Mészáros Márton blogja

Az amerikai Alexander Payne az elmúlt tizenegynéhány évben készült filmjeiben valami mesteri módon ötvözi a társadalomkritikát és a komoly drámát a védjegyévé vált szerethető fekete humorral. Most egy meglehetősen nagy italbarát öregember története miatt sír az egyik szemünk, és nevet a másik. A Nebraska című film kritikája.

Az 1961-es születésű Alexander Payne nem tartozik a sztárrendezők közé, mégis nem véletlenül kapott két Oscar-díjat (mindkettőt forgatókönyvért). Nagyszerű történetmesélő, aki rendkívül profi a forgatókönyvírásban és a rendezésben is. Ahogyan ezt már megszokhattuk tőle, előszeretettel nyúl olyan témákhoz, amelyekben szülővárosi helyszíneket csempészhet filmjeibe. Legutóbbi filmje, a Nebraska azonban minden korábbinál személyesebb ilyen jellegét illetően, ugyanis a direktor ebben az államban született és nőtt fel.

A Nebraska című film talán mégiscsak dráma még akkor is, ha sokszor nevetünk fel a játékidő alatt a könnyedén szórakoztató humor, és a szatirikus képi megjelenések miatt. A történet egy hetvenes éveiben járó öregember, Woody Grant históriáját járja körül, aki egy képtelen álom megvalósításába hajszolja magát, mintsem szembenézzen az őt körülvevő valósággal. Meggyűltek a gondjai az itallal, az egészsége sem a régi, bevonták a jogosítványát, a fiaival soha nem volt valami fényes kapcsolata, és már feleségével sem tudnak mást csinálni, csak örökösen civódni. Ezért, amikor talál egy nyereményszelvényt, elhatározza, hogy saját maga megy el az ezerháromszáz kilométerre lévő Nebraska államba, hogy átvegye az ígért nyereményt. Nem kérdés, mindenki tudja, hogy a szűkszavú, de jóérzésű öregúr nem nyert semmiféle milliós összeget, csupán reklámfogásról van szó, de amikor a fia látja, hogy apja komolyan gondolja (gyalog indul el az autópályán), inkább elviszi autóval. Az út során pedig régi barátokkal és évtizedek óta nem látott családtagokkal találkoznak.

Payne egy pillanat erejéig sem hagyja kiengedni kezéből a gyeplőt, finoman fűzi át a történet fonalát az egyik jelenetből a másikba. A Nebraska egy ritka igényes film, de az igényesség egyáltalán nem zárja ki azt, hogy a cselekmény szép lassan csordogáljon. Ezt a sivár, melankolikus képet csak erősíti a főszereplő szótlansága és az operatőr, Phedon Papamichael elsőrangú munkája, amelyet fekete-fehérben álmodtak meg az alkotók. Maga a film pedig biztosíték a szebb múlttal, mint jelennel büszkélkedhető Bruce Dern számára. A hetvenhét éves színészre valamiért nem úgy tekintettünk eddig, mint korosztálya legnagyobbjaira, pedig a Nebraskában egyértelműen bizonyítja, hogy tud valamit. Méghozzá magas fokú művészetet adni. Az Amerikai Filmakadémiához közeli hangok már azt is rebesgetik, hogy az öreg Dernnek már be is készítik a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. És olyan szempontból mázlista Bruce Dern, hogy ő kapta ezt a jutalomjátékot, mivel a rendező eredetileg nem csak rá gondolt. A nagyszerű Gene Hackmant szerette volna meggyőzni a filmre, de a visszavonult művész semmi pénzért nem volt hajlandó feladni nyugdíjas életét és a színészetet felváltó regényírói munkáit, ezért Jack Nicholsonnál, Robert DeNironál, és Robert Duvallnál is járt a forgatókönyv, míg végül az alkotók meg nem állapodtak Dernnél. Az viszont már csak az ő érdeme, hogy maximumot hozta ki magából, amellyel egyébként a cannes-i filmfesztivál legjobb férfi alakításának járó díjat is elhozta.

A gondosan felépített – szomorúságot és vidámságot kellően adagoló – Nebraskában a forgatókönyv mellett a színészi játékok emelkednek ki. Bruce Dernnen kívül a többi szereplő nem széleskörben ismert színész. A feleségét alakító June Squibb viszont már dolgozott együtt Alexander Payne-nel, méghozzá a hasonló témát körüljáró Schmidt története (About Schmidt) című alkotásban, amelyben szintén a főszereplő (akit Jack Nicholson alakított) hitvesét játszotta. A nyolcvanas évei elején járó színésznő tudásának legjavát adva korholja férjét, és ha kell az erős idős hölgy másokat is alaposan helyre tesz, de az ő jóvoltából is mosolyra fakadunk.

A Nebraska minden egyben: komoly dráma öregedésről és méltóságról, azonban nagyszerű jellemkomédia, társadalomkritika, és tanulmány emberről és emberről. De amit mindenképpen szóvá tennék, azok az eredeti humorforrások. Ha valaki egyszer megnézi ezt a filmet, jó ideig nevetni fog még utána néhány jeleneten, a lopáson mindenesetre.

Mészáros Márton

A Nebraska című film plakátja

A királynő (The Queen) II. Erzsébetről, a Piaf (La Vie en Rose) Édith Piafról, a Capote a híres amerikai író, Truman Capote életéről, A nyughatatlan (Walk the Line) Johnny Cash-ről, Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn) Marilyn Monroe-ról, és A bukás (Downfall) Adolf Hitlerről elvitathatatlan érdemű életrajzi film. Azonban utóbbi alkotójának, Oliver Hirschbiegel német rendezőnek a legújabb munkája, a néhai walesi hercegnő és pakisztáni szívsebész szerelmének csöpögős drámáját elmesélő Diana távolról sem olyan film, amit érdemes lenne megnéznie bárkinek is.

Saját előítéleteimből fakadóan nem tudok teljes mértékig pozitív szereplőként tekinteni Diana hercegnőre, és ennek számtalan oka van. Számomra a “szívek királynője” egy sérült, depressziós, bulimiával küzdő nő volt (egyes életrajzírók szerint borderline személyiségzavarban szenvedett), aki teljes mértékben alkalmatlan volt arra a feladatra, amire húsz éves korában vállalkozott, amikor 1981-ben feleségül ment Károly trónörököshöz. Viszont a hercegnő egy olyan korban mutatta meg a világnak a humanitárius cselekedetek fontosságát, amikor a világsztárok zöme még azt sem tudta, hogy mi fán terem a jótékonyság. Minden tette ellenére, nem gondolom, hogy Lady Di egy nagy stratéga, vagy kiváló képességű asszony lett volna, még akkor sem, ha több nyelven beszélt, és a jelbeszédet is megtanulta, hogy hallássérültekkel kommunikálhasson. Azonban az a mód, ahogyan a Diana című filmben ábrázolják, rémesen nevetségesnek hat, és azt sugallja, hogy az imádott hercegné nem sokkal tért el egy mai jótékonykodó üresfejű modell/színésznőtől, vagy olyan bulvársztártól, akit nem kifejezetten az eszéért szeretünk.

Nem kell nagyon szépíteni a tényt, ha a film nem Diana hercegnőről szólna, bizony a kutya sem akarná megnézni. Hiszen, az emberek nem igazán kíváncsiak arra, hogy egy kevésbé kiemelkedő tehetségű, vagy erre a szerepre alkalmatlan színésznő (az ausztrál Naomi Watts), hogyan dönti romba a Diana-kultuszt, miközben néhány huszadrangú színész asszisztál hozzá egy teljesen érdektelen történetben, amely semmit nem mutat meg nekünk Diana azon arcából, amelyet nem ismerhettünk a magazinok címlapjából. Pedig legalább azt a szintet el lehetett volna érni, amelyet sikerült elérnie a Vaslady (The Iron Lady) alkotóinak, még akkor is, ha nem volt kéznél egy olyan kaliberű színésznő, mint Streep. Így viszont csak fanyalogva nézzük, hogy Diana harminchat évéből hogyan választottak ki egy olyan időszakot, aminek tulajdonképpen nincs is olyan sok jelentősége. Ezáltal, hogy a pakisztáni szívsebésszel folytatott románcára építették az egész történetet, az kártyavárként dől össze.

Kényelmetlenül figyeljük a hercegnő zavaros, butuska mondatait, és akárhogyan erőlködhetünk, ez a Diana még annyira sem lesz szerethető karakter, mint a valamelyest vele rokonítható Bridget Jones volt. Az alkotók elérték a céljukat, amennyiben azt szerették volna, hogy Diana egy ostoba, nevetséges szőke nő legyen. Hirschbiegel zavarba ejtő módon csak egymás mellé tette az unalomig ismert bulvárcímlapokat és híres történeteket, amelyből egy semmitmondó, elcsépelt kép állt össze, ami még azokat sem tudja lázba hozni, akik vevőnek bizonyulnak a monarchia és a királyi család történetére. Az egész film egy gyenge klisé, amiből sajnos kimaradt minden fontos és emberi, ami egy árnyalt, vagy legalábbis rokonszenves nővé tehette volna a trónörökös első feleségét.

A címszerepet alakító Naomi Wattsról készült promóciós fotók majdhogynem megszólalásig hasonlítanak a néhai Dianára, de a jeleneteket látva kétség nem fér hozzá, hogy hiba volt egy olyan öregedő színésznővel eljátszatni a hercegnőt, aki tíz évvel idősebb a valóságban annál a kornál, amelyben Diana járt a cselekmény idején. Tíz év pedig elmondhatatlanul sok lehet egy ilyen korban a nők számára, különösen akkor, ha ezen (is) múlik a film hitelessége. De nem csak ezen csúszik el a film:  elcsépelt, közhelyes, és körülbelül annyit ér, mint egy szappanopera péntek esti epizódja. Hol vannak a valós érzelmek, miért nem ismerhetjük meg, hogy milyen nő volt Diana, miért nem tudunk meg jószerivel semmit róla, miért nem látjuk az előzményeket, miért nem tűnik fel a királyi család többi tagja, és szeretőjén és barátnőin kívül bárki a színen?

A német rendező lenyűgözően kifinomult, valóban páratlan A bukás című kultfilmje után a Diana, minden idők legpocsékabb életrajzi filmjeinek egyike. Hiába van tapasztalata Hirschbiegelnek, a vérszegény történetet sem ő, sem Watts nem tudja megmenteni: a film még a szerencsétlen sorsú hercegnő halálos kimenetelű autóbaleseténél is nagyobb katasztrófa.

Mészáros Márton

A Diana című film plakátja

Nem mindennapi teljesítmény, ha egy magyar film megkapja egy külföldi filmfesztivál fődíját. A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál az egyik legismertebb filmes mustra a világon, innen elhozni a fődíjat, a Kristály Glóbuszt, és az azzal járó milliós jutalmat, igazán pozitív visszajelzés arról, hogy az alkotás valóban megállja a helyét az európai játékfilmek sorában. Szász János filmjének, A nagy füzet című drámának a híre előbb érkezett meg, mint maga a film.

Az 1956-ban Svájcba emigrált Agota Kristof Kossuth-díjas írónő (1935-2011) francia nyelvterületen rendkívül népszerű Trilógia című regényéből készült A nagy füzet című játékfilm az első alkotás, amely az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap finanszírozási rendszerének támogatásával jött létre. A filmalap első támogatottjaként minden bizonnyal különlegesen nagy gonddal törődtek Szász János terveivel, ennek hatásait érezhetjük is a film megtekintésekor. 

A nagy füzet a második világháború idején egy ikerpár történetét meséli el, akik vidéken élő nagyanyjukhoz kerülnek, s ott kell megküzdeniük a háború borzalmaival felnőttévállásuk idején. Az anya, aki húsz évig nem látogatta saját édesanyját, úgy hagyja ott gyermekeit, hogy lelkükre köti: soha ne hagyják abba a tanulást, és vészeljék át a háborút. A gyermekeknek nem csak szüleik elvesztésével és a környezetváltással kell megküzdenie, hanem nagyanyjukkal is, akivel most találkoznak először, és aki nemes egyszerűséggel csak “szukafattyaknak” nevezi őket. A filmben szereplő karakterek nevei nem ismertek, a gyerekek csak “Nagyanyának” nevezik az öregasszonyt, és ő sem hívja nevükön unokáit. A regényben egyébként még idő és helymeghatározás sincs, viszont Szász János filmjében az írónő gyermekkorának helyszínén, egy Kőszeg környéki faluban járunk, néhány jelenet erejéig pedig a belvárosban, a cselekmény pedig konkrét időpontokban játszódik. 

A szürkés felvételek képesek megteremteni az atmoszférát a világháború nyomasztó légköréhez, az ikreket játszó Gyémánt-testvérek amatőrök, mégis jó választásnak bizonyultak, mind külsejüket, mind a narrációt illetően. Azonban a film, ahogyan a könyv is, valamelyest minimalistának nevezhető. A nagy füzet egyúttal maga a nyomor megtestesülése, két órában ennyi borzalmat ritkán lát a néző még egy alapvetően háborús filmben is. Érdemes tudni, hogy a filmet a premiert követő hétvégén kéteznégyszázan nézték meg a magyar mozikban, ami teljességgel elhanyagolható eredmény, de ennek is meg vannak az okai. Jogos a kérdés, ki akarna egy újabb szenvedéssel teli, háborús magyar drámát nézni a Sorstalanság után? Nyilván, a filmesek helyében én is a közelmúlt tragédiáit (1956-os forradalom, második világháború) hívnám témául ebben a műfajban, de számos más tragédia is érte a magyar népet az elmúlt évszázadok viharában, amelyeknek megfilmesítése talán még ennél a két korszaknál is érdekesebb lehetne. 

A nagy füzetben néhány európai színész is szerepet kapott, azonban a náci tisztet alakító dán Ulrich Thomsen hiába kiváló színész (mert nem tagadás, hogy az), mégsem hozza ki magából a maximumot. Mitöbb, akár azt is mondhatnánk, hogy ezt a kis epizódszerepet bármelyik magyar színész el tudta volna játszani, például László Zsolt, aki színpadon, a Mephistóban már megmutatta, hogy milyen német katonai vezető lett volna. A filmben egyébként viszonylag kevés szereplő van: Tóth Orsi, akinek enyveskezű karakterét az oroszok halálra erőszakolják, Derzsi János elhurcolt zsidó cipésze, Andorai Péter pajzán papja, és Kovács Lajos csendőre, aki alaposan elveri a fiúkat, olyannyira kis szerep a cselekményben, hogy meg vagyok győződve róla, hogy nem volt igazán komoly kihívás eljátszani ezeket a karaktereket. Róluk speciel régóta tudjuk, hogy jó színészek, viszont Kiss Diána Magdolna nyugodtan kaphatott volna nagyobb szerepet, és nem csak azért vágytunk volna a hosszabb jelenlétére, mert szép a teste, amelyet nem átall megmutatni is, hanem azért is, mert van benne kellő tehetség ahhoz, hogy a film is felfedezze, miután az elmúlt években már bizonyított a színpadon.

Molnár Piroska, az ikrek nagyanyjaként újra bebizonyítja – ahogyan minden színpadi és filmes munkájában teszi -, hogy milyen nagy színésznő, és mennyire megérdemelt helyen van nála a Nemzet Színésze cím. Arcának minden rezdülése, összes cselekedete nagyszerű, és egyszerűen brillírozik azokban a jelenetekben, ahol unokáit lelkileg, valamint fizikailag bántalmazza, kiváltképpen amikor nagy élvezettel sült csirkét fal a gyerekek előtt, akik elhatározzák, hogy négy napig nem fogyasztanak semmilyen ételt. Végül a fiúk iránta érzett gyűlölete tiszteletté változik, és mi is megkedveljük ezt a nyomorúságos sorsú öreget, akit lánya halála után szélütés sújt. (Molnár Piroska újra eszméletlen ezekben a jelenetekben.)

Végezetül, csak annyit mondanék, hogy hiába A nagy füzet az idei évi hivatalos Oscar-nevezés, hiába kapott elismerő szavakat a külföldi kritikusoktól, közel sem tökéletes film. Az alkotók nem sokat foglalkozhattak a történelemmel, így maradhatott a végleges változatban festett köröm, borotvált hónalj, és fazonra igazított fanszőrzet, de az is meglepő, hogy a két lurkót senki sem terelte az óvóhelyre a bombázás idején, és tágra nyílt szemekkel nézzük, hogy a felrobbant apuka holtteste olyan jó állapotba maradt, hogy fia átsétálhat rajta. És ha már itt vagyunk, egy olyan filmtől, amiben benne van Vajna keze, sokkal hitelesebb és látványosabb robbantásokat vártunk volna, mint amiket kaptunk. A nagy füzet végülis nem egy profi háborús dráma, de egy nagyon emberi, szép történetet mesél el, aminek az üzenete fontos.

Mészáros Márton

A nagy füzet című film plakátja