Mészáros Márton blogja

Miklós Ádám, a Magyarországon született, majd a híres skót St. Andrews egyetemen diplomázott rendező első dokumentumfilmje, a Dolma lányai (Daughters of Dolma) című alkotás. A nepáli szerzetesrendek zárt világáról, és az európai léttől távol álló életet bemutató magyar-brit-nepáli koprodukciós alkotás világszenzáció: a premier mintegy húsz országot fog érinteni – Amerikát is beleértve.

Dolma – helyes magyar átiratban: Dölma – a buddhizmus egyik központi figurája, női buddha, akire elsősorban a „felszabadulás anyjaként” hivatkoznak. A film címe sem véletlenül viseli a nevét, ugyanis a 67 perces dokumentumfilm, amelyet 2012-ben forgattak, a Nepálban élő tibeti szerzetesnők zárt világába kalauzolja a nézőt. Önmagában már ez a tény is nagy jelentőséggel bír, ugyanis kevés buddhista szerzetesrend akad a világon, ahol egy hosszadalmas procedúra után engedélyezik a forgatást. A filmben megjelenő szerzetesrendben viszont a megszólaló nők mindegyike felvilágosult asszony a szó nemes értelmében, próbálnak egyenértékűvé válni férfi társaikkal, annak ellenére, hogy árral szembe úsznak, ugyanis végigcsinálhatják ugyanazt az embert próbáló teljesítményt, mint a férfiak, az út végén mégsem válik belőlük láma az erősebb nemmel ellentétben. Ezek a nők – némelyikük jól beszél angolul is – világi dolgokat tesznek: focicsapatnak szurkolnak, Beckham-rajongók, mai zenéket hallgatnak, és akad köztük olyan is, aki aktív Facebook-felhasználó, míg egy másik többek között Michael Jackson-aláírásokkal büszkélkedhet. „Most minden változik” – mondja az egyik papnő, és igaza van. A hozzám hasonló konzervatívabb nézők számára, szinte sokkoló, hogy ezek a nők ennyire világi életet élnek, amellyel belőlem azt az elsődleges reakciót váltják ki, hogy nem létfontosságú számukra a vallás, még akkor sem, ha sokat jelent nekik. Erre a hipotézisre erősít rá a kolostorban nevelkedő számtalan kisfiút bemutató jelenet, amelyet látva sokakban felmerül a kérdés, vajon a szülők nem csak azért adják be oda a gyermekeiket, mert nincs elég pénzük a sok gyerek ellátására, felnevelésére?

A film elsősorban a Katmandu-völgyben található két női kolostor tagjainak mindennapjaira koncentrál, a szereplőket, ha nem is reggeltől-estig kíséri a stáb, mégis bepillantást nyújt magán szférájukban azáltal, hogy látjuk őket, amint piacra mennek, édességet vásárolnak, vagy éppen kalóz dvd-filmek közül válogatnak. Egy oldalról nézve, mindez nagyon érdekes, és némileg újszerű, de ott van az a bizonyos másik oldal, amelyről szinte semmit sem tudunk meg. Mivel a film egy fia szó narrációt sem tartalmaz, a néző fantáziájára van bízva szinte minden, ami komoly hiba egy dokumentumfilmtől. Némi felvezetéssel ez az angol nyelvű film komolyabban vehető alkotás lehetne, és szélesebb körben tágíthatná a buddhizmusról és a nehéz fogadalmakat tevő szerzetesekről kialakult képet.

Egészében tekintve a filmet, egy páratlanul szép megoldásokkal fényképezett, inspiráló alkotás, amely a világ másik tájékáról érkező rendező és társai segítségével igyekszik üzenetet közvetíteni úgy, hogy az ne legyen több mint a papnők szavainak egyszerű tolmácsolása. Azonban az élet szépsége, a jó rosszon való felülkerekedése, a segítőkészség és a mosoly ott rejlik ezekben a mondatokban.

Mészáros Márton

A Dolma lányai című film plakátja

Magyarországon még senki sem vette a bátorságot, hogy filmet készítsen homoszexuálisokról. Ez nem is az az ország, ahol az emberek vevők a másság témájára, és a filmkészítés lehetőségei is igazán korlátozottak. Andy Vajna, a filmipar megújításáért felelős kormánybiztos az új támogatási rendszer megváltoztatásával és a különböző reformintézkedésekkel kívánja életre hívni poraiból a magyar filmet. Három évig szinte alig készült magyar film, most viszont a harmadik olyan film kerül bemutatásra, amelyet a Nemzeti Filmalap támogatott. Kritika a Coming Out című vígjátékról.

Orosz Dénes második alkalommal rendez, az egykori forgatókönyvíró – egy időben a VOX magazin szerzője – a 2009-ben bemutatott Poligamy című közönségfilmje után újra egy olyan filmet szeretett volna megvalósítani, ami egyszerre nevettet, romantikus, formabontó és, amely bevonzza a nézőt a moziba. A Coming out-on viszont látszik, hogy magyar film. Le sem tagadhatja. Mi más lehetne? Persze, ezt nem azért mondom, mert nem tartom jónak a magyar filmet (van jópár igazán élvezetes magyar film), hanem azért, mert a megvalósítás döcögősre sikeredett. Ezért leginkább a meleg témát tudom okolni, ugyanis ami előny, és sajátosságot ad a filmnek, az egyben jelentős hátrány is. Egyrészről Magyarország kellően homofób ország ahhoz, hogy sokan emiatt ne nézzék meg a filmet, másrészről a témakör annyi sztereotípia lehetőséget rejt magában, hogy abból legalább egy tucatnyit kénytelenek voltak az alkotók belecsempészni a filmbe. Viszont, ha valakinek fenntartásai lennének, a Coming out se nem meleg-propagandafilm, se nem hetero-kampányfilm.

Az alapszituáció szerint Vándor Erik (Csányi Sándor), egy homoszexualitását nyíltan vállaló rádiós műsorvezető, aki egy melegeknek szóló műsort vezet az egyik rádión. Párja, a valamelyest rejtőzködő Balázs (Karalyos Gábor) konfliktuskerülőbb, és társával ellentétben családra vágyik. Eljegyzik egymást, azonban az esküvő előtt Eriket elgázolja egy motoros, akiről gagyi módon kiderül, hogy doktornő (Tompos Kátya), és a kórházban ő fogja felügyelni Erik felépülését. A férfi ekkor ébred rá először, hogy valójában a nők felé húz a szíve, és beleszeret az említett Laurába. Azonban ez a rendkívül egyszerű fordított coming out (vagyis azzal áll ki a világ elé, hogy a nőket szereti meleg létére) elvezet ahhoz a sajátos bugyuta romantikus komédiák színvonalához méltó ötlethez, hogy az összes létező közhelyet belepakoljuk a témába az érzelmességtől kezdve a kalandig terjedően. És az egész a másságon csúszik el, ugyanis nem kérdés, hogy a filmben szereplő melegek „buzisan” beszélnek, csajos programokat csinálnak, shoppingolnak, sokat veszekednek, jól főznek, illetve szeretik a sálat, feszülős ruhákat, mély kivágású (lehetőleg színes) felsőket, és elmennek a melegfelvonulásra. Nagyon egyszerű, mondhatni észrevehetetlen poén, hogy egy melegnek együtt lenni egy nővel olyan, mint “vegának a disznósajt”, vagy a nők vásárlási imádatával példázni.

Viszont ütősebb poénokkal próbálják egyensúlyozni azt a gyenge, rajzfilmbe illő szálat, amelyben Erik barátai elhitetik az orvosnővel, hogy nem Vándor Erik ül előtte, hanem annak kiköpött hasonmása, a saját ikertestvére. Ilyen meglepetés poén például az, amikor Simon Kornél karaktere „felismeri” Balázs festményének alakját, vagy amikor megszólal, hogy ő hetero valójában. De az igazán nagy nevetés Mucsi Zoltán felbukkanásával kerül elő, tőle már megszokhattuk, hogy pusztán a nézésével és a fejtartásával képes tucatnyi embert megröhögtetni, de a Coming Out-ban általa életre keltett, a homoszexualitástól irtózó szomszéd karakterét annyira viccessé formálta, hogy abszolút kedvencévé válik. Mucsi régi cimborája, Scherer Péter is szerepel a filmben egy szélsőséges, színvonaltalan kislap főszerkesztőjeként, ő alkalmazza a Für Anikó által életre hívott újságírónőt, aki követi Eriket. Míg Scherer mutogatása vicces, addig Für Anikó meglepően egysíkú, így azt kell mondanunk csodálatos hangját szívesebben hallgatjuk Sandra Bullock, Cameron Diaz, Uma Thurman, Juliette Lewis, Marion Cotillard, vagy éppen a Született feleségek Lynette-jeként.

A Coming Out főszereplőpárosa, Csányi Sándor és Tompos Kátya jó színészek, ehhez nem fér kétség, de Csányi karaktere számomra idegesítő és nevetségesen félénk (még ha kicsit Woody Allen férfi szereplőire próbál hajazni), viszont Kátya kifejezetten hiteles a határozott és józan doktornő bőrében. Egyébként a kettejük lévő kontrasztot azzal mutatja be a film, hogy a nő az, aki sört iszik, aki hamburgert eszik ellentétben a kalóriabarát ételeket fogyasztó Erikkel, ő élvezi a bokszmeccset, a férfi csak bambán nézi, ő üti le a pókot, amitől a férfi sikít és még hasonlóak. Ennek ellenére kifejezett felüdülés egy olyan magyar filmet látni, amely nem szokványos, és amely összességében mégis csak mosolyt csal az arcunkra. Czeizel Endre professzor, az idős Kun Vilmos rövid jelenléte és a bőrfejűek pedig a nézhetőség malmára hajtja a vizet.

Mészáros Márton

Csányi Sándor és Tompos Kátya a Coming Out című film egyik jelenetében

Hiába a legnagyobb kortárs amerikai író, már bizonyos, hogy a forgatókönyvírás nem Cormac McCarthy erőssége. Az első saját forgatókönyvvel nyolcvan évesen jelentkező élő írólegenda művéből még Ridley Scott sem tudott élvezhető filmet fabrikálni. Kritika A jogász című thrillerről.

A jogász elsőrangú alkotók munkája. Az említett McCarthy minden létező irodalmi elismerést besöpört élete során, és még arról sincs szó, hogy a vászon ne adná vissza jellegzetes stílusát és páratlan elképzeléseit: a Coen-testvérek rendezte Nem vénnek való vidék (No Country for Old Men) nagyon erős film volt, nem is egy Oscar-díjat hozott a konyhára. Köztük Javier Bardem spanyol színésznek a megérdemelt Oscar-díjat, és a rendezőpárosnak a legjobb adaptált forgatókönyvért járó aranyszobrot. A következő McCarthy-film, Az út (The Road) – amelynek könyvváltozatáért Pulitzert kapott a szerző – már kevésbé kiemelkedő alkotás, azonban azt senki sem gondolhatta volna, hogy a zárkózott művész legújabb filmen megelevenedő története kritikán aluli lesz. Nincs is rajta mit szépíteni, A jogász minden, csak nem jó film.

Két teljes órán át láthatjuk a „Jogászt”, akinek még a nevét sem tudjuk meg – ez legyen a legkisebb baj. Belekeveredik egy piszkos melóba, nem kell hozzá nagy logika, hogy kihámozzuk, hogy kábítószerről van szó, és kőkemény alvilágról. Azonban ez minden, amit tudunk. Mert, hogy konkrétan mi és miért történik, azt nehéz kivenni. A címszereplő motivációját még megértjük, azt mondja, a mohóság vezérelte, Malkina pedig egy számító, minden hájjal megkent konspirátor. De az egész történet éppolyan fejetlen, mint amilyenné Brad Pitt karaktere válik a film végén.

Talán csak a rendezői profizmus emeli a film értékét, meg a benne szereplő színészek jelenléte. A jogászt alakító Michael Fassbender határozottan jól játszik, bár nem kérdés, hogy az utóbbi évek új férfisztárjai közül az egyik legkiemelkedőbb. Karakterének vesztét éppen önhittsége okozza, hiába figyelmeztetik úton-útfélen a veszélyre, amikor már észbe kap, a krach már beütött. Emberi oldalát a feleségét, Laurát játszó Penélope Cruz csalja elő, az Oscar-díjas színésznő bájosan beszéli spanyol akcentussal az angolt, naiv és hagyománytisztelő karaktere pedig nagyon szimpatikus. Az általa játszott hölgy mélyen vallásos, jót tesz a lelkének a templomba járás, azonban a filmben őt egyszer sem látjuk Isten házába menni, ellentétben a rosszindulatú Malkinával, akit Cameron Diaz alakítása formál érzelemmentes profivá. A közepes vígjátékszínésznő végre valami újat mutat magából, és ha a filmtörténelem nagyjai közé nem is kerül be alakításával, tőle igazán kellemes meglepetés. Emlékezetes jelenet, amikor a férfifaló nő megdugja a sportkocsi szélvédőjét (az ember az algaevő halakra is máshogy gondol eztán), miközben párja – akit Javier Bardem alakít – mindezt döbbent arccal végignézi, majd elmeséli a „Jogásznak”. Kétségkívül az általa játszott Reiner a legsokszínűbb a szereplők közül, és külsejét tekintve Bardem filmográfiája egy újabb filmmel bővült, amelyben szokatlan külsőt hoztak tető alá számára. Pedig ha valakinek, neki nincs szüksége maszkmesterre, fodrászra, vagy jelmezre ahhoz, hogy alakításával lepipálja társait.

Számomra igazi rejtély, hogy Brad Pitt hogyan került a filmbe. Az általa játszott karakter átlagos, szinte alig tudunk meg valamit róla (a többiekről sem többet), de a countrysztár Hank Williamset idéző western csizmája, cowboy kalapja és elegáns bőrkabátjai egyedivé teszik. Annak idején, karrierje elején hasonló kaliberű és jelentőségű karaktert játszott Scott egyik nagy sikerében, a Thelma és Louise című filmben. Még ha a való életbeli párja, Angelina Jolie szerepelt volna a filmben, ahogyan eredetileg szerették volna, azt mondanám, emlékezetes lenne, hogy két sztárszínész-pár tűnt fel A jogászban (Bardem-Cruz/Jolie-Pitt), de így csak egy felesleges szereplő marad. A karakterek legnagyobb hiányosságát egyébként éppen a feleslegesség adja, és az, hogy egyáltalán nem árnyalt szerepek. Csak léteznek. Beszélnek, egy kicsit cselekszenek, beszélnek, aztán szenvednek, és/vagy meghalnak.

Nincs olyan szereplő, aki ne nagymonológban beszélne, mindenki olyan bőbeszédű, mint a hét és fél órát egyhuzamban szónokló Fidel Castro, amellyel nem lenne baj, ha az izgalommal egyenlő arányban lenne jelen a filmben az erkölcsi mondanivaló. A sivárság kifejező erejét értjük, éppúgy, mint az iróniát a bűnről, a dolgok visszafordíthatatlanságáról, és az életről, de mindez túl szájbarágós ahhoz, hogy abból valami élvezetes süljön ki. A műfajnak sajátossá vált vonásai elmaradhatatlanak, A jogász mégis egy egészen másfajta film, mint amilyent elvárnánk. McCarthy egyik szereplőjével mondatja: a nők mindent jól viselnek, kivéve, ha unatkoznak. Vajon azt nem tudja a Mester, hogy a néző is mindent elvisel, kivéve az unalmat?

Mészáros Márton

Ridley Scott A jogász című filmjének plakátja

Elsősorban olyan filmekről írok ajánlót, kritikát, amelynek a bemutatója tíz napon belül van, vagyis beleesik a bemutató előtti vagy utáni tíz napba. Utána már késő írni róla, elvégre addigra már szinte mindenki megnézi, aki akarja, vagy elolvassa róla a véleményeket. Most mégis kivételt teszek, és az Időről időre (About Time) című brit romantikus filmet fogom bemutatni.

Richard Curtis rendező a Fekete Vipera és Mr. Bean vígjátéksorozatok, majd az utóbbiból készült mozifilm forgatókönyvírója volt, Oscar-díjra jelölték a Négy esküvő és egy temetés című filmért, az ő munkája a Sztárom a párom, a Bridget Jones naplójának első és második része, az Igazából szerelem című nagysikerű romantikus vígjátékot már maga írta és rendezte, akárcsak néhány évvel később a Rockhajó című filmet. Új filmje, az Időről időre valami olyan romantikus alkotás akart lenni, amely kerüli a műfajhoz kötődő pejoratív vonzatokat, és ez félig-meddig egészen jól is sikerült neki.

Amikor betölti a felnőttkort a fiú, édesapja magához hívatja, és meglepő információt közöl vele: a család férfitagjai képesek időutazni. De csak a férfiak képesek erre, és csak visszafelé lehetséges az időutazás. Viszont a történelmet nem lehet megváltoztatni, nem lehet ágyba ráncigálni Szép Helénát, és Hitlert sem ölheted meg. Az egyetlen súlyos következménnyel járó probléma pedig az, ha gyermeked születése előtti időbe kívánkozol vissza, ugyanis akkor a már megszületett gyereked eltűnik, és kicserélődik valakire. Na igen, már itt feltűnik nekünk, hogy valami mégsem stimmel. Újra és újra felmerül a kérdés az időutazás mivoltáról, de az alkotók nem dolgozták ki kellően ezt a vonulatát a témának, így mindvégig maradnak nyitott kérdések előttünk. Viszont, ha felülkerekedünk ezen a mondanivaló és élvezet szempontjából teljesen elhanyagolható szálon, akkor egy élvezhető filmet kapunk.

Curtis korábbi filmjeivel megteremtette a romantikus vígjátékok olyan formáját, amely nem a hasat fogó nevetésről szólnak, hanem elsősorban az érzelmek kerülnek előtérbe a vígjátéki elemek mellett. A visszafogott humoráról ismert alkotások elsősorban angol középosztálybeli környezetben játszódnak, egy szerethető férfi főszereplő szinte mindig van a cselekményben, ez éppolyan elengedhetetlen része a sztorinak, mint az esküvők, a különc rokonság, vagy az érzelgős befejezés. Az Időről időre sem kerüli el ezeket a témákat, és ahogyan azt már megszokhattuk (Pl: Négy esküvő, egy temetés, Igazából szerelem) mindvégig a realizmus határán mozog – ellentmondásos kijelentés, ugyanis az egyetlen nem realisztikus elem az időutazás, a fő mozgatórugója az eseményeknek. A siker viszont garantált egy olyan filmnél, amely ezzel a kis időutazásos plusszal mesél rólunk, nekünk.

A hitelességet egy olyan főszereplő erősíti, mint Domhnall Gleeson (Brendan Gleeson fia) Tim-je, aki mindvégig természetes marad hol csetlő-botló, hol éppen szeretni való, ám elsősorban mégis csak nyájas karakterével. A filmre könnyen rá lehetne sütni a szirupos jelzőt, azonban Curtis harmadik rendezői munkájában tapasztalt öreg rókaként egyensúlyozik a szükséges humor, mondanivaló és érzelem között. Rachel McAdams karakterét jószerével bárki eljátszhatta volna, az eredetileg Zooey Deschanelnek szánt szerepet talán valaki olyan érdekesebbé tehette volna, akinek arca nem tűnik fel minden második „rom-comban”, és akinek nem ez a harmadik időutazós filmje. A legszimpatikusabb szereplő számomra egyértelműen Bill Nighy, aki az alkotó két előző rendezésében, az Igazából szerelem és a Rockhajó című filmekben is szerepelt. A hatvanas évei elején járó brit színészt mára mindenki az előbbi film rocksztár-télapójaként ismeri, elsősorban a “Gyerekek, ne vegyetek drogot…Legyetek rocksztárok, és megkapjátok ingyen!” ominózus mondatnak köszönhetően. Ebben a filmben is a szokásos szimpatikus figurát hozza játszi könnyedséggel, könyvfaló karakterének bölcs mondatai is emlékezetesek maradnak.

Számomra igazi pozitívum, hogy a film nem lovagol az időutazás témáján, a sok érdekes, vagy kevésbé érdekes ötletet magába foglaló téma így nem viszi mellékvágányra a filmet. Szintúgy örömteli, hogy a szereplők elsősorban nem saját élvezeteik, vágyaik miatt utaznak az időben, hanem azért, hogy ezzel valakin segítsenek. Ha éppen erről van szó, akkor egy drámaírónak, akinek a premierje botrányba fullad, egy színésznek, aki elfelejti a szövegét, vagy egy elvont testvérnek, akinek rossz útra fordult az élete.

Az Időről időre nem iskolapéldája a tökéletes filmkészítésnek, de a főszereplő házaspárnak, a szerethető és mondanivalóval rendelkező forgatókönyvnek hála egy olyan szentimentális családi film, amelyet az ember szívesen újranézne. A karakterek nem olyan érdekesek és összetettek, mint egy Woody Allen-filmben, de a főszereplő pár, a szülők és a barátok egyaránt szerethetőek. A megható befejezés után kétség nem fér hozzá, hogy még a legridegebb szeme is könnyes lesz.

Mészáros Márton

Domhnall Gleeson és Rachel McAdams az Időről időre (About Time) című film egyik jelenetében

Francois Ozon francia filmrendező Fiatal és gyönyörű (Jeune & Jolie) című alkotása egy olyan fiatal lányról szól, aki anyagi és érzelmi biztonságot nyújtó, boldog családban nő fel, azonban valamiért luxusprostituáltnak áll.

Korábbi munkáiból már megtudhattuk, hogy a merész szerzői filmes mindig a szexualitás mélyreható, kifinomult vizsgálatát állította filmjeinek középpontjába, méghozzá alapos precízséggel megmunkált drámákon keresztül szemléltetve az eredményt. Ozon ezúttal Isabelle, egy tizenhét éves kamasz történetét meséli el, aki éppen kezdi felfedezni saját szexualitását. A kezdőjelenetben megtudhatjuk, mit fogunk kapni a filmtől: holmi romantikus, érzéki szeretkezés és valami durva, szado-mazo szex helyett a kettő között álló, érzékletes, ám mégsem prűd jelenetekben lesz részünk.

Valaki egy távcsövön keresztül figyeli Isabelle-t, aki a tengerparton fekszik. Először nem tudjuk, hogy a lány öccse a kukkoló, aki nem zavartatja magát akkor sem, amikor nővére ledobja fürdőruhájának felsőjét, persze ahogy írtam, már a film első néhány percében megtörténik a vetkőzés. De még mielőtt valakit elragadna saját képzelete, a lány és öccse kapcsolatában semmi rendkívüli nincs, sőt meglehetősen jó a viszonyuk az életkori különbség ellenére is. A fiúnak pedig nincsenek frusztráció, csupán érdekli minden, ezért leskelődik éjjel-nappal, bár tegyük hozzá, ha udvariasan megkérik, hogy menjen ki a szobából, meg is teszi.

Filmünk hősnőjéhez visszakanyarodva Isabelle a homokos tengerparton veszti el szüzességét egy este, amelynek nem tulajdonít nagy jelentőséget. Egyébként a lány érdektelenségét tökéletesen kifejezi, hogy egy idegen német sráccal tölti első szexuális együttlétét, amelyet igazán nem is élvez, de számára nem is ez a mérvadó, hanem az, hogy túl legyen rajta, utána már teljesen közömbös számára a fiú. Figyelemre méltó apró kis utalás a változásra, amikor a parton megjelenik Isebelle. A következő szakaszban már azt látjuk, amint Isabelle luxusprostituáltként igyekszik egy klienshez. Ugyanis a csinos diáklány úgy gondolja, a szexből egy kis plusz jövedelemre is szert tehetne, így elkezdi hirdetni magát az interneten, és luxusörömlányként körülbelül 300 eurót (kb. 90 ezer forint) kap egy-egy alkalomért, általában az idősebb korosztály köreiből kikerült kuncsaftjaitól. Mindeközben, éli tovább normális életét, szofisztikált családjával tölti az időt, iskolába jár és tanul.

Korábban már Ozon szemére vetették, hogy túlságosan öncélú, provokatív filmeket készít, és olyan vádak is érték a rendezőt, hogy csak magának készíti műveit, de ezúttal nyíltan kijelenthetjük, hogy nem élt vissza a helyzettel. Pedig felfedezettje, a főszereplő Marine Vacth nem csak valóban szép, hanem messzemenően hiteles marad szerepében. Természetesen mielőtt valaki megijedne semmi törvénybe ütköző nem történt az egyes jelenetek felvétele során, ugyanis Vacth huszonkét éves volt a forgatás idején, de tinédzser külsejének köszönhetően tökéletesen elhisszük, hogy még nem nagykorú. Látva a színésznővel készült interjúkat, Vacth számára némi könnyedséget jelenthetett a visszafogott stílusú, érzelemmentes, leginkább hallgatag lány megformálása, ugyanis az életben is meglehetősen csendes.

Marine Vacthot meglátva eltéríthetetlenné válik véleményünk, miszerint a címadás hátterében az ő külseje állhat, ugyanis a korábban modellként dolgozó francia szépség káprázatosan szemrevaló, valóban fiatal és gyönyörű. Természetesen a szépség hátulütő is lehet, számos férfi csak azért fog elmenni a moziba, hogy szélesvásznon gyönyörködhessen Vacth kisasszony testében, amelyet néhányszor megcsodálhat, de hírből sincs szó semmi olyan naturalizmusról, amelyet az idei cannes-i filmfesztivál fődíjas alkotásában, az Adéle élete című szerelmesdrámában, vagy Lars von Trier filmjeiben láthatunk. A mellékszereplők terén az édesanyját játszó Géraldine Pailhas kiemelkedő, a film kérdőjeles befejezésekor pedig megjelenik Francois Ozon kedvelt színésznője, Charlotte Rampling is.

Habár a másfél órás játékidő végére sem derül ki, hogy Isabelle miért választotta ezt az utat, az érzésünk az, hogy leginkább saját határainak megismerése céljából, és az élvezet, az izgalom kedvéért. Tehát, ahogyan az nyilvánvalóvá is válik, nem anyagi okokból. Erre mondhatta Andorai Péter Purábl úrja a Csinibabában, hogy „hiába, minden nő kurva”, vagy Torrente, a hájas, tapló zsernyák, hogy „mind kurva, kivéve az anyám.” Isabelle életének négy hónapja azonban ennél sokkal többről szól, még ha a rendezőt valami ilyesféle koncepció vezérelte, amikor elhatározta, hogy filmre viszi a törékeny, érzelmileg mérsékelt ifjú hölgy választását.

Mészáros Márton

A Fiatal és gyönyörű című film platátja