Godzilla hatvan éve él tudatunkban, a több mint félévszázad során nem egyszer köszönt vissza a mozivászonról, most azonban egy merően új, naprakész formában láthatjuk a legújabb Godzilla címet viselő alkotásban. Kritika.
Bizony nem szégyellem: nem vagyok egy nagy sci-fi rajongó, és a szörnyfilmekért sem tudok lelkesedni, ellentétben megannyi filmkedvelővel. A Godzilla már csak azért is vonzott, mert kíváncsi voltam, van-e még ereje ennek a hatalmas szörnynek a 2000-es évek első felében, amikor a műfaj „királyai”, a különböző szuperhősök lealáztak minden vetélytársat a mozikasszáknál. Természetesen Godzilla örök kedvenc, és az is marad számtalan embernek, így nem volt kérdés, hogy legfrissebb megjelenése sem fog csalódást okozni. A két órás film kezdete éppolyan volt, mint egy jó könyv felütése, és az első negyedóra nem is okozott igazán nagy csalódást. Azonban nem kellett sok időnek eltelnie, mire rájöttem, hogy a film rizikófaktora igencsak magas. Példának okáért, már a főszereplő édesapját játszó, Joe Brody fizikust megszemélyesítő Bryan Cranston egy percig sem tudott meggyőzni arról a mély, szívettépő fájdalomról, amit felesége elvesztésekor éreznie kellett volna. Óhatatlanul a Támad a Mars! jutott eszembe, amikor az atomerőműben katasztrófa történik a jelentős szeizmikus aktivitás miatt. Meglepően gyorsan leválik idősebb Brody történeti szála a filmben, ezzel teret engedve fiának, Fordnak (Aaron Taylor-Johnson), aki egyébként az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészetének tűzszerészeti tisztje, és hogy tovább menjünk a kiszámíthatóságban, otthon egy aranyos kisfiú és egy csinos nővérke feleség (Elizabeth Olsen) várja.
Ha mindez nem lett volna elég klisé a forgatókönyvből, természetesen a japán helyszínek sem maradhattak ki, de az igazán nagy szájtátást két tudós okozza. Természetesen semmi kivetnivaló nincs ezzel az értelmetlen, gyerekes feladattal, amit nekik szántak, de az Oscar-jelölt Ken Watanabe és a Woody Allen filmjében remeklő, szintén Oscar-jelölt Sally Hawkins talán túl jó színész ahhoz, hogy egy pusztán látványfilmhez asszisztáljon úgy, ahogyan Rihanna, vagy Kate Upton is tud. Előbbi elkerekedett szemekkel hüledezik, néha-néha rákezd a tudományos hablatyolásra, társának viszont még ennyi feladat sem jutott. A Watanabe által játszott tudós feltűnése a film végén már fizikailag megnevettet, ennél jobb karikatúrát nem is lehetett volna állítani az akciófilmek jellegtelen tudósairól. Természetesen nem szabad elfelejtkeznünk, a film főhőséről, Godzilláról és vetélytársairól, a két Mutóról – utóbbiakat valóban szépen megalkották, de képtelen vagyok elhinni, hogy bárki is megijedne tőlük, vagy egy percig komolyan vennék őket. Godzilla velük ellentétben valamivel „hitelesebb”, és szebben megmunkált karaktere a filmnek, de elszúrt lépés, hogy csak a történet második felében érkezik vászonra.
Az ámulatba ejtő, új világokat játszi könnyedséggel alkotó számítógépes technika már olyan fejlett, hogy azt öröm nézni. Rendkívül ütős az a jelenet, amikor Elvis Devil in Disguise című zenéjére romba döntik a Las Vegas-i Caesars Palace luxusszállodát, de éppen ennyire látványos az összes többi katasztrófajelenet – legyen szó súlyos vonatbalesetről, San Francisco elpusztításáról (a kínai negyed is tökéletes helyszín), felhőkarcolók romba döntéséről, vagy a szörnyek megkomponált párbajára. Mindez azonban nem tud lekötni két teljes órán át, ugyanis Gareth Edwards rendezője Godzilla című filmje hiába újszerű és látványos, a CGI-technika nem elég ahhoz, hogy elfelejtesse a három legfontosabb jellemzőjét: közhelyes, kiszámítható és blőd. De egy ilyen pozitív értelemben iparosmunkának nevezhető blockbustert nem is komoly mondanivalójáért kell szeretni.
Mészáros Márton
A Godzilla című film plakátja
Mészáros Márton blogja 