hogy felvételizek az ELTE-re, ahol hallhattam volna, hogy a Lator tanár úrnak van szemináriuma, elmegyek a Lator tanár úrhoz, megtanulom tőle a hatodfeles jambust a szonettformát, ezeket gyakoroljuk, utána ha ez jól megy, megszabadulunk a formától, és végül szabadok leszünk ennek a tudásnak a birtokában. Történetesen tudok így írni, sőt még rímelni is, ha nagyon akarok, de ez csak gyakorlat kérdése. Én azt szoktam mondani a tanítványaimnak, akiket szépírásra tanítok, hogy nem a forma a nehéz, az csak gyakorlati dolog” – emlékezett vissza. Számára éppen ezért lett kézenfekvő a hivatalos, elfogadott irodalom elutasítása, és az avantgárd, amiért rajongott.
A regényből Kiss Diána Magdolna színművésznő olvasott fel részleteket a közönségnek. Az esemény végén a szerző dedikálta a köteteket.
Mészáros Márton
Kiss Diána Magdolna színésznő, Háy János író és Barna Imre műfordító, az Európa Kiadó főmunkatársa Háy János: Xanadu című művének bemutatóján Budapesten 2013. október 29-én (Fotó: Mészáros Márton)
Mészáros Márton blogja 