Vannak olyan énekesek, akikre azt szoktuk mondani, annyira jó hangjuk van, hogy akár a telefonkönyvet is felénekelhetnék. Hasonlóan érzek Alice Munro kapcsán, akinek olyan sajátos és páratlanul szép „hangja” van, hogy engem az sem érdekel már, hogy miről ír. Csak írjon, mert írnia kell egy ilyen nagy tehetségnek. Kritika a kanadai szerzőnő Drága élet című könyvéről.
Rettentően jóleső érzéssel tölt el, hogy él Kanadában egy írónő, akit úgy emlegetnek, mint a „kanadai Csehov” – a rokonított nagy ős, Anton Pavlovics a novella műfajának megújítója és jeles képviselője is egyetértéssel nyugtázná, hogy Alice Munro valóban jogosan viseli az orosz szerzőklasszikus kanadai megfelelőjének kijáró beszédes titulust. Olyan irodalmi érdeklődésű ember pedig elvétve sem akadhat, aki ne tudná, hogy ez a kedves, aranytollú öregasszony a tavalyi évben – Bán Zsófia idézésre méltó szavaival élve – a novella koronázatlan királynőjéből koronázott úrnővé lépett elő, amikor megkapta a legrangosabb díjat, amit író megkaphat széles e világon, az irodalmi Nobel-díjat. Igaz, a most nyolcvanhárom esztendős szerző azóta nem írt, de legutóbbi novellagyűjteménye, az eredetileg 2012-ben kiadott Drága élet (Dear Life) az idei év első felében magyarul is megjelent a szerző állandó magyarországi kiadójánál, a Park Kiadónál.
Az írónő feltehetőleg utolsó kötetében tizennégy történet kapott helyet. A novellák hossza változó, minősége viszont egyáltalán nem. Munro erős kézzel fogva a gyeplőt, gondolatról-gondolatra megőrzi azt a páratlan történetmesélési stílust, amelyet csak a legnagyobbak képesek birtokolni. A történetek mindegyike átlagos történet a maga nemében, nincs benne fülledt erotika, körömrágóan izgalmas krimi szál, csupán arról ír, amit a kötet is címül kapott: az életről. Az élet, legyen akármilyen az út során, a szerző értelmezésében mégiscsak igaz és a mérleg nyele az örömteli események felé billen. Az elmesélések zöme időtlen történet, jórészt bármikor játszódhatnának, csupán a cselekmény és az alapos karakterrajz képes elvinni a hátán az egészet. Kifejezetten eszes és elkeserítő történet az a korban legközelebb játszódó novella, amely a szerző Oda-vissza című korábbi novellájához hasonlóan egy elméje felett az uralmat elvesztő öregasszonyról szól, illetve az a mű, amelyben az idős házaspár a halál lehetséges módjairól és arról beszél, mi következik majd utána.
A Drága élet olvasására készülők ne számítsanak akciódús cselekményre, helyette egy letisztult, érett nő bölcs történeteit kapjuk. A könyv utolsó négy része, amelyet a szerző vonakodva definiál novellának, vallottan önéletrajzi ihletésű. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a négy mű előtt. Ezek a zárótörténetek valóban olyanok, mint amilyen egy visszaemlékezés: őszinte, fájdalmas és az idő kopásának nyomán néhol hiányos valamelyest. „Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.” Ez a súlyos utolsó mondat Alice Munro művében, és mély sajnálattal tölt el, hogy azt kell írnom, valószínűleg az utolsó leírt mondat a szerzőnő életművében. A már gyermekként is írásba menekülő, egykoron burgonyahámozás közben alkotó írónő bármelyikünk nagynénije lehetne, az apró részleteket is felelevenítő, mindent precízen megfigyelő és elméjében elraktározó, bölcs nagynéni.
Mészáros Márton
Alice Munro kanadai írónő Drága élet című könyve
Mészáros Márton blogja 