„Persze az egész attól volt olyan gyomorforgató, hogy a gazdag hírességek közül rengetegen valójában ostoba picsák és szemétládák voltak…Nagy általánosságban tehetségtelen, vak, lélektelen alakok voltak, két lábon járó szarládák, a közönség szemében mégis istenek, szépek, tiszteletre méltók.” – írta Charles Bukowski a Hollywood című könyvében. David Cronenberg kanadai rendező ebből a tézisből eredezteti új filmjét, Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars) című filmjét. Kritika.
A vitatott munkásságú David Cronenberg kanadai filmrendező az úgynevezett, enyhén bizarr „testhorror” műfaj megteremtőjeként robbant be a filmvilágba, filmjeit eddig szinte kivétel nélkül Kanadában készítette, de a terjesztést amerikai forgalmazók intézték, s alkotásai igencsak sikeresnek bizonyultak, mind az amerikai kontinensen, mind Európában. Legújabb filmje már sokkal kommerszebb, de magán hordozza a rendezői kézjegyeket, hiszen újfent a családi diszfunkcionalitás, illetve az emberi test sötét oldala kerül középpontba.
A történet egyik főhőse, Agatha egy mentálisan sérült fiatal lány, aki Floridából érkezik. Hogy miért? Kezdetben magunk sem értjük az indítékokat, de aztán megtudjuk, Agatha múltjában a kelleténél több sötét pont van. Nemrég hagyta el a pszichiátriát, ahova azután dugták be, hogy bealtatózta a kisöccsét, majd rágyújtotta a hollywoodi házukat. Időközben a fiúból népszerű gyermekfilmsztár lett, aki ártatlan kisfiúként került a filmiparba, de nagyon hamar megtapasztalta a csillogó világ árnyoldalait is. Szüleik pedig nem mások, mint tipikus partikra járó, luxuséletet élő sznobok a völgyből: az édesapa ezoterikus guru és sztár-terapeuta, az édesanya pedig a fiú menedzselésével foglalkozik. A képben van még egy ismert színésznő, az öregedő Havana is, akit jelenleg fiatalon – tűzvészben – elhunyt édesanyja szelleme kísért.
Cronenberg a Térkép a csillagokhoz című filmjével (amúgy az angol cím kifejezőbb a magyarnál) ránk zúdítja minden mocskát a hollywoodi álomgyárnak. Az egykor ünnepelt Havana ötvenes éveiben már elég öreg ahhoz, hogy a tinilányok azzal viccelődjenek, hogy a nagymamájuk fiatalabb nála, és ha valaki szeretkezne vele, az csak „szánalomdugás” lenne. Egy színésznő számára a test és az arc az egyik legnagyobb kincs, éppen ezért a korosodó filmsztároknak nincs helye Hollywoodban: többségük vagy nem kap szerepet, vagy csak kisebb, kevésbé értékelhető mellékszerepek esetében gondolnak rájuk. Havana éppen ettől retteg, feszültségeit pedig fiatal férfiakkal és nőkkel való szeretkezéssel, biokészítményekkel, gyógyszerek sokaságával és Stafford Weiss terapeuta megkérdőjelezhető gyógymódjába vetett vakbuzgalommal próbálja enyhíteni. S nem mellékesen azzal, hogy úgy bánik a szürke kisegér lánykával, Agathával, mint ahogyan a Vizy-házaspár tette a mintacseléd Édes Annával. Természetesen a Weiss-család házatáján is vannak komoly problémák, kezdve egy súlyos vérfertőzéssel.
A film hemzseg a hollywoodi csúcssztárság léha és önző életének érzékletes bemutatásával: van egy fiúnk, aki limuzinsofőrként keresi a kenyerét (akárcsak a rendező előző filmjében, Robert Pattinson ül a nagyautóban), miközben színészkedik és filmforgatókönyveket ír, és sikertelenül próbál érvényesülni. Ismerős szituáció, hiszen tudjuk, hogy Hollywoodban mindenki színész, és még a befutottak többsége is pincérként kezdte. Aztán itt van a sztárpár, akik saját gyerekeikkel sem törődnek igazán, az apa, akinek fontosabb a könyvének népszerűsítése, mint az, hogy a fia egy életre elvágja magát az igazi, sikeres élettől, vagy a modern nőt megtestesítő, karót nyelt édesanya. Ebben a filmben tökéletesen felépített és eljátszott karakterek sora vonul fel. A több szálon futó cselekmény sztárja Agatha csak könyökig érő, hosszú fekete kesztyűben mutatkozik, homlokába lógó frufrujával, csapzott hajával és különleges viselkedésével maga a két lábon járó őrület, amelyet cselekedetei a történet előrehaladtával csak megerősítenek. Az Alice Csodaországban című Tim Burton-filmmel berobbant Mia Wasikowska ausztrál színésznő rendkívüli precizitással bújik ennek a (maszkmester jóvoltából tökéletes összeégett arcot kapott) skizofrén fiatal nőnek a bőrébe, az öccsét alakító Evan Bird pedig tökéletes párja a maga nyegle, másokat lábtörlőnek használó, elszállt tinicsillagként. Míg a szüleiket játszó John Cusack és Olivia Williams jók a mellékszerepben, addig Julianne Moore viszi az igazi prímet. A vörös fürtjeit ezúttal szőkére festető Moore egyszerűen szemet kápráztat, ahogyan életre kelti a hisztériát, a válságban lévő sztárt, a gonosz nőt, aki mások halálán is képes jó ízűen nevetni és örömtáncot lejteni.
Davis Cronenberg értelmezésében a sztár nem lehet jó ember – ők mind meghasonlott, racionalitásukat elvesztett emberek. Szereplői egyáltalán nem kontroverziális figurák, hiszen mind a rossz oldalon állnak. (Talán csak az önmagát alakító Carrie Fischernél, a Csillagok háborúja-filmek kultikus Leila hercegnőjét játszó színésznőnél remeg a léc, aki önmagát alakítva vállalt epizódszerepet a filmben, amely egy olyan világot mutat be, amelyet művészszülei és személyes, sok problémával járó élete során jól ismerhet.) Hogy mennyire valós a kép, amit lefest, az már megkérdőjelezhető, sokszor erősen kisarkított univerzumban járunk. Ex-horrorfilmes lévén jó érzéke van a hátborzongató képi világ megteremtéséhez, a csábító halott anya, és a szintén néhai, érzéki kislány csak annyit szerepel a vásznon, amennyit kell, de vannak még olyan jelenetek, amelyek elborzasztják a nézőt. Az ember azt várná, hogy a visszatérő Paul Éluard-vers, vagy a szereplők szinkronba hozása végül egésszé áll össze, de sem ez nem történik meg, sem a feloldás.
Mészáros Márton
Térkép a csillagokhoz (Maps to the Stars)
Mészáros Márton blogja 