Az elmúlt években számos kiváló alkotás készült az öregségről, az öregkori magányról, és magáról az öregedésről. Ha említenem kellene közülük néhányat, mindenképpen kiemelném Haneke Oscar-díjas filmjét, a Szerelmet, Clint Eastwood Gran Torino című drámáját, aztán a Harry Brown, a Kvartett – A nagy négyes, és A búcsúkoncert című filmeket. Ezúttal egy újabb értékes alkotás tűnt fel a palettán: Dal Marionnak.
A szóban forgó film címében szereplő Marion egy brit nyugdíjas asszony, aki a halálos kórral dacolva sem hajlandó feladni legfőbb élvezetét, a helyi idősek kórusába való részvételt. A kiújult rákbetegségben szenvedő hetven éves nő férje, Arthur teljesen ellentéte nejének: mogorva, zsörtölődő, és igazán nem örül annak, hogy felesége pihenés helyett dalokat tanul, és a közösséggel van. Ahogy Marion állapota egyre kritikusabbá fordul, az öregúr úgy kénytelen behódolni felesége akaratának.
A Dal Marionnak története semmilyen csavart nem tartalmaz, a komoly drámát is egyszerűen megoldják, mégis ez a látszólagos könnyedség teszi a filmet olyan sajátos hangulatúvá. Nekem még az is tetszett, ahogy a kamera több jelenet kezdetén, és elején az idős pár házát pásztázza. Öröm látni egy olyan filmet is, amely egyszerűen csak el szeretne mesélni egy történetet, mindenféle mézes-mázos csomagolás, hatásvadász eszközök nélkül. Talán ez a film legnagyobb erőssége: az őszinteség.
A szépkorúakat egy szemrevaló fiatalasszony tanítja be a dalokra, amelyekkel elindulnak egy tehetségkutatón. A lányt Gemma Arterton mélyről jövő alakítása teszi végtelenül emberközelivé és szerethetővé, az persze csak külön öröm, hogy elragadó a külseje, gyönyörű brit kiejtése pedig üdítő. Ha az általa életre hívott Elizabeth karaktere nem lenne, Marion utolsó hetei nem teltek volna olyan szépen, mint amit minden haldokló érdemel, és férje, Arthur soha nem ment volna keresztül azon a lélektani változáson, önfelfedezésen, amiről tulajdonképpen maga az egész alkotás szól. Mindezt némi fanyar angol humor szövi át, és a sírós finálé sem hollywoodi giccs módjára érkezik.
A Dal Marionnak három ismert szereplőjén kívül jóformán senki nem tűnik fel a vásznon huzamosabb ideig, akiről érdemes lenne beszélni, de a főszereplő házaspárt játszó Terence Stamp és Vanessa Redgrave olyan nagy húzónév a filmszakma igényes, művészetet sztársággal össze nem tévesztő részénél, hogy azt elképzelni is nehéz. Két ilyen nagy brit színészóriást együtt látni valóban kiváltság, különösen azért, mert nagyon jól passzolnak egymáshoz. Csak érdekes, hogy Redgrave fiatalkorában nem csak komoly drámai alakításaival (elnyerte az Oscar-díjat, és öt alkalommal jelölték az aranyszoborra), hanem szépségével is felhívta magára a figyelmet, azonban ebből a legendás külsőből most nem sokat csodálhatunk meg, hiszen a szerep kedvéért megvált hajának jelentős részétől. Stamp viszont még hetvenöt évesen is éppolyan, mint egy erős szirt: kemény, férfias megjelenés, szép mély hang, és mesterien egyensúlyozik a komor, fájdalmas nézés, a bosszús tekintet, és a kisfiús mosoly között. Nagyszerű színészi alakítás az övék, de Terence Stamp viszi a prémet, ezúttal Redgrave-nek csak a címszerep, és meglepő módon az azzal járó másodhegedűs szerepet jutott. (Párosuk valamelyest emlékeztet Alice Munro novellájából készült Egyre távolabb című drámájában játszó Julie Christie és Gordon Pinsent megkapó házaspárjára.)
Tehát, azon a véleményen vagyok, hogy egy film akkor is lehet jó, ha nem merész, és nem feltétlen tartalmaz formabontó ötleteket. A Dal Marionnak szentimentális, kedves kis film, ami világszerte megalázóan kevés bevételt hozott. De ezen nincs okunk csodálkozni egy olyan világban, ahol popcorn és kóla nélkül nincs mozi élmény, és az ilyen értékesebb, mindenesetre más filmeket a kis művészmozikba száműzik.
Mészáros Márton
A Dal Marionnak (Song for Marion) című brit film idegen nyelvű plakátja – Szándékosan választottam ezt a plakátot, ezt tartom a legjobbnak –
