Mészáros Márton blogja

A 10. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál egyik legnagyobb dobása, hogy “elhozták” Robert Redfordot, az Oscar-díjas amerikai színész-rendezőt, akit a közönség a Minden odavan (All is Lost) című filmben láthatott. A cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában is vetített egyedi produkciót mindkét nap teltháznál is több ember előtt adták.

Az első filmjéért, a két éve bemutatott Krízispont (Margin Call) című drámáért már a legjobb forgatókönyv kategóriában Oscar-jelölést szerző J.C. Chandor mert nagyot álmodni: amikor első filmjét a Sundance filmfesztiválon vetítették, találkozott a filmes mustra alapítójával, Robert Redforddal. És a fiatalembernek nem kellett sok hozzá, hogy rávegye az egykori legmenőbb és legkörülrajongottabb színészt, hogy játssza el következő filmjének főszerepét, az abszolút főszerepet, pontosabban a filmben (egyetlen kezet leszámítva) az egyedüli szereplőt. És az, hogy Redford, az egykori Sundance-kölyök, igent mondott a szerepre, már csak azért is nagy dolog, mert tízévente öt filmben vállal szerepet. 

Megtévesztő az egyszerű alaptörténet: az, hogy egy idősebb férfi hajótörést szenved az Indiai-óceánon, és küzd a túlélésért, nem jelenti azt, hogy egy színész számára egyszerű feladat hitelesen megformálni ezt a karaktert. Nos, a film főszereplőjének, Redford karakterének még a nevét sem tudjuk meg a másfél óra alatt, de a hangját sem nagyon halljuk, mert egy káromkodáson kívül és egy narráción kívül egyetlen szó sem hagyja el száját. De a Minden odavan annak ellenére is jól működik, hogy bosszantóan kevés szó esik benne a karakter életéről, annak előzményeiről, és személyiségéről, gondolatairól sem tudunk meg jószerivel semmit a mérgelődésen kívül. Egyetlen zavaró tényező van csak: Robert Redford. Egy ilyen névtől ennél jóval többet várnánk még egy monodrámában is, de szegény öreg még csak árnyéka sem önmagának, pedig én bizony kedvelem, és elismerem, amit letett az asztalra az elmúlt évtizedekben. És látva jellegtelen játékát, kifejezéstelen arcát, amelyre csak néha-néha ül ki valami komoly drámai arckifejezés, azt gondolom, komolyan meg tudnám fojtani azt a kedves embert, aki úgy harangozta be az alkotást, mint a film, amiben Robert Redford élete legjobb alakítását nyújtja. 

De, hogy valami pozitívumot is mondjak a filmről, a forgatások alatt 76 éves Red fizikuma valóban elképedésre ad okot, és az is, hogyha már színészi játékát nem kamatoztatja, legalább annyit megtett, hogy kaszkadőr nélkül csinálta végig a filmet, gondolom, leszámítva az árbocra felmászást. A Minden odavan azért is érdekes egyébként, mert jól példázza az ember és a hatalmas, kiszámíthatatlan természet kapcsolatát. Hiába értünk el robbanásszerű sikereket számtalan téren, a természetet soha sem fogjuk tudni lepipálni.

Maga a film pedig előhozta belőlem egy másik film emlékeit (Nem, nem a Cápára gondolok), amely tulajdonképpen nem szólt másról, mint ahogyan egy pár együtt kapaszkodott a tengeren valamiben, miközben lábuk alatt már megjelentek a cápák. Nem vitás, hogy a Minden odavan-ból sem maradhattak ki a cápák, és a hajótöröttekre jellemző leleményesség, mindemellett örömömre szolgál, hogy nem árasztották el a filmet CGI-technikával, mint a hasonszőrű Pi életét. De akárhonnan is nézzük, a Minden odavan nem több, mint egy elszalasztott lehetőség egy túlságosan hosszú elmeséléssel. Az öreg halász és a tenger, csak egy kiöregedett halásszal és nem egy Hemingway tollából.

Mészáros Márton

Robert Redford amerikai színész a Minden odavan (All is Lost) című film egyik jelenetében

Talán nem fogja senki sem megkérdőjelezni, hogyha kijelentem, egy háromórásra nyújtott francia leszbidráma nem a legideálisabb mozifilm a magyar filmpiacon. A filmet stáblista nélkül, az első magyar vetítésen, a 10. Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttam. Egy hónappal a hivatalos francia és magyar bemutató előtt. De a téma és a játékidő ellenére, azért senki se gondolja, hogy egy bizonyos, értékesebb filmeket kedvelő réteg nem fogja megnézni, mert aki egy kicsit is jártas a mai európai filmben, az tudja, hogy az Adéle élete (La Vie d’Adèle) egy olyan film, ami nem véletlenül érdemelte ki a Steven Spielberg vezette nemzetközi zsűritől a cannes-i filmfesztivál fődíját, az Arany Pálmát.

Méghozzá a zsűri megosztva ítélte oda az elismerést Abdellatif Kechiche tunéziai származású francia filmrendezőnek és a főszerepet játszó két színésznőjének, az eddig ismeretlen Adele Exarchopoulosznak és Léa Seydouxnak. Fura egybeesés, hogy Adéle-t, a tizenhat éves gimnazista lányt egy olyan fiatal színésznő alakítja, akit az életben is Adéle-nak hívnak. Exarchopoulost eddig még nem igazán láthattuk semmiben, azonban az Adéle életében kétségkívül bebizonyítja, hogy igenis ott a helye a mai francia színésztársadalomban. A dráma három órája során színészi játéka olyan széles skálát ölel fel, amire pályatársai egy egész karrieren keresztül dolgoznak. És ami legalább ennyire fontos, hiába húzogatja feljebb a nadrágját állandóan, hiába folyik néha taknya-nyála össze, és hiába falánk, mégis szimpatikus marad.

A filmbéli szerelmét alakító, Léa Seydoux már jóval ismertebb, idősebb és befutottabb színésznő nála. Mégis, valamiért azt éreztem az egész film alatt, hogy ő, a maga rövidre vágatott, kékre festett hajával a leszbikus művész szerepében csak asszisztál a címszereplő életét bemutató filmhez. De a filmet nem csak az alakítások teszik naggyá, hiszen annyira hiteles minden képkocka, hogy az ember szempillantás alatt elfeledkezik róla, hogy Adéle és Emma nem hétköznapi emberek, hanem két francia színésznő, aki csak belebújt a bőrükbe. Az Adéle élete kétségkívül sokkoló a legtöbb ember számára, hiszen hosszú, negyedórás szexjelenetekben először láthatjuk a férfival szeretkező Adéle-t, majd számtalanszor lehetünk tanúi annak a naturalista, megosztó módszernek, amikor a rendező megoldja, hogy a szeretkezés eredetiként hasson a filmvásznon. A két fiatal nő pucér testének összefonódása, egymás nyalása, falása és megujjazása premier plánban éppen ezért olyan hiteles lett, hogy még azt is nehezen képzeljük el ezek után, hogy a kivillanó nemi szerv nem a színésznőé vaginája (pedig a hivatalos tájékoztatás szerint nem). Én egyébként nem teljesen értek egyet a hosszú és részletes szexjelenetek létjogosultságával, ha engem kérdeznek.

És maga az egész történet megállja a helyét úgy, ahogy van. Még akkor is szép szerelmi történet, ha két nőről szól, és ezzel sokan nem tudnak kiegyezni. Vannak szép számmal, akik azt vallják, hogy a legszebb, legérzékibb szerelem csak két nő között tud kiteljesedni, talán öntudatlanul is ezért választott két lányt a főszerepre Abdellatif Kechiche. Viszont az már biztos, hogy Adèle Exarchopoulos és Léa Seydoux egy ideig nem fog a rendezővel közös filmet készíteni, mert ahogyan néhány más stábtag is panaszkodott a rendezőre, akit jogsértéssel, zaklatással és ki nem fizetett túlórákkal vádolnak, ők is kikeltek sajátos munkamódszere ellenére.

Egészébe tekintve vissza a filmre, az Adéle élete egy olyasvalaki filmje, aki a filmkészítés, az egyenjogúság és a szerelem elkötelezett híve. A filmjének mozgatórugójává választott témát pedig olyan céltudatosan járja körbe, hogy ha néhol kicsit hosszú is, mindvégig leköti a nézőt, de a felesleges részletek és mellékszálak nélkül mutatja be egy saját szexualitására és nemi orientációjára ráébredő lány életét tizenöt éves korától körülbelül huszonnégy éves koráig.

Mészáros Márton

Az “Adéle élete” (La Vie d’Adèle) című film francia plakátja

Joseph Gordon-Levitt az elmúlt néhány évben elég menő színésszé vált ahhoz, hogy harminckét évesen elkészíthesse az első filmjét, amelynek forgatókönyvét is maga írta, és a főszerepet is alakítja. Viszont a Don Jon-ra nem úgy fogunk emlékezni, mint a film, amiért egy színésznek a rendezésre kell adnia a fejét.

Eleve, egy olyan történetből, amely egy pornófüggő férfiről szól, kevés igazán ütős filmet lehet készíteni, különösen nem akkor, ha azt várjuk, hogy ezt a filmet a nézők is szeressék. Joseph Gordon-Levitt mégis egy olyan fiatalemberről ír, aki végtelenül tárgyilagosan, letisztultan szemléli az őt körülvevő életet: csak a lakása és annak tisztán tartása, a családja, a vasárnapi misék, az autója, a teste, és a nők érdeklik. Na meg persze, van egy függősége, a pornó. Mivel mindig tízpontos, vagy legalábbis akörüli pipiket szerez magának, barátai csak Don Jonnak becézik Don Juan után.

Aztán egyszer csak bejön a képbe a “Nagy Ő”, a tízből tizenkét pontos Scarlett Johansson képében. Mindaddig nagy is a szerelem, míg Jon egy ütős szeretkezés után ki nem kecmereg az ágyból, hogy kedvenc pornóiba merülve könnyítsen magán. A krach akkor üt be, amikor a lány, Barbara felébred, és nem találja maga mellett a pasit, és rajta kapja a maszturbáláson. Jonnak sikerül elhitetnie vele, hogy csak egy barátja küldte a videót, és a lány megbocsát neki. Viszont hamar kiderül, hogy őket mégsem egymásnak teremtették, mindketten más társadalmi réteget képviselnek, és a szőke bombázónak kínos, hogy barátja maga mossa fel a padlót a lakásában, és ragaszkodik bizonyos hagyományos formákhoz, sőt még az is szúrja a szemét, hogy a mi szívtiprónknak nincsen felsőfokú végzettsége.

A film ilyen szempontból jó kis társadalomkritika. Az idegbeteg vezetési kultúráról, a bulizásokról és csajozásokról, a pasijukat csicskáztató csinibabákról, a totálisan giccses és unalmas hollywoodi produkciókról, és az egyre nagyobb számban jelentkező különböző függőségekről. A főszereplősrác minden mise után meggyónja vétkeit az egyház emberének, de azt sem tudja, hogy ki gyóntatja, és hiába próbálja csökkenteni a rárótt Miatyánkok számát, ez nincs összefüggésben a bűnei számával, a pap pedig, akárcsak egy gép, automatikusan, futószalagszerűen sorolja a büntetést. Jon családja is hagy maga után némi kivetnivalót, húga az egész film során egyetlen egyszer szólal meg felpillantva a mobiljából, viszont akkor a legütősebb mondat buggyan ki a száján, az anyja csak arra vágyik, hogy a fia megtalálja élete szerelmét, az apa pedig semmibe veszi kölyökként kezelt fiát, és csak akkor kezdi elismerni, amikor bemutatja neki az álomnőt.

Scarlett Johansson alakja valóban vadító, de ribancos tipegése a magassarkúban, a flegma stílusa és a karaktere miatt érzett ellenszenv maximálisan unszimpatikussá teszi. És hogy milyen színésznő? Egy lapon nem lehet emlegetni a film másik női sztárjával, Julianne Moore-ral, aki szerepéből fakadóan, nem igazán tudja kamatoztatni csodás képességeit, de azért erőteljesen érezzük, hogy milyen jó színésznő valójában. Lelkem legmélyében jéghegyek omlottak össze, amikor először megláttam a vásznon smink nélkül, sírás közben, és sajnos – később érthetővé vált okok miatt – mindvégig make-up nélkül, természetesen játszik.

Gordon-Levit minden kétséget kizárólag egy igazán eredeti és őszinte filmet rakott össze, de a magabiztosság ellenére is hiányzik a Don Jonból az a fajta több, ami például megvan az ezzel a filmmel valamennyire szinkronba hozható korai Woody Allen-filmekkel. Azonban hiába minden jó ötlet és poén, valamiért mégis vérszegény számomra az egész, és nehezen áll össze egy komplett, egész filmmé. De legalább szerethető és elgondolkodtatja az embert, ahogyan maga a rendező-főszereplő remélte videoüzenetében, amelyet a 10. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál vendégeinek küldött, akik akárcsak én, nyitófilmként tekintették meg az alkotást.

A földön ülő vendégekkel zsúfolásig megtelt teremből távozva valaki megfogta a barátnője kezét, és így szólt: “Nekem te vagy a vöröske (célzás Julianne Moore-ra), akibe belefeledkezhetek.” És valóban lehet, hogy nem feltétlen a legdögösebb nő a legideálisabb, hanem valaki olyan, akivel nem csak egyoldalúan működik a dolog. Mert a filmben szinte észrevehetetlenül a címszereplő elengedte pornófüggőségét, mert a nála húsz évvel idősebb osztálytársában megtalált mindent, amire vágyott.

Mészáros Márton

Joseph Gordon-Levitt és Scarlett Johansson amerikai színészek a Don Jon című filmjük egyik jelenetében