Mindig is úgy gondoltam, nehéz egy klasszikust úgy feldolgozni, hogy évtizedek múltán is nyújtson valami újat, de értékéből és üzenetéből mégse veszítsen. Anton Pavlovics Csehov híres drámáját, a Sirályt számtalanszor játszották hazánkban is, éppen ezért volt nehéz Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház leköszönő igazgatójának úgy színpadra álmodni az előadást, hogy azt ne felejtsük el egy könnyen.
A Gobbi Hilda Színpad kevesebb néző befogadására alkalmas, mint a nagyszínpad, de sajátos atmoszférája közelebb hozza a nézőt a darabhoz, már csak fizikai értelemben is. Alföldi Róbert sajátos újítása, miszerint a Sirály megtekintésekor ne a ruhatárba helyezzük el kabátjainkat, szintén jó ötlet. Belépve a színpadra Fehér Tibor és Tenki Réka színművészek, a darab két szereplője vár minket, hogy elvegyék a ruhákat tőlünk, bilétát adjanak és felakasszák a fogasra őket. Miután mindenki odaadta a kabátját, Tenki Réka megszólal: „Mindjárt kezdődik az előadás.” Nem tudjuk ekkor még, hogy ez most csak figyelemfelhívás, vagy már a darab része, hogy a színésznő szól hozzánk, vagy Mása beszél. A szerep itt mosódik össze a megformálójával, és a következő két és fél órán át mi is egy húsba maróan valóságos drámának leszünk a része.
Darab a darabban, ezzel folytatódik az előadás. Trepljov, a sikertelen ifjú művész színpadra viszi saját modern elképzeléseit, amelyben szerelme, Nyinya nyújt segítséget neki. A rendező-író édesanyja, Arkagyina, a híres színésznő és fiatalabb párja, Trigorin (elismert író) a vidéki kisvárosba érkezik az előadásra, azonban megjelenésük nem várt bonyodalmakat okoz, amelyek végül tragédiába torkollanak. A szereplők szépen sodródnak a cselekményekkel, a karakterek pedig egyre változnak. Laikus ember azt várná, hogy egy orosz dráma feltétlenül vontatott, elcsépelt legyen, azonban a Sirály tele van érzelmekkel, drámával és fordulatokkal – mindezt pedig mély gondolatvilág és keserűség lengi körül.
A Sirályt tíz színész játssza, azonban megítélésükkor figyelembe kell venni, hogy némelyik szerep (mint például Fehér Tibor szimpatikus Medvegyenkója) olyan kicsi, hogy nem lehet egy kalap alá vonni Básti Juli vérbeli dívájával, Arkagyinával, a hisztérikus, zsugori színésznővel, vagy Kulka János által megformált laza, nárcisztikus doktorral, akit különösebben még a halál ténye sem izgat. Tompos Kátya és az általa megformált Nyinya megy át a legnagyobb változáson, az amúgy is összetett szerepét csak nehezíti, hogy oroszul is meg kellett szólalnia, méghozzá egy elég hatásos, hosszú monológot elmondania, először párja meg nem értett szövegkönyve szerint, majd legközelebbi – utolsó – találkozásukkor. Nagy Mari gyakran síró-nevető Polinájának érzelmei mutatják legjobban az ellentétet: szerelmes a magányos, magának való doktorba, aki már csak intelligenciájával is ellentéte férjének, Samrajevnek (Szarvas József). Azonban mégis az egész társaságból, csak az ő férjének nincsen semmi mentális és fizikai problémája, mindnyájuk közül a gazda a legnormálisabb.
A Nemzeti Színház, mint ahogy azt már számtalanszor hangsúlyoztam, kivételes lehetőségeket biztosít minden darab számára, azonban a Sirály visszafogott színpadképe tökéletesen találó a komor orosz tájhoz, és történet drámaiságához. Széles skálán mozog a darab, nagy érzelmek vezérlik. Annál szebb búcsút (és metaforát) pedig el sem lehetne képzelni, hogy a színészek adják vissza a kabátjainkat.
Mészáros Márton
A Nemzeti Színház Sirály című előadása
Mészáros Márton blogja 