A jóhiszemű mozinéző azt gondolná, ha adott egy sikerregény, amely Európa legtöbb országában nagy kedvence volt az olvasóknak, és közel egy tucatnyi jó színész próbálja életre kelteni az ígéretes cselekményt, akkor ebből csak valami igazán emlékezetes produkció sülhet ki. Ez mégsem sikerül. Szerettük Pascal Mercier azonos című könyvét, de a filmet nem így képzeltük. Kritika az Éjféli gyors Lisszabonba című filmről.
A történet – és itt most a film cselekményéről, nem a regényről írok – tartogat néhány igazán szépen kivitelezhető, izgalmas jelenetet. Habár elsősorban visszaemlékezésekből épül fel a történet, de a lélektani vonulat is éppolyan fontos, mint a szemünk előtt megelevenedő események. Raimund Gregorius idősödő történelemtanár Svájcban. A felesége elhagyta, mert túl unalmasnak tartotta, és saját monoton kis életéből csak akkor szakad ki, ha bejár a berni gimnáziumi osztályába tanítani. Egy esős délután azonban fenekestül felfordul az élete, amikor visszaránt egy piros kabátos nőt a hídról, aki éppen az életének próbál véget vetni. A nő eltűnik, de a kabátzsebében megtalálja Amadeu de Prado portugál orvos-filozófus könyvét, amely annyival magával ragadja, hogy gondolkodás nélkül elkezdi felkutatni a férfi életét, kíváncsisága egyenesen a portugál fővárosig hajtja.
A történet két részre osztható, jelenre és múltra. A két idősík között Raimund a kapocs, végül ő hozza újra össze a két szálat. A szóban forgó magányos tanárt Jeremy Irons Oscar-díjas brit színész játssza. Ha valaki valóban nagy rajongója, annak érdemes megnéznie egyenes tartását, egykori vonzerejének haló fényét, és gyönyörű szép angol akcentusát, de felejthetetlen alakításra ne is számítson. Mellette olyan színészek asszisztálnak a film múltban játszódó jeleneteiben, mint Mélanie Laurent francia színésznő, a német August Diehl, illetve Jack Houston angol színész, aki a Boardwalk Empire című amerikai sikersorozatban játszott szerepéről híres. A színészi teljesítményeket illetően a jelen szereplői túltesznek a fiatalokon: Martina Gedeck német színésznő – aki A mások élete, A Baader Meinhof csoport révén, valamint Szabó Magdaként az írónő Az ajtó című művének Szabó István által rendezett adaptációjából ismert – bájos és szeretni való a látszerésznő szerepében, Bruno Ganz újra bizonyítja, hogy milyen nagy színész, a látványosan megöregedett Tom Courtenay szinte felismerhetetlen a szerepe által megkövetelt fülsértő akcentussal. A bátyja halálát feldolgozni képtelen Charlotte Rampling visszafogott tehetségéhez képest, Lena Olin igaz könnyeket potyogtat megható visszaemlékezése során, a forgatás során kilencven éves Sir Christopher Lee pedig nyilván életkora miatt vállalt ilyen kis szerepet, amelyben egy idős papot kelt életre.
Talán a színészeken és a sekélyes mondanivalón kívül nincs több igazi pozitívum a filmben. De ne képzelje senki azt, hogy Oscar-díjas alakításokat fog látni megelevenedni a vásznon, vagy világrengető új gondolatokat ébreszt benne a film, inkább amolyan ma divatos elcsépelt, látszat filozófiát kapunk. Úgy gondolom, a Salazar diktatúra idején játszódó jeleneteket a végeredménynél sokkal feszültséggel telibben is meg lehetett volna valósítani, kreativitás hiányában viszont csak egy olyan izgalmat nyújt, mint egy brazil szappanopera üldözési jelenete. Sajnos, a két órás játékidő is hosszabb, mint amit el tudnánk viselni, azon pedig szintén szomorkodunk, hogy egyik szereplő karakterét sem bontották ki igazán.
A főszereplő képtelen töketlenségét és a film ügyetlen befejezését elnézve, csak szomorkodunk azon, hogy a dán Billie August, a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját elnyert Hódító Pelle rendezője, már megint elkujtoroghatott a forgatásról, ha ilyen infantilis és szentimentális filmet készítettek a neve alatt. Az éjféli gyors Lisszabonba nem kifejezetten nézőbarát alkotás, de legalább néhány elkötelezett színész és a gyönyörű tájak (Bern múltat idéző városa az elengedhetetlen macskakövekkel, Lisszabon örök szépsége és egy kis ízelítő a spanyol tengerpartról) jelent valami elégtételt.
Mészáros Márton
Az éjféli gyors Lisszabonba című film plakátja
Mészáros Márton blogja 