Mészáros Márton blogja

A kategória létrehozása óta mindössze hat produkciót jelöltek a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára Belgiumból, az Alabama és Monroe (The Broken Circle Breakdown) című filmdráma viszont jelölt lett a 86. Oscar-gálán. Kritika a filmről.

Szeretem az európai filmeket, de olyan filmet, amely a Benelux államokban készült, ritkán látok. Az Oscar-verseny kapcsán azonban egy belga melodráma felcsigázta az érdeklődésemet, Felix Van Groeningen negyedik filmje, az Alabama és Monroe ígéretes alkotásnak tűnt, amely kritikusai szerint őszintén és érdekesen beszél a szerelemről. A film alapja egy azonos című színpadi darab, amely Johan Heldenbergh és Mieke Dobbels közös munkája. Főhőseink, Elise és Didier átlagos belga emberek. A tetoválásőrült hölgynek tetováló szalonja van, Didier pedig bohém zenészlélek, a countryzene válfaját képező bluegrass képviselője, hosszú ideje bendzsózik egy zenekarban. A pár találkozása szerelem első látásra, de a kezdeti fellángolás után mentalitásbeli különbségeik felszínre törésével és egyszem gyermekük halálos betegségével egyre jobban elmélyül közöttük a szakadék.

A film témája kétségkívül nagyon gazdag alapanyag, ami magában hordozza annak a veszélyét is, hogy a rendező mellé nyúl. Azt még jóindulattal sem mondhatjuk, hogy nem remegett meg Groeningen keze a munka során, de összességében nézve a filmben különösebben zavaró tényező nincs. Nem feltétlenül látom át a szaggatott történetmesélés rendezői koncepciójának indokoltságát, ez esetben kissé zavarónak hat, de még mindig jobb, mintha elejétől végéig – szokványosan – mesélne el egy olyan romantikus történetet, mint amilyen a Szerelmünk lapjai. A film sikerét nagyban garantálja a címszereplő pár: nem lehet különbsége tenni Johan Heldenbergh alakítása között Didier, a bozontos és sajátos életfelfogással rendelkező hippi szerepében, és partnernője, a csodálatos hangú, tetovált Eliseként megjelenő Veerle Baetens között. Míg Elise nőként a rációt és az érzelmeket képviseli, addig Didier a maga külön világában él, bántó módón reagál párja terhességére, és habár szereti megszületett lányát, nem kifejezetten olyan apa, amilyent egy anya elképzel maga mellé. Lányuk, Nell Cattrysse szintén rendben van, és barátaik is tökéletesen illeszkednek a történet sajátos, rokonszenves hangneméhez.

A két órás alkotás során felcsendülő dalok szerepe is rendkívül fontos, mindegyik szerzemény narratív funkcióval rendelkezik. A dalok tökéletes eszközei az érzelmek megjelenítésének, a híres amerikai folkdal, a The Wayfaring Stranger Baetens erős átéléssel előadott feldolgozásában tökéletesen ötvözi a halál utáni fájdalmat, a gyászt és a keserűséget. Az Alabama és Monroe összes zenéje hatásos, mégsem a hatásvadász módon, így egy érzelmes drámát töltenek fel még több emócióval, bensőséggel.  Némelyik jelenet, amelyben a színpadon állnak főhőseink, akár egy Johnny Cash és June Carter szerelmét elmesélő filmben is beillene, ugyanis a countryikon és énekesnő felesége is hasonlóan viharos kapcsolaton ment keresztül annak idején. A film egyébként több szálon is kötődik a Cash-családhoz, az Amerika-rajongó férfi például Maybelle nevet adja lányuknak Maybelle Carter tiszteletére, és a dalok közül többet Johnny Cash is énekelt. A címben szereplő nevek is beszédesek, de ezen a ponton megállunk, és nem mesélünk többet erről a szálról.

Az Alabama és Monroe megítélése vitán felüli. Az, hogy jó film, nem kérdés. De, hogy valóban annyira ütős, mint amilyennek kikiáltották, azzal már harcba szállnék, ugyanis szerintem némelyik megoldás inkább hatásvadásszá teszi az alkotást. Viszont ez a szokatlan film a maga naturalizmusával még így is meg tudja szólítani a nézőt, és elgondolkozásra kényszeríti. A szerelem és annak fokozatos elmúlása, a gyermekvállalás és nevelés, a gyermeket érintő halálos betegség, a gyász, az eutanázia és a vallás kérdése is megjelenik a filmben, ezáltal kevés időt szánva arra, hogy a néző érdeklődése akár egy percig is lankadjon. Az érzelmek pedig igencsak széles skálán fognak ugrálni, bár alapvetően a depresszív érték környékén maradva.

Mészáros Márton

Jelenet az Alabama és Monroe (The Broken Circle Breakdown) című belga filmdrámából

Mindig öröm, ha új magyar film kerül a mozikba, éppúgy, mint az, ha a film végül sikeres is lesz. A Megdönteni Hajnal Tímeát című új romantikus vígjáték pedig sikeres lett, hiszen premierjét követő héten a mozijegy-eladási toplista élén nyitott, lekörözve ezzel hollywoodi sikerfilmek tucatjait. De vajon, valóban ilyen jó a film?

A reklámszakmából a mozifilmek világába csöppent elsőfilmes Herczeg Attila filmjében a hazai filmek jól bejáratott szereplőgárdája (pl. Csányi Sándor, Rudolf Péter, Szabó Győző, Hámori Gabriella) helyett három fiatalabb generációs színészt kapunk: Osvárt Andrea, a külföldön talán legismertebb magyar színésznő játssza a címszereplő Hajnal Tímea manökent, akit mindenki csak megdönteni szeretne, régi évfolyamtársai pedig Simon Kornél és Lengyel Tamás alakításában elevenednek meg. Már ez a váltás is üdítően hat, nem mintha bárminemű gondom is akadna a magyar filmjátszással összefonódott művészek sokaságával, akik kiváló színészek. A Megdönteni Hajnal Tímeát emellett a forgatókönyv területén is kecsegtet némi frissességgel (na nem az Adam Sandler-filmek elengedhetetlen kellékével, az összetapadt zsebkendőkkel), de a meglehetősen merész téma kimerül abban, hogy Dani (Simon Kornél) meghúzza gimnáziumi legjobb barátját, Hajnal Tímeát az osztálytalálkozójukon, ezt pedig a mindenki által utált Bögöcs (Szabó Simon) videóra veszi, és zsarolni kezdi a férfit azzal, hogy szerezze meg neki Tímeát.

Sajnos már a film elején erősen el kell gondolkoznunk, hogy biztosan Szabó Simon rendkívül alpári karakterének elmesélésében szeretnénk hallani a teljes történetet. Engem például komolyan foglalkoztatni kezdett, hogy mikor ér véget narrációja, amelyre körülbelül annyira voltam kíváncsi, mint Bögöcs lefényképezett farkára. A film húzóereje egyébként maga Bögöcs, nem Hajnal Tímea. Tímea (Osvárt jellegtelen alakításában) csak eszköz egy gyermekkori álom beteljesedéséhez, a főhős még csak nem is az esetlen, néha már Mr. Bean-i vonalba elmozduló Dani, hanem ez az atlétában feszítő, pornófüggő, kurvázó és igencsak kevés és nyomdafestéket nem tűrő szó ismeretére korlátozott Bögöcs. Szabó kétségkívül nagyon jól hozza ezt a susogós mackónadrágot viselő tajparasztot, de hosszútávon nehéz elviselni karakterét, azonosulni pedig még a váratlan jellemváltozása során sem tudunk vele. Viszont Simon Kornél agglegénye kifejezetten szerethető, barátságos szereplő, aki képes elhitetni a nézővel, hogy egy közülünk, és akinek meg van az a lépéselőnye, hogy képes csupán a nézésével és viselkedésével humorosnak lenni. Tímea ex-párja Kamarás Iván személyében szintén halvány mosolyra ad okot, ugyanis a színész most korábbi szerepeinek spirituális és démonaival küzdő paródiáját nyújtja.

A Hajnal Tímea megdöntéséhez asszisztáló egykori osztálytársak, Jordán Adél és Lengyel Tamás is kétségkívül jól hozzák a karakterüket, de talán annyira nem kellett volna palira venni a nézőt, hogy kétszer is elsütik azt a poént, hogy Gábor azt hiszi, hogy egy szendvics megevése miatt nem álltak szóba vele tizenöt évig – és ha már itt tartunk, akkor a kávéba mártogatott banán mély metaforájára sem lett volna szükség. Illene azt írnom, hogy Bögöcs személyiségéből származó poénok sem kellettek volna, amellyel egyet tudok érteni az igényesebb szórakoztatás jegyében, de mindenesetre már kínunkban vicces az is, amikor pornófilmek címeit ecseteli nagy odaadással, vagy amikor levizeli főhőseinket. De komolyra fordítva a szót, elkeserítő, hogy a film központi poénjai egy olyan karakter szájából származnak, aki „szarmageddont” és Coelho nyavalygását emlegeti, és egy vécében közösül egy prostival. Nikkit, a film prostituáltját alakító Szandtner Anna is okoz néhány humoros pillanat, de azokat a színészeket (Vándor Éva, Hirtling István, Réti Adrienn, és a 87 éves Békés Itala) is öröm látni, akiknek kisebb szerep jutott.

Herczeg Attila rendező és Csurgó Csaba, a forgatókönyvíró is a reklámszakmában dolgozott korábban, innen származhat helyenként fellelhető frissesség és eredetiség a Megdönteni Hajnal Tímeát című alkotásukban. A film végéhez közelítő jelenet, amelyben Dani rendületlenül, évszakokon át várja Tímeát, már tipikus amerikai romantikus komédiából csent mozzanat, de maga az egész vígjáték ettől még nagyon is magyaros marad. És hogy ez jó-e, vagy sem? Döntse el mindenki maga!

Mészáros Márton

A Megdönteni Hajnal Tímeát című film plakátja

Itt van egy formaságokhoz görcsösen ragaszkodó, zsémbes középkorú asszony és a hollywoodi aranypolgár, aki a világ egyik legismertebb filmstúdióját alapítja meg, és aki páratlan karrierje során igazán bensőséges kapcsolatba kerülhetett az Amerikai Filmakadémia elismerésével, mert huszonegy alkalommal tüntették ki Oscar-díjjal. Kettejük története a domináns John Lee Hancock legújabb filmjében, a Banks úr megmentése (Saving Mr. Banks) című alkotásban.

Mert Walt Disney (Tom Hanks), a hollywoodi álomgyár mágnása hiába alkotta meg a leghíresebb rajzfilmfigurákat – Miki egeret, Micimackót és társait –, egyszer megígérte az akkor még gyermekleányainak, hogy megszerzi P. L. Traverstől (Emma Thompson), a könyv szerzőjétől a Mary Poppins megfilmesítési jogait, és mint tudjuk, ha egy apa valamit megígér, akkor nincs visszatáncolás. Disneynél mindenesetre így volt. A Banks úr megmentése című filmben pedig az apa figura áll a mű középpontjában, maga a mindenkori apa. Nem csak Travers iszákos, bankban dolgozó édesapja (Colin Farrell), aki megtanította lányát a képzeleterő adta burok használatára, hanem Disney apja is, az öreg Elias Disney, aki kegyetlenül bánt a gyermekével, de ha nem tett volna így, talán soha sem tanulta volna meg Walt Disney, hogy az álmokért keményen meg kell küzdeni. A téma természetesen nem forradalmi, sőt akár közhelyesnek is nevezhetnénk, de a film mégsem válik egyszerű limonádévá a két karakter jellembeli különbségei miatt.

Disney, az animáció királya dollármilliomos, míg vele ellentétben Mrs. Travers éppen azért mond húsz év után egy nyögvenyelős igent Walt Disney ajánlatára, mert anyagilag megszorult. Disney maga Amerika – a férfi, aki hitt bennük, és tett az álmaiért, aki mindent elért, és akinek semmi sem lehetetlen. Laza és közvetlen, egy munkatársának sem engedi, hogy ne keresztnevén szólítsa. Viszont Pamela Travers ragaszkodik a hivatalos megszólításhoz, konzervatív brit hölgy, aki teát iszik tejjel és kávéval (néha whiskyvel), és úgy oktatja ki a környezetét, mintha egy általános iskolás tanító néni lenne. Travers viselkedésének oka természetesen a múltban gyökerezik: az asszony számtalan tragédiát élt át gyermekként, istenített apja megtanította szabadjára engedni a képzeletét, mindig aktív játszópajtása volt, de belső gondok emésztették, minden pénzüket elitta, végül meglehetősen fiatalon és méltatlan körülmények között halt meg. De a kislány gyermekéveit egy nagy költözés, édesanyja többszöri öngyilkossági kísérletei is megbénították. Ilyen előzményekkel semmi okunk csodálkozni azon, hogy mivé vált ez a nő, aki a rajongásból apja keresztnevét használja művésznévként, külsőségek ellenére mégis minden este apjáról álmodik, és aki képtelen elengedni a múltját. Az már csak természetesen forgatókönyvírói ballépés, hogy akkor hajlandó beletörődni a valóságba, amikor Disney ráeszmél mindarra, hogyan vált Travers Goff kislányából a gyermekkönyvek magába forduló, goromba írónőjévé.

Egy ilyen meseszerű ruhába öltöztetett életrajzi filmet elmesélő alkotás nem állná meg a helyét, ha legalább a két főszereplő nem vérprofi színész lenne. Tom Hanks esetében nem csak a külső stílusjegyek azonosak Disneyvel, hanem mimikájában, legapróbb gesztusaiban is olyan, mint a nagy öreg Disney. Partneréről, Emma Thomsponról nem is beszélve, aki dauerolt hajával, kosztümjeivel és kistáskáival és rendkívül szellemes véleménykifejtésével nagyszerű. Megjegyzései, „Never, Ever!” felkiáltása és habitusa minden percben mosolyt csal arcunkra, alakításával pedig kiemelkedik a többi színész közül.

Maga a film azonban sokkal többet ér annál, mint amit az egyszeri mozinéző képes befogadni. Mélyebb üzenetet közvetít a szereplők lelkének mélyéről: miért ragaszkodott Travers mindvégig a könyvhöz, miért kötötte az ebet a karóhoz Disney az apa, Banks úr külsejét illetően, és miért hallani a film bemutatása után két évvel elhunyt Disneyt köhögni több jelenetben is. És természetesen a lényegi kérdés: a cím. Vajon tényleg nem a gyerekeknek szól a Mary Poppins? Hanem, Banks úrról és az ő megmentéséről, és a felnőttekről, akik elfeledkeztek gyermeki énjükről? Mindezek mellett azt sem szabad elhanyagolni, hogy a film ezeken a szálakon keresztül mutatja be, hogyan képes P. L. Travers átmenni egy lelki folyamaton onnantól kezdve, hogy a filmötlettől viszolyogva kiosztja, odáig míg aláírja a szerződést. Persze, kétségkívül messze van a tökéletes filmtől a Banks úr megmentése, de ahogyan az emberek sem, úgy a filmek sem azok.

Mészáros Márton

A Banks úr megmentése című film plakátja

Amennyire szerettem David O. Russell előző filmjét, A napos oldal (Silver Linings Playbook) című keserédes vígjátékot, vagy humoros elemekkel átszőtt romantikus drámát, annyira közömbös maradtam az Amerikai botrány (American Hustle) iránt. Kritika a tíz Oscar-jelölésnyi „amerikai túlértékelésről”.

Az Amerikai botrány, ahogy a film elején megtudjuk, egy igaz történetet mesél el, de a film cselekménye csak részletekben felel meg az 1970-es évek és 80-as elején történt valóságos FBI-akciónak. David O. Russell filmjében már a nyitójelenetben világossá válik számunkra, hogy egy grandiózus történetet fest elénk a vászonra, amely nem holmi eszeveszett zsaru-bűnöző játék lesz, hanem egy komolyabb, a szereplők lélektani oldalát is bemutató alkotás. A cselekmény mozgatói egy Irvin Rosenfeld nevű szélhámos, és párja, a csábító Sydney, aki egy londoni banki kapcsolatokkal rendelkező úrinőnek adja ki magát, de nem akárhogy: minden apró részletre ügyelve a fejtartástól a brit akcentusig. Azonban miután egy átverésük rosszul sül el, kénytelenek együtt működni az FBI-jal és felhajtaniuk négy személyt számukra. Azonban az események nem alakulnak ilyen könnyen, barátságok, szerelmek kuszálják össze a szálakat.

David O. Russell jó érzékkel mondott igent a filmre, az ötvenes éveiben járó rendező az első pillanatban fantáziát látott a történetben, amelyet a maga sajátos stílusában alkotott meg. Előző két, díjnyertes filmje, A harcos (The Fighter) és A napos oldal után újra kedvenc színészeit hívta, az előbbi filmjéért 2011-ben Oscar-díjat nyert Christian Bale lett az agyafúrt szélhámos, míg neurotikus, Woody Allen-i volt feleségét, Jennifer Lawrence alakítja, akit 2013-ban ismertek el Oscar-díjjal A napos oldal hasonlóan zűrös karakteréért. A film abszolút sikerességét elsősorban a színészi alakításoknak köszönhetjük, Amy Adams és Jennifer Lawrence alakítása kétségkívül nagyon erős, szinte kettejük harca az egész mű, és mennyire egymás ellentéte ez a két fiatal nő: egyik maga a külső romlottság, míg másik a belső fertő. Sydney intelligens, határozott, éles eszű és szenvedélyes, míg Rosalyn maga a depresszió és a kellemes naivitás. Christian Bale-ről sem szabad megfeledkeznünk, de hiába hízott és kopaszodott meg a szerep kedvéért, játéka mégis egyhangúnak hat, karaktere pedig a nézőből kiváltott szimpátia és unszimpátia határán áll. Szerepéve ellentétben a Jeremy Renner által játszott polgármesterben valóban van élet, felszabadult, családszerető és szinte teljesen normális ember. Persze, csak annyira, amennyire ebben a filmben a karakterekről egyértelműen el lehetne dönteni, hogy azok feketék, vagy fehérek – jók, vagy rosszak.

A rendező érdeme elsősorban az, hogy az 1970-es éveket a korszellemnek megfelelően, a maga valójában alkotta meg, az első autótól kezdve a szereplők flitteres, már nevetséges ruháin, a göndörített férfihajakon (elsősorban Bradley Cooper frizurája), beszédstíluson át egészen az utcán közlekedők külsejéig. De Russell dicséretet érdemel a Christian Bale és Amy Adams által alakított szélhámos pár közötti erős kapcsolat ábrázolása miatt is, akárcsak tudatos zeneválasztásáért, amelyet valljuk be, nagyon eltalált. Mert, az egysíkú kezdet után igazi fellendülésként kapjuk az FBI-ügynök kisebb családi perpatvarát, majd a szenvedélyes táncjelenetet Donna Summer „I Feel Love” című diszkóhimnuszára, de a „Delilah” Tom Jonestól éppolyan találó, mint az Electric Light Orchestra, a Bee Gees, vagy éppen Elton John, nem is szólva Jennifer Lawrence parádés teljesítményéhez, amelyet a Beatles Live and Let Die című dala közben nyújt.

Az Amerikai botrány különös film. Tíz Oscar-jelölést kapott alkotást az ember nem így képzel, pláne nem azután, hogy látott a 2013-as filmtermésből annyi jobb filmet. De sajnos az ember véleménye még akkor sem változik meg, hogy valahogy átlendült az első háromnegyed óra eseménytelen, szinte csak a svindlerkedésről szóló részén, és beindul a film. Mert hiába a parádés szereposztás, Robert DeNiro meglepetésszerű felbukkanása, a jó zenék, a finoman adagolt humor és a drámaiság, mégis hiányolunk belőle valamit.

Mészáros Márton

Az Amerikai botrány című film posztere

Eddig semmiféle előítéletem nem volt Ben Stillerrel szemben, de ezentúl kétszer meggondolom, hogy megnézem-e azt a filmet, amiben az amerikai színész-rendező játszik. A Walter Mitty titkos élete (The Secret Life of Walter Mitty) már bántóan kínos, és a vizuális látványon kívül kevés örömre ad okot.

A szándék abszolút meg volt bennem, hogy szeressem Ben Stiller új filmjét, habár számtalan melléfogása volt már, de azt gondoltam, a Trópusi vihar, az Apádra ütök, a Vejedre ütök és az Utódomra ütök című valóban nevettető komédiák után csak nem fog valami rémesen rossz filmet létrehozni. Hát tévedtem. A Walter Mitty titkos életénél már az előzetesből tudnom kellett volna, hogy nem lehet kiemelkedően jó film az, amelyben egy átlagos kisember álmodozik arról, mit nem tesz meg az életében. Ben Stiller James Thurber 1939-ben megjelent azonos című novelláját használta a történet vázának, azonban Steve Conrad, a film forgatókönyvírója a főszereplő jellemén kívül mindent megváltoztatott. Így adott napjaink átlagos kispolgára a millió New York-i lakos közül, aki a híres Life magazin fotóarchívumában dolgozik, és ideje legjavát álmodozással tölti. Azonban egy napon a vezetőség bejelenti, hogy a legendás magazin megszűnik (ez a valóságban is így történt), de az utolsó nyomtatásban megjelenő szám címlapjára szánt felvétel elkallódott, az pedig főhősünk, Walter Mitty gondjaira volt bízva.

Mitty a magazin negatív osztályán dolgozik, de nem csak az elavult fényképészeti technika miatt nem él a mában. Álmodozó típus, méghozzá mindennél jobban szereti elképzelni, hogy az adott helyzetben mit tenne, de ahhoz bátorsága már nincs, hogy ennek legalább a töredékét megvalósítsa. Csinovnyik alkat, tipikus hivatalnok, még aktatáskája és ruházata is erősíti szürkeségét. Személye annyira emberi, hogy a néző könnyen tud azonosulni azzal a dolgozóval, akit rettegésben tart (a nála általában jóval fiatalabb) főnöke, és aki fél leszólítani kiszemelt kolléganőjét, Cherlyt (Kristen Wiig a Koszorúslányok című komédiából). A történet pedig akkor veszi kezdetét, amikor Mitty elhatározza, hogy utánajár az elveszett fényképnek, és megkeresi az azt készítő Sean O’Connellt, a híres fotóművészt (Sean Penn alakításában). A gond csak az, hogy a művészről senki sem tudja, hol jár éppen, négy címre utalják ki a fizetését is, mobil telefont pedig nem használ. Így Walter Mitty útja Grönlandig és Izlandig vezet, felszáll egy részeg pilóta mellé a helikopteren, majd a hajó helyett a jéghideg vízbe veti magát, cápával küzd, kiéhezett hajósok elől csór el egy biciklit, végigkerekez és deszkáz Izlandon, megmenekül egy kitört vulkán okozta katasztrófa elől is, összebratyizik az afgán milíciákkal, míg végül a Himalájában megtalálja az éppen hópárducot fényképező Seant.

A film kevés pozitívuma közül az egyik a Sean Penn és a látványosan megöregedett Shirley MacLaine jelenléte, illetve film „coelhós” üzenete az önmegvalósításról, és arról, ha nagyon akarjuk és teszünk érte, álmaink megvalósulhatnak. A másik érdemleges eredmény a filmben pedig a felsorolt tájak vizuális szempontból szinte páratlan megjelenése a filmvásznon, amely Stuart Dryburgh operatőr keze nyomát viselik. Szinte már abszurd az a jelenet, amikor Mitty, ez a jelentéktelen, 160 centis kis senki visszatér kalandjából, és normális ruhában, férfiasan és magabiztosan beszélget az őt Indiana Joneshoz hasonlító (!) társkeresős cimborájával a reptéren. A Walter Mitty titkos élete, amelyet a világon mindenütt vígjátékként adnak el, átkozottul nagy csalás. Ugyanis szó sincs itt vígjátékról: semmiféle vígság, poén, színészi játék, vagy bármi olyannak, ami mosolyt, netán elismerést csalhatna az arcunkra nincs a Walter Mitty titkos életében. A Stillertől elvárt sírva-röhögős poénok helyett most kapunk egy kínosan feszengő két órát – kalapom előtte, aki ezen tud nevetni.

Mészáros Márton

Walter Mitty titkos élete (The Secret Life of Walter Mitty) című film plakátja

Dom Hemingway nem az az alak, akit az ember könnyen elfelejt. Igazi tökös fickó, aki mindenütt megkapja, amit akar – vagy mondjuk úgy, eléri. A veszedelmes, nagymenő széffúrót tizenkét évnyi börtön sem töri meg, stílusosan hagyja el a sittet, és első útja ahhoz a szerelőhöz vezet, aki feleségül vette Dom exbarátnőjét, míg az a börtönbüntetését töltötte. A férfi bizony nem hét napon belül gyógyuló sérülésekkel hagyta el a „csatamezőt”, de Dom nem az a fajta ember, akit ez könnyekig meghasson.

A mi Dom Hemingway barátunk – ahogy az egyik szereplő mondja – elkezdett „bácsiasodni”, negyvenes éveit tapossa, kigyúrt, köpcös, erősen kopaszodó, bajuszos és határtalan önbizalom tulajdonosa. Kapásból rájövünk a narráció nélkül is, hogy ez a figura rendkívül karakteres, legendás, ahogy mondja is magáról. Most, hogy kiszabadult, az említett tag fejének beverése után barátjával, a félkezű és rendkívül elegáns Dickie-vel karöltve neki vág Dél-Franciaországnak, hogy felkeresse azt az orosz milliárdost, aki helyett elvitte a nagy balhét. Itt már kisebb-nagyobb kalandokba kerül, de ezek közül talán csak a féktelen partit érdemes kiemelni, amely az egész történetet meghatározza, ugyanis Ivan, a fő maffiózó felesége lenyúlja a jutalmát, miután Dom hibájából súlyos autóbalesetet szenvednek. Ez a bizonyos jelenet igazán ütős, ahogyan lassított felvételen látjuk a szereplőket kirepülni az autóból, miközben patetikus opera-betét szól. Vérbeli fekete-komédia lévén feltűnik a repülő műkéz, és néhány abszurd jelenet igazán harsány nevetést hoz elő belőlünk.

Egyébként az egész filmre a sötét humor jellemező. A mű története a legjobb indulattal is csekélyke, a befejezés pedig különösen összegányolt munkának tűnik, mintha az alkotóknak hirtelen elfogyott volna a pénze (valójában ötlete), és ezért így oldották meg a lezárást. Na de addig a másfélóráig még látjuk Dom Hemingwayt cselekedni, amint előadja piti bűnöző lévén a profi, ikonikus gengsztert, igazán jókat nevetünk. A Varró Dániel által magyarra átültetett szöveg pedig még így sem veszt sokat fényéből, a fröcsögő, habzó szájú Jude Law alakítása Hemingwayjként az utóbbi tíz évben játszott szerepei közül abszolút a legjobb. Szintén emlékezetes pillanatokat kapunk Dom és a Richard E. Grant által életre keltett Dickie rendkívüli párbeszédeiből, és néhány erős jelenetet, mint például a kasszafúrós, de önmagában nézve a film azon csúszik el, hogy ez egy színészfilm, Jude Law One Man Showja, ahol mindenki más csak mellékszereplő.

Éppen ezért a „román kurva”, és a kellemesen kornyikáló Emilia Clarke (elsősorban a Trónok harca trónját vesztett harcos királynőjeként ismert) éppúgy teljesen asszisztáló, szinte észrevehetetlen szereplője a filmnek, mint minden más. A Dom Hemingway elsőfokú gengszterkomédia lenne, de a várt sorsfordulat elmarad, pedig az út elő van készítve hozzá. Emiatt mindenkinek hiányérzete támad – talán egy forgatókönyv fejlesztés nem ártott volna. Hibák ide, vagy oda, a Dom Hemingway attól még egy nézhető film, kellemes kikapcsolódás.

Mészáros Márton

A Dom Hemingway című film plakátja