Mi az, ami elsősorban eszébe jut az embernek Montenegróról? Legyünk őszinték, azon kívül, hogy tudja, hogy egy balkáni kis ország, mást nem igazán társít hozzá. Pedig Crna Gora nagy múltú és szép ország a Balkán-félszigeten, a tengerpartja pedig pompás. Hatnapos látogatás Montenegróban.
Indulás este, érkezés délután
Montenegró nem a Magyarországhoz legközelebb eső ország Európában, ezért a megközelítés sem kifejezetten egyszerű. Lehet repülővel is utazni, mi azonban hatékonysága miatt az autózást választottuk. Budapestről este nyolc órakor, egy ledolgozott tízórás munkanap után indulva csak másnap koradélután érkeztünk meg Montenegróba. Első utunk Budvába, az Adria egyik legnagyobb múlttal rendelkező üdülővárosába vezetett, amely két úton közelíthető meg autóval. A Bosznia-Hercegovina alsórendű útjain átvezető út valóban rövidebb kilométerben (850 km), míg a leginkább Horvátországon áthaladó, némi kerülővel megtehető másik út (1060 km), azonban ha valakinek az idő és nem a kilométer számít, akkor az utóbbit ajánlanám, ugyanis autópályán jobban lehet haladni, mint a lepukkant bosnyák falvak között. A rendkívül szép természeti látványosságokkal kecsegtető út érintette odafelé a Kotori-öblöt, amely leírhatatlanul káprázatos látvány.
Turista a montenegrói Budvában 2014. július 30-án (Fotó: Mészáros Márton)
A szerbek üdülőparadicsoma
Budva sok mindenről híres. Például arról, hogy 2013-ban itt tartották az ország első meleg felvonulását, amelyet agresszív szélsőségesek megzavarása miatt kevésbé nevezhetünk eredményesnek, illetve arról, hogy ez a város az adriai tengerpart települései közül a legrégibb. Ahhoz azonban kétség nem fér, hogy nem véletlenül érdemelte ki a montenegrói turizmus metropolisza nevet. Kilométeres sor vezet be a tengerparti üdülőhelyre, ahol a tizenegyezer fős lakosságra kb. két turista jut. Ha olyan tömeg azért mégsincs, mint a Copacabanán, jó és rossz időben egyaránt sokan fordulnak meg itt. Huszonegy kilométeren keresztül tucatnyi strand lelhető fel, azonban ezek többsége kavicsos, viszont ez nem akadály, mivel rendkívül kiépített tengerpartról beszélünk, ahol jól felszerelt pihenőövezetek találhatóak. Nekünk sikerült egy olyan majdhogynem luxuszónának beillő részt találni, ahol bőrhuzatos napágyak, napernyők, baldachinos ágyak és mindig segítőkész alkalmazottak várják a pihenni vágyót. Egyedül a bárpult mellett elhelyezett két óriási hangfal dübörgése zavarta meg néha a kikapcsolódást, de elvégre a fiatal társaság zöme velem ellentétben nem egy könyvbe elmélyedve élvezte a nyarat. Persze, az ember a csobbanást sem hagyhatja ki: a tengervíz nyáron 25 Celsius-fok közötti és nem olyan hirtelen süllyed.
Ahogy azt már korábban olvastam, a montenegrói emberek különösen becsületesek. Ott tartózkodásunk alatt valóban tapasztalhattuk az őket jellemző kedvességet és udvariasságot. Amikor egyszer elbizonytalanodtunk az útirányban, egy cipőbolt eladója nem csak odatelefonált a célállomásunkra, hanem felajánlotta, hogy a saját autójával elfurikáz minket oda. Kisstílű bűnözőktől még az egyébként veszélyesnek gondolt tengerparton sem kell félni és a mindenféle limlommal és hamisított ruhákkal, órákkal kereskedő árusok sincsenek. A budvai autók zöme szerbiai rendszámú, ami arra enged következtetni, hogy elsősorban szerbek jönnek ide kikapcsolódni, bár harsány magyar eszmecserét is hallottunk a napernyők között.
Ha már Budvában szálltunk meg, nem hagyhattuk ki az óváros megnézését, amelyről úgy hírlett, a térség kultúrájának bölcsője. Ebből a marketingszagú megfogalmazásból kevesebbet láthattunk, mint amire számítottunk, de érkezésünkkor az ortodox templomban éppen egy meghitt szertartásnak lehettünk tanúi, ugyanis a hívők elmélyülten imádkoztak, az érkezők pedig kegytárgyakat csókoltak meg. Az öreg város egyébként semmiben sem különbözik a tengerparti kisvárosoktól. A kacskaringós utcák, a kis terek, a nyitott ablakban doromboló macska, a nyári performanszok, a kikötött csónakok sorakozása és a fel-alá sétáló turisták jelentéssel töltik meg a településnek ezt a részét is, ahonnan ki vannak tiltva az autók. Mivel a budvai tengerpart másik oldaláról érkeztünk aznap, örömmel mentem fel a citadellára, ahonnan az egész tengerpartot szemügyre vehettem. Az azúrkék víz látványa mellett az óváros képe is elénk tárul fentről, ahonnan egyébként tökéletes rálátás nyílik a Szent Miklós-szigetre is, amely Budvával szemben található a tengerben.
Óvárosrészlet a montenegrói Budvában 2014. július 30-án (Fotó: Mészáros Márton)
Podgorica. Főváros?!
A döbbenet volt az első benyomásom Podgoricáról. A negatív, sajnálkozással és meglepettséggel teli döbbenet. Hiszen valahol mélyen elkeserítő, hogy van egy ország Dél-Európában, amelynek a fővárosa már a római korban is lakott település volt, de amely mostanra körülbelül olyan elhanyagolt és szegény, mint egy borsodi romatelep. Nyilvánvalóan lerobbant külsejét akkor érte el, amikor 1946 és 1992 között Tito tábornok tiszteletére Titogradnak hívták és szegénységben tengődött. És ha már Titónál járunk, érdemes megemlíteni, hogy sok helyen vannak könyvárus bodegák, ahol a mainstream-kedvencek mellett több könyv foglalkozik a néhai jugoszláv államfő életével.
Ha az ember egy tíz percig elkalandozik, már azon kapja magát, hogy át is hajtott az egész fővároson. Hogy tulajdonképpen, hol kezdődik a városközpont, nehéz megmondani, de sejthető, hogy a nagy zsidótemető, a magyarországi viszonylatban teljesen átlagosnak számító városháza ott van, ahol az élet zajlik. Mivel Podgorica két részre osztható, a kirohadt ablakú lakótelepi épülettömbökre és a szegény, összetákolt évtizedes házakra, csak a szerb ortodox egyház Krisztus feltámadása székesegyházát tudnám kiemelni az igazán szép látványosságok közül. Az odavezető út viszont mesés, gyakran a felhők fölött kanyarognak a hegyi utak, amelyek mentén zöldség- és gyümölcsárusok nagyon olcsón adják a valóban ízletes terméseiket.
A Krisztus feltámadása székesegyház a montenegrói Podgoricában 2014. augusztus 1-jén (Fotó: Mészáros Márton)
„Szűz Mária királynő mindenki szívében ott van…”
Elhibázott döntésnek látszik, hogy a helyi montenegrói lakosok segítségét bevonva bármit is megtaláljon az ember ebben a kedves kis országban. Elsősorban azért mentünk Cetinjébe, hogy elismerésünk gyanánt leróhassuk tiszteletünket I. Miklós, Montenegró egyetlen királya és felesége, Milena királyné sírja előtt. Nikola a Petrovic-ház örököseként az 1880-as évek végén került hatalomra fejedelemként, azonban 1910-től nyolc éven át királyként gyakorolta a hatalmat, míg a forradalmak évében el nem üldözték. Feleségével együtt a 20’-as évek Franciaországában halt meg, de 1989 után hazahozták földi maradványaikat és a régi királyi fővárosban, Cetinjében újratemették őket.
Azzal, hogy a legkülönfélébb helyi embereket megkértük, hogy segítsenek elmagyarázni, hogy hol van az a kolostor, ahol eltemették őket, olyan nehéz feladat elé állítottuk őket, amilyenre szerintem még visszagondolni is ijedtséget jelent számukra. Úgy képzelje el mindenki, hogy a valamikori fővárosban körülbelül egy Hősök terényi területen található egy kolostor, ahol a vladikákat, a püspök-uralkodókat eltemették, a régi vár, Miklós király éppen felújítás alatt álló kis palotája és a Cipur-templom. Mint kiderült, utóbbi ad otthont az egyetlen montenegrói királyi pár két koporsójának, de mire erre rájöttünk, már bezárt a templom. A felsorolt intézmények egyik dolgozója sem beszélte az angolt, ami mélyen elkeserített minket. Éttermekben, járókelőktől is próbáltunk információhoz jutni, kisebb-nagyobb segítséggel. Néhányan megértették, mit keresünk, de lövésük sem volt róla, hol lehet a királyi pár. Végül a kolostor papját sikerült elcsípnünk, aki perfektül beszélt angolul. Elmagyaráztuk neki, hogy mit keresünk, és láss csodát, elsőre megértette. Azonban neki se volt elképzelése arról, hol lehet a keresett sír. De ha királynőt keresnek, nem kell messzire menniük, mondta dús szakállát cirógatva. „Szűz Mária, a királynőnk, a keresztények királynője itt van ebben a templomban és jelen van mindenki szívében” – tette hozzá félig mosolyra húzódott szájjal, majd még elbeszélgettünk vele egy kicsit.
A cetinjei kolostor épülete Montenegróban 2014. augusztus 2-án (Fotó: Mészáros Márton)
Rákok vs. burek?
Este hat óra után már teljesen kihaltnak tűnt Cetinje, így éttermet választottunk, ahol számomra szokatlan, összehajtott pizzát ettünk. Vannak igényesebb helyek, de minden olyannak hat, mintha egy vidéki városban, vagy egy kisvárosban lenne az ember. Talán éppen ezért, megnyugtató érzés volt a drámai hegyek között a szerpentinen visszaautózni Budvába, ahol finomabbnál finomabb beaf steakek és isteni garnélarákok vártak. Ha már itt vagyunk, természetesen a Balkán híres eledelét, a bureket sem hagyhatjuk ki, amelyből szinte mindenütt van kínálat. Hat nap nem elég ahhoz, hogy kellő tapasztalatot gyűjtsünk egy ország megismeréséhez, de Montenegró olyan kicsi és kevés ember által lakott állam, hogy így is kellő élményt raktározhat el az odalátogató.
Mészáros Márton
Rákok a terítéken a montenegrói Budvában 2014. július 31-én (Fotó: Mészáros Márton)
Mészáros Márton blogja 