Mészáros Márton blogja

Most már bizton állíthatom, kifejezetten jó döntés volt elolvasnom a kritikát a Paranoia című filmről, mert annyira elvették a kedvemet a techno-triller megtekintésétől, hogy helyette villámgyorsan átnyergeltem a Mocsok (Filth) című filmre, ami rögvest a végefőcím előtt minden meggondolás nélkül felkerült a “filmek, amiket látni kell egy emberéletben” listámra, hogy eztán nyugodt szívvel ajánlhassam azoknak a moziélményben szegényeknek, akik nem látták még.

A Mocsok Irvine Welsh skót író népszerű, kultuszregénnyé vált könyve, amely 1998-ban jelent meg. Most már tudom, hiányosságom ez a irodalmi alkotás is. Ha ennyire komoly és hatásos mozifilmet tudott belőle készíteni az első komoly filmjével jelentkező Jon S. Baird skót rendező, akkor a welshi alapanyagnak végletekig menően komplexnek kellett lennie. A film első jelenetétől kezdve nyomon érhető, hogy itt nem valami blőd fekete komédia fog kibontakozni a szemünk előtt, hanem egy maróan kegyetlen és komoly dráma tökéletesen ülő (durva) poénokkal.

A nyitójelenetben egy meglehetősen tapló palival ismerkedünk meg, akiről hamar kiderül, hogy a rendőrség kötelékében dolgozik. Az edinburghi rendőrőrsre igyekszik, ahol az értekezlet során keresetlen szavakkal, korlátlan iróniával mutatja be nyomozótársait, pontosabban azoknak előnyösnek semmiképpen nem mondható oldalát. Bruce Robertson nyomozó sajátos narrációja elmondhatatlanul kegyetlen, mégis nagyon szellemes. Azonban a történet előrehaladtával megritkulnak az olyan vicces jelenetek, amelyeken valóban jóízűen tudunk nevetni, mivel egyre jobban érezzük főhősünk kilátástalan helyzetét, és akármennyire antihős karakter, mégis valamiféle együttérzést kezdünk el érezni iránta. A főszerepet alakító James McAvoy alakítása nem hagy kérdéseket maga után, egyértelműen élete legnagyobb teljesítményét tette le az asztalra (ezt ő maga is tudja) az erkölcsileg és ezáltal fizikailag is egyre lejjebb züllő nyomozó szerepében. Az csak zárójeles megjegyzés, hogy a szakállal a fiatal Russell Crowe-ra, vagy a Gerard Butlerre emlékeztető James McAvoy a szerepre való felkészülés miatt minden este letolt fél üveg whiskyt, hogy hitelesebb legyen alkoholistaként, és gyűröttebbé váljon a bőre, a szemét pedig eleinte sok dörzsölgetéssel, majd egy sajátos szemcseppel tette ilyen vörösessé.

Kezdetben valóban nagyon vicces, órákon át tudnánk nézni a szemétkedését és sajátos poénjait, de ahogyan egyre lejjebb süllyed morálisan, kitágul a kép, és sokkal komorabbá válik a film hangulata, majd nem sokkal a vége előtt, Robertson kezéből kihullik a gyeplő, és többé nem képes maga irányítani. Az itt megjelenő hallucinálásai és a teljes emberi szétcsúszás hiteles, amely azzal hág tetőpontjára, hogy kiderül valami nagyon fontos a főhős feleségéről, Carolie karakteréről, pontosabban magáról Bruce Robertson detektívfelügyelőről.  A film ha némelyiket felületesen is, de érinti a drog-, alkohol és szexfüggőséget, a kábítószerrel való visszaélést, a diszkriminációt, a prostitúciót, a pornográfiát, a korrupciót és számtalan más problémát, mégis nem ezek a témák teszik igazán nyomasztóvá a filmet, hanem alapvetően Robertson “leépülése”. És itt bizony, James McAvoy kiemelkedően nagy érdeme, hogy mérhetetlenül hitelesen hozza a tahó-paraszt nyomozót, aki valójában egy súlyosan sérült, komoly gondokkal küzdő férfi, masszív függőségek rabja. Az egyes jeleneteket a sajátos fényképezés, és a kiválóan megválasztott filmzenék teszik még hatásosabbá. Még az unalomig ismert 99 Luftballons sem volt hiba, amikor Robertson és szerencsétlen barátja erre a német slágerre vonulnak végig a városon, egyből elfogott a röhögés – néhány perccel később pedig azért folytak a könnyeim a nevetéstől, ahogyan Robertson elbánt a cimborájával.

És ha már a szereplőknél tartunk, McAvoy brillírozása mellett minden szereplő megállja a helyét, de egy ilyen színészi alakítás mögött mindenki csak a másodhegedűs szerepben tetszeleghet. Jamie Bellnek Rayként nincs igazán nagy lehetősége arra, hogy kitörjön a szerepből, és megmutassa, hogy miért is több egy közepesen jó brit színésznél, viszont az Oscar-díjas Jim Broadbentről illene szót ejtenünk, mert maszkkal megnagyobbított fejű, einsteini fürtöket viselő pszichológusként Bruce képzeletében maga az agyrém.

A Mocsok nem véletlenül kapott tizennyolcas besorolást, elvégre az utóbbi hónapok egyik legerősebb filmjével van dolgunk, amely bizony szépen meg van fűszerezve beteges szexuális szokásoktól kezdve péniszeken át a legocsmányabb viccekig egy komoly drámával. Talán éppen a beteg poénokért, a nagyszerű társadalomkritikáért, és valós üzenetéért fogunk rá úgy emlékezni, mint a 2013-as filmtermés egyik maradandó filmjére.

Mészáros Márton

A Mocsok című angol film posztere

Időnként felbukkannak olyan krimik, thrillerek, amelyeknek cselekménye szinte semmiben nem tér el bármelyik Stallone-akciófilm színvonalától, mégis az emberek ráharapnak, mert egy jól bejáratott nagy név a főszereplő, vagy csak azért, hogy ne kelljen körmöt rágva tépelődni a történet rejtélyein. Emlékeznek még Az igazság ára (The Lincoln Lawyer) című 2011-es filmre? Nyilván, filmbarát néző nem felejti el, hogy a valóban csavaros és figyelmet lekötő alkotást egy bizonyos Brad Furman rendezte. Az új filmje, a Vakszerencse (Runner Runner) viszont nem azért lesz emlékezetes, mert olyan jó lett.

Adott két forgatókönyvíró, Brian Koppelman, aki többedmagával az Ocean’s Thirteent jegyzi, és David Levien, aki Koppelmannal közösen írta a Pókerarcok (Rounders) forgatókönyvét, ami egyáltalán nem egy rossz film. Most mégis valami olyan penetránsan hiteltelen, már-már nevetségesen gyermekded történettel álltak elő, amellyel akár egy általános iskolai pályázaton is indulhattak volna. Körülbelül tíz éves koromban volt is egy haverom, aki ilyesféle történeteket írt szabadidejében, de bármelyik diákfilmfesztiválon láthatunk ilyen blőd “thrillert.”

A történet középpontjában Richie áll, akinek az egyetem befejezéséhez egy nagyobb összegre van szüksége, de mivel ésszerűbb ötlete nem támad, online pókerrel próbálja megkeresni a pénzt. Hiába vág az esze, elbukik, a zseton pedig elúszik. Viszont fény derül a turpisságra: az internetes szerencsejáték oldal csalt! A legnagyobb logikátlanság ekkor következik: a srác számára teljesen evidens, hogy azután, hogy minden pénzét elnyerték tőle, vesz egy repülőjegyet New Jerseyből (merthogy a Princeton egyetem hallgatója) egyenesen Puerto Ricóba, hogy személyesen járjon utána a dolgoknak. Azt hiszem, kár lenne szóvá tenni minden marhaságot, amit a másfél óra alatt tálaltak nekünk az alkotók.

Az ember azt gondolná, ha Ben Affleck két Oscarral a zsebében (jó, a forgatáskor még csak egy volt neki) nem vállal el olyan filmszerepet, amely megkérdőjelezi a józan ítélőképességét, mégis felmerül a kérdéshalmaz: vajon ennyire nem ért az egészhez, nem olvasta a forgatókönyvet, megteheti, hogy egy ócska vacakban is játsszon, vagy neki tényleg megtetszett Ivan Block szerepe? Mindenesetre nem az indok a mérvadó, hanem az, hogy szerepelt ebben a filmben. Hogy ne essen csorba a színészi kvalitásain (még ha számomra csak egy fokkal jobb a teljesen vértelen Matt Damonnál), el kell mondani, ha valaki mutatta valami apró jelét annak, hogy végzett színész, az csak Ben Affleck volt. Mégis, sem ő, sem a Richie-t alakító Justin Timberlake nem tudott meggyőzni a szerepükről. Timberlaket külön tisztelem, amiért a zenei munkássága mellett kihasználja adottságait és hírnevét, és azt a színészetben próbálja kamatoztatni, de egy bizonyos filmmenyiség után kicsit nehezen veszi be az ember gyomra, hogy mindig ugyanazt a szerepkört próbálja megformálni rezdüléstelen arccal.

Az igazi nagy szívfájdalom azonban Gemma Arterton. Annak ellenére, hogy valóban egy nagyon, nagyon szép színésznőről beszélünk, vétek volt a főnök “jócsajának” skatulyájába zárni ebben a filmben, ezt a nevetségesen kicsi és jelentéktelen szerepet bárki eltudta volna játszani. Ennek ellenére nincs veszélyben a lehetősége, hogy rövidesen csatlakozhasson az A-kategóriás sztárok közé.

A Vakszerencse az elmúlt évek legnagyobb mellényúlása, rettenetesen rossz kivitelezése egy jobb sorsra érdemes történetnek. Talán a tengerentúlon is elkélne egy Nemzeti Filmalap forgatókönyv továbbfejlesztési osztálya, hogy ne születhessenek ilyen összefüggéstelen, kizárólagosan erőltetett szórakozásra szánt filmek.

Mészáros Márton

Gemma Arterton brit színésznő és Justin Timberlake amerikai színész a Vakszerencse (Runner, Runner) című film egyik jelenetében

A sokoldalú Alfonso Cuarón mexikói rendező (Az ember gyermeke) belekóstolt már néhány műfajba, viszont sci-fit most először alkot. És habár nem szeretem a science fictiont, nem volt kérdés, hogy megnézem a Gravitáció (Gravity) című űrdrámát, amelyben mindössze két szereplő, George Clooney és Sandra Bullock van a színen. A rendező és fia, Jonás által jegyzett történet különlegessége, hogy a film mindvégig az űrben játszódik, és valami olyat kapunk, amit előtte még soha.

Tartottam tőle, hogy újfent egy olyan filmet fogok látni, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. James Cameron, a Titanic és az Avatar rendezője a „valaha készült legjobb űrben játszódó filmnek” nevezte a Gravitációt, a velencei filmfesztivál ezzel nyílt meg, a kritikusok pedig a világ összes pontján az egekbe (hova máshova?) magasztalták, és még néhány vadítóan izgalmas előzetest is kaptunk hozzá. Persze, ennyi ember nem tévedhet. Az első jelenetben megelevenedik előttünk a végtelen világűr, és két asztronauta, akik éppen űrsétát hajtanak végre, amikor Houston figyelmezteti őket, hogy egy orosz műhold meghibásodása láncreakciót indított be, és hamarosan irdatlan mennyiségű űrtörmelék repül feléjük. Az űrszemét tönkre teszi az űrsiklójukat, az Exporert, így dr. Ryan Stone és Kowalski (előbbi a legelső, utóbbi a búcsúküldetését hajtja végre) korlátozott oxigéntartalékkal sodródva a végtelenben kénytelen megküzdeni életéért.

A forgatókönyvről ennyit elég is elárulni. Persze érintőlegesen szót ejthetnénk Sandra Bullock karakterének, a férfi keresztnevet viselő Stone-nak a háttértörténetéről, de nem érdemes lelőni minden poént. Különösen nem, ha a film monológjai és párbeszédei alig néhány oldalt foglalnak el a szövegkönyvben. Nyilvánvalóan a Gravitáció esetében nem is a párbeszédeken a hangsúly, hanem a látványvilágon, és azon, hogy az ember mikor mondja azt, hogy ennyi volt és ne tovább, tudunk-e áldozatokat hozni valaki más javára, és a halálközeli élményben mennyire erősödik fel az élni akarás ösztöne. Hiába szépítjük, a film története igencsak vékony, és többé-kevésbé két hollywoodi sztárszínészre alapoz mindent, meg természetesen arra a lenyűgöző látványvilágra, amelyet magába foglal. Tulajdonképpen a Gravitáció erénye éppen ez, hiszen másfél órán keresztül maximálisan leköti a figyelmünket a két karakter. Egy férfi, és egy nő. A férfi már öreg róka, és irracionálisan könnyedén viseli, hogy élet-halál között „lebeg” – a nő először jár az űrben, és nincs senki, aki felpillantva a Földről rágondolna. A két szereplő nem arányosan jut vászonhoz, kezdetben azt hihetjük, hogy Clooney szála lesz a vezérvonal, de aztán nem telik sok időbe míg rájövünk, ez Bullock-drámája még akkor is, ha a szívtipró ezúttal is egy rendkívül szimpatikus figurát hoz.

Sandra Bullock nem a világ legjobb színésznője, ezt nem is állította róla senki, az azonban biztos, hogy a Gravitációban tisztességesen eleget tesz a feladatának. Egy színésznek ilyen körülmények között, teljesen magára utalva irtózatosan nehéz lehet megbirkózni egy ekkora kihívással. És neki bizony sikerült, méghozzá nagyon hitelesen. És habár tőlünk fényévekre játszódik a sztori, egy emberfiát nem látunk a két sztárunkon és egy szétrepedt fejű társukon kívül, mégis tudjuk, hogy mindez bármikor megtörténhet a valóságban. Érezzük a feszültséget, amikor Bullock látványosan elsodródik, sajnáljuk és izgulunk érte, egyúttal lenyűgöz minket a Föld szépsége onnan fentről nézve, és megérint minket a világűr csendes magánya, a mindent betöltő tér jelenléte. A kameramozgás, különösen az esemény bemutatása a karakter szemszögéből szintén dicséretes.

Nem kimondottan szeretek 3D-ben filmeket nézni, mert gyakran érzem úgy, hogy teljességgel felesleges az élmény szempontjából, viszont a Gravitáció esetében szerintem csak így élvezhető igazán a film hatásossága. Persze, becsúsztak banális jelenetek, a végén pedig már csak azért is vártuk, hogy történjen valami nagy katasztrófa, amikor a nő már túlélte a lehetetlent, mégis a Gravitáció feszültséggel teli megható dráma. Forradalmi alkotás.

Mészáros Márton

A Gravitáció című film magyar nyelvű posztere

Az amerikai Alexander Payne az elmúlt tizenegynéhány évben készült filmjeiben valami mesteri módon ötvözi a társadalomkritikát és a komoly drámát a védjegyévé vált szerethető fekete humorral. Most egy meglehetősen nagy italbarát öregember története miatt sír az egyik szemünk, és nevet a másik. A Nebraska című film kritikája.

Az 1961-es születésű Alexander Payne nem tartozik a sztárrendezők közé, mégis nem véletlenül kapott két Oscar-díjat (mindkettőt forgatókönyvért). Nagyszerű történetmesélő, aki rendkívül profi a forgatókönyvírásban és a rendezésben is. Ahogyan ezt már megszokhattuk tőle, előszeretettel nyúl olyan témákhoz, amelyekben szülővárosi helyszíneket csempészhet filmjeibe. Legutóbbi filmje, a Nebraska azonban minden korábbinál személyesebb ilyen jellegét illetően, ugyanis a direktor ebben az államban született és nőtt fel.

A Nebraska című film talán mégiscsak dráma még akkor is, ha sokszor nevetünk fel a játékidő alatt a könnyedén szórakoztató humor, és a szatirikus képi megjelenések miatt. A történet egy hetvenes éveiben járó öregember, Woody Grant históriáját járja körül, aki egy képtelen álom megvalósításába hajszolja magát, mintsem szembenézzen az őt körülvevő valósággal. Meggyűltek a gondjai az itallal, az egészsége sem a régi, bevonták a jogosítványát, a fiaival soha nem volt valami fényes kapcsolata, és már feleségével sem tudnak mást csinálni, csak örökösen civódni. Ezért, amikor talál egy nyereményszelvényt, elhatározza, hogy saját maga megy el az ezerháromszáz kilométerre lévő Nebraska államba, hogy átvegye az ígért nyereményt. Nem kérdés, mindenki tudja, hogy a szűkszavú, de jóérzésű öregúr nem nyert semmiféle milliós összeget, csupán reklámfogásról van szó, de amikor a fia látja, hogy apja komolyan gondolja (gyalog indul el az autópályán), inkább elviszi autóval. Az út során pedig régi barátokkal és évtizedek óta nem látott családtagokkal találkoznak.

Payne egy pillanat erejéig sem hagyja kiengedni kezéből a gyeplőt, finoman fűzi át a történet fonalát az egyik jelenetből a másikba. A Nebraska egy ritka igényes film, de az igényesség egyáltalán nem zárja ki azt, hogy a cselekmény szép lassan csordogáljon. Ezt a sivár, melankolikus képet csak erősíti a főszereplő szótlansága és az operatőr, Phedon Papamichael elsőrangú munkája, amelyet fekete-fehérben álmodtak meg az alkotók. Maga a film pedig biztosíték a szebb múlttal, mint jelennel büszkélkedhető Bruce Dern számára. A hetvenhét éves színészre valamiért nem úgy tekintettünk eddig, mint korosztálya legnagyobbjaira, pedig a Nebraskában egyértelműen bizonyítja, hogy tud valamit. Méghozzá magas fokú művészetet adni. Az Amerikai Filmakadémiához közeli hangok már azt is rebesgetik, hogy az öreg Dernnek már be is készítik a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. És olyan szempontból mázlista Bruce Dern, hogy ő kapta ezt a jutalomjátékot, mivel a rendező eredetileg nem csak rá gondolt. A nagyszerű Gene Hackmant szerette volna meggyőzni a filmre, de a visszavonult művész semmi pénzért nem volt hajlandó feladni nyugdíjas életét és a színészetet felváltó regényírói munkáit, ezért Jack Nicholsonnál, Robert DeNironál, és Robert Duvallnál is járt a forgatókönyv, míg végül az alkotók meg nem állapodtak Dernnél. Az viszont már csak az ő érdeme, hogy maximumot hozta ki magából, amellyel egyébként a cannes-i filmfesztivál legjobb férfi alakításának járó díjat is elhozta.

A gondosan felépített – szomorúságot és vidámságot kellően adagoló – Nebraskában a forgatókönyv mellett a színészi játékok emelkednek ki. Bruce Dernnen kívül a többi szereplő nem széleskörben ismert színész. A feleségét alakító June Squibb viszont már dolgozott együtt Alexander Payne-nel, méghozzá a hasonló témát körüljáró Schmidt története (About Schmidt) című alkotásban, amelyben szintén a főszereplő (akit Jack Nicholson alakított) hitvesét játszotta. A nyolcvanas évei elején járó színésznő tudásának legjavát adva korholja férjét, és ha kell az erős idős hölgy másokat is alaposan helyre tesz, de az ő jóvoltából is mosolyra fakadunk.

A Nebraska minden egyben: komoly dráma öregedésről és méltóságról, azonban nagyszerű jellemkomédia, társadalomkritika, és tanulmány emberről és emberről. De amit mindenképpen szóvá tennék, azok az eredeti humorforrások. Ha valaki egyszer megnézi ezt a filmet, jó ideig nevetni fog még utána néhány jeleneten, a lopáson mindenesetre.

Mészáros Márton

A Nebraska című film plakátja

A királynő (The Queen) II. Erzsébetről, a Piaf (La Vie en Rose) Édith Piafról, a Capote a híres amerikai író, Truman Capote életéről, A nyughatatlan (Walk the Line) Johnny Cash-ről, Egy hét Marilynnel (My Week with Marilyn) Marilyn Monroe-ról, és A bukás (Downfall) Adolf Hitlerről elvitathatatlan érdemű életrajzi film. Azonban utóbbi alkotójának, Oliver Hirschbiegel német rendezőnek a legújabb munkája, a néhai walesi hercegnő és pakisztáni szívsebész szerelmének csöpögős drámáját elmesélő Diana távolról sem olyan film, amit érdemes lenne megnéznie bárkinek is.

Saját előítéleteimből fakadóan nem tudok teljes mértékig pozitív szereplőként tekinteni Diana hercegnőre, és ennek számtalan oka van. Számomra a “szívek királynője” egy sérült, depressziós, bulimiával küzdő nő volt (egyes életrajzírók szerint borderline személyiségzavarban szenvedett), aki teljes mértékben alkalmatlan volt arra a feladatra, amire húsz éves korában vállalkozott, amikor 1981-ben feleségül ment Károly trónörököshöz. Viszont a hercegnő egy olyan korban mutatta meg a világnak a humanitárius cselekedetek fontosságát, amikor a világsztárok zöme még azt sem tudta, hogy mi fán terem a jótékonyság. Minden tette ellenére, nem gondolom, hogy Lady Di egy nagy stratéga, vagy kiváló képességű asszony lett volna, még akkor sem, ha több nyelven beszélt, és a jelbeszédet is megtanulta, hogy hallássérültekkel kommunikálhasson. Azonban az a mód, ahogyan a Diana című filmben ábrázolják, rémesen nevetségesnek hat, és azt sugallja, hogy az imádott hercegné nem sokkal tért el egy mai jótékonykodó üresfejű modell/színésznőtől, vagy olyan bulvársztártól, akit nem kifejezetten az eszéért szeretünk.

Nem kell nagyon szépíteni a tényt, ha a film nem Diana hercegnőről szólna, bizony a kutya sem akarná megnézni. Hiszen, az emberek nem igazán kíváncsiak arra, hogy egy kevésbé kiemelkedő tehetségű, vagy erre a szerepre alkalmatlan színésznő (az ausztrál Naomi Watts), hogyan dönti romba a Diana-kultuszt, miközben néhány huszadrangú színész asszisztál hozzá egy teljesen érdektelen történetben, amely semmit nem mutat meg nekünk Diana azon arcából, amelyet nem ismerhettünk a magazinok címlapjából. Pedig legalább azt a szintet el lehetett volna érni, amelyet sikerült elérnie a Vaslady (The Iron Lady) alkotóinak, még akkor is, ha nem volt kéznél egy olyan kaliberű színésznő, mint Streep. Így viszont csak fanyalogva nézzük, hogy Diana harminchat évéből hogyan választottak ki egy olyan időszakot, aminek tulajdonképpen nincs is olyan sok jelentősége. Ezáltal, hogy a pakisztáni szívsebésszel folytatott románcára építették az egész történetet, az kártyavárként dől össze.

Kényelmetlenül figyeljük a hercegnő zavaros, butuska mondatait, és akárhogyan erőlködhetünk, ez a Diana még annyira sem lesz szerethető karakter, mint a valamelyest vele rokonítható Bridget Jones volt. Az alkotók elérték a céljukat, amennyiben azt szerették volna, hogy Diana egy ostoba, nevetséges szőke nő legyen. Hirschbiegel zavarba ejtő módon csak egymás mellé tette az unalomig ismert bulvárcímlapokat és híres történeteket, amelyből egy semmitmondó, elcsépelt kép állt össze, ami még azokat sem tudja lázba hozni, akik vevőnek bizonyulnak a monarchia és a királyi család történetére. Az egész film egy gyenge klisé, amiből sajnos kimaradt minden fontos és emberi, ami egy árnyalt, vagy legalábbis rokonszenves nővé tehette volna a trónörökös első feleségét.

A címszerepet alakító Naomi Wattsról készült promóciós fotók majdhogynem megszólalásig hasonlítanak a néhai Dianára, de a jeleneteket látva kétség nem fér hozzá, hogy hiba volt egy olyan öregedő színésznővel eljátszatni a hercegnőt, aki tíz évvel idősebb a valóságban annál a kornál, amelyben Diana járt a cselekmény idején. Tíz év pedig elmondhatatlanul sok lehet egy ilyen korban a nők számára, különösen akkor, ha ezen (is) múlik a film hitelessége. De nem csak ezen csúszik el a film:  elcsépelt, közhelyes, és körülbelül annyit ér, mint egy szappanopera péntek esti epizódja. Hol vannak a valós érzelmek, miért nem ismerhetjük meg, hogy milyen nő volt Diana, miért nem tudunk meg jószerivel semmit róla, miért nem látjuk az előzményeket, miért nem tűnik fel a királyi család többi tagja, és szeretőjén és barátnőin kívül bárki a színen?

A német rendező lenyűgözően kifinomult, valóban páratlan A bukás című kultfilmje után a Diana, minden idők legpocsékabb életrajzi filmjeinek egyike. Hiába van tapasztalata Hirschbiegelnek, a vérszegény történetet sem ő, sem Watts nem tudja megmenteni: a film még a szerencsétlen sorsú hercegnő halálos kimenetelű autóbaleseténél is nagyobb katasztrófa.

Mészáros Márton

A Diana című film plakátja

Nem mindennapi teljesítmény, ha egy magyar film megkapja egy külföldi filmfesztivál fődíját. A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál az egyik legismertebb filmes mustra a világon, innen elhozni a fődíjat, a Kristály Glóbuszt, és az azzal járó milliós jutalmat, igazán pozitív visszajelzés arról, hogy az alkotás valóban megállja a helyét az európai játékfilmek sorában. Szász János filmjének, A nagy füzet című drámának a híre előbb érkezett meg, mint maga a film.

Az 1956-ban Svájcba emigrált Agota Kristof Kossuth-díjas írónő (1935-2011) francia nyelvterületen rendkívül népszerű Trilógia című regényéből készült A nagy füzet című játékfilm az első alkotás, amely az Andy Vajna vezette Magyar Nemzeti Filmalap finanszírozási rendszerének támogatásával jött létre. A filmalap első támogatottjaként minden bizonnyal különlegesen nagy gonddal törődtek Szász János terveivel, ennek hatásait érezhetjük is a film megtekintésekor. 

A nagy füzet a második világháború idején egy ikerpár történetét meséli el, akik vidéken élő nagyanyjukhoz kerülnek, s ott kell megküzdeniük a háború borzalmaival felnőttévállásuk idején. Az anya, aki húsz évig nem látogatta saját édesanyját, úgy hagyja ott gyermekeit, hogy lelkükre köti: soha ne hagyják abba a tanulást, és vészeljék át a háborút. A gyermekeknek nem csak szüleik elvesztésével és a környezetváltással kell megküzdenie, hanem nagyanyjukkal is, akivel most találkoznak először, és aki nemes egyszerűséggel csak “szukafattyaknak” nevezi őket. A filmben szereplő karakterek nevei nem ismertek, a gyerekek csak “Nagyanyának” nevezik az öregasszonyt, és ő sem hívja nevükön unokáit. A regényben egyébként még idő és helymeghatározás sincs, viszont Szász János filmjében az írónő gyermekkorának helyszínén, egy Kőszeg környéki faluban járunk, néhány jelenet erejéig pedig a belvárosban, a cselekmény pedig konkrét időpontokban játszódik. 

A szürkés felvételek képesek megteremteni az atmoszférát a világháború nyomasztó légköréhez, az ikreket játszó Gyémánt-testvérek amatőrök, mégis jó választásnak bizonyultak, mind külsejüket, mind a narrációt illetően. Azonban a film, ahogyan a könyv is, valamelyest minimalistának nevezhető. A nagy füzet egyúttal maga a nyomor megtestesülése, két órában ennyi borzalmat ritkán lát a néző még egy alapvetően háborús filmben is. Érdemes tudni, hogy a filmet a premiert követő hétvégén kéteznégyszázan nézték meg a magyar mozikban, ami teljességgel elhanyagolható eredmény, de ennek is meg vannak az okai. Jogos a kérdés, ki akarna egy újabb szenvedéssel teli, háborús magyar drámát nézni a Sorstalanság után? Nyilván, a filmesek helyében én is a közelmúlt tragédiáit (1956-os forradalom, második világháború) hívnám témául ebben a műfajban, de számos más tragédia is érte a magyar népet az elmúlt évszázadok viharában, amelyeknek megfilmesítése talán még ennél a két korszaknál is érdekesebb lehetne. 

A nagy füzetben néhány európai színész is szerepet kapott, azonban a náci tisztet alakító dán Ulrich Thomsen hiába kiváló színész (mert nem tagadás, hogy az), mégsem hozza ki magából a maximumot. Mitöbb, akár azt is mondhatnánk, hogy ezt a kis epizódszerepet bármelyik magyar színész el tudta volna játszani, például László Zsolt, aki színpadon, a Mephistóban már megmutatta, hogy milyen német katonai vezető lett volna. A filmben egyébként viszonylag kevés szereplő van: Tóth Orsi, akinek enyveskezű karakterét az oroszok halálra erőszakolják, Derzsi János elhurcolt zsidó cipésze, Andorai Péter pajzán papja, és Kovács Lajos csendőre, aki alaposan elveri a fiúkat, olyannyira kis szerep a cselekményben, hogy meg vagyok győződve róla, hogy nem volt igazán komoly kihívás eljátszani ezeket a karaktereket. Róluk speciel régóta tudjuk, hogy jó színészek, viszont Kiss Diána Magdolna nyugodtan kaphatott volna nagyobb szerepet, és nem csak azért vágytunk volna a hosszabb jelenlétére, mert szép a teste, amelyet nem átall megmutatni is, hanem azért is, mert van benne kellő tehetség ahhoz, hogy a film is felfedezze, miután az elmúlt években már bizonyított a színpadon.

Molnár Piroska, az ikrek nagyanyjaként újra bebizonyítja – ahogyan minden színpadi és filmes munkájában teszi -, hogy milyen nagy színésznő, és mennyire megérdemelt helyen van nála a Nemzet Színésze cím. Arcának minden rezdülése, összes cselekedete nagyszerű, és egyszerűen brillírozik azokban a jelenetekben, ahol unokáit lelkileg, valamint fizikailag bántalmazza, kiváltképpen amikor nagy élvezettel sült csirkét fal a gyerekek előtt, akik elhatározzák, hogy négy napig nem fogyasztanak semmilyen ételt. Végül a fiúk iránta érzett gyűlölete tiszteletté változik, és mi is megkedveljük ezt a nyomorúságos sorsú öreget, akit lánya halála után szélütés sújt. (Molnár Piroska újra eszméletlen ezekben a jelenetekben.)

Végezetül, csak annyit mondanék, hogy hiába A nagy füzet az idei évi hivatalos Oscar-nevezés, hiába kapott elismerő szavakat a külföldi kritikusoktól, közel sem tökéletes film. Az alkotók nem sokat foglalkozhattak a történelemmel, így maradhatott a végleges változatban festett köröm, borotvált hónalj, és fazonra igazított fanszőrzet, de az is meglepő, hogy a két lurkót senki sem terelte az óvóhelyre a bombázás idején, és tágra nyílt szemekkel nézzük, hogy a felrobbant apuka holtteste olyan jó állapotba maradt, hogy fia átsétálhat rajta. És ha már itt vagyunk, egy olyan filmtől, amiben benne van Vajna keze, sokkal hitelesebb és látványosabb robbantásokat vártunk volna, mint amiket kaptunk. A nagy füzet végülis nem egy profi háborús dráma, de egy nagyon emberi, szép történetet mesél el, aminek az üzenete fontos.

Mészáros Márton

A nagy füzet című film plakátja

Nem igazán sokan mondhatják el magukról, hogy feltétel nélkül elnyerték a tetszésemet, és a szívembe zártam őket. Hogy érthetően beszéljek, ahhoz, hogy valami komolyan kivívja az elismerésemet, és megszeressem, nagyon jónak kell lenni. Talán én vagyok ilyen maximalista és szőrös szívű, de mindenhez így állok hozzá. Viszont az Eva Van End szűztelenítése számára mindig marad egy állandóan nyitva álló hely a szívemben. És ez így van rendjén.

Kertelhetnék tovább, de minek? Jobb az elején leszögezni, hogy az Eva Van End szűztelenítése című film az elmúlt évek egyik legütősebb európai filmje. Nem említek korábbi filmeket, amelyek valóban nagyon jók voltak, félő, hogy kihagynék egyet-kettőt, és azt bizony nem szívesen tenném. De akárhonnan is nézzük, ez a holland családráma tízből tízpontos film.

A cselekmény kezdetével egy átlagosnak ható holland család tagjainak élete tárul elénk: egy önfeláldozó anya, egy ezüstlakodalommal foglalkozó apa, egy balhés, fűtől pöfékelő kamasz, egy a saját szerepét túl misztifikáló fiatal, és egy komplexusos dagi kislány. A film elején látva a pufi gyerek szenvedéseit, azt, hogy még a saját családja is átnéz rajta, és az iskolában még a tanár is embertelenül bánik vele, attól tartok, hogy a következő két óra ennek a szociopata lánynak a nyűglődéséről fog szólni. De nem. Egy napon a leszegezett fejjel járó, szótlan Eva, a címszereplő hazahozza az első látásra külsőleg és belsőleg is legideálisabbnak tűnő fiút, Veitet, a német cserediákot, aki két hétig nála fog lakni. Az események itt felgyorsulnak. A családtagok mindeddig túlságosan is el voltak mélyülve a saját életükben, és saját kis gondjaik maximálisan lekötötték figyelmüket, de egy napon rá kell eszmélniük, hogyha nem tesznek semmit, pillanatok alatt szétcsúszik romladozó lábakon álló családjuk.

Az Eva Van End úgy mutat be egy komoly család és társadalom drámát, hogy alapvetően vígjátéki köntösbe csomagolja, ezért észre sem vesszük kezdetben, hogy milyen mély és komoly üzenete van. A nevettetés stílusa nagyon egyedi, már-már fekete humorba csap át, s néhol iróniába, ahogyan elmeséli a rút kiskacsa történetét, akire senki sem figyel, és ezáltal az egész Van End család drámáját. A címben utalt esemény is rémesen vicces, és mesteri pontossággal megalkotott jelenet.

A rendkívül jól felépített forgatókönyv az elsőfilmes Anne Barnhoorn munkáját dicséri. Michiel ten Horn rendezése kiforrott művészre utal, olyan alkotóra, aki tudja, hogy miért és milyen eszközökkel szeretne eljutni A-ból B-be, mindezt egy nagyon tiszta művészi többletjelentéssel ellátva. De azért ha alaposan kielemeznék a filmet, kiderülne, hogy talán a legutolsó részletek, minden mondat és a falon lógó képek is utalnak valamire, amire az átlagnéző nem figyel fel. Ráadásul, hiába mondja a rendező, hogy a történet bizonyos részei saját fiatalkorára utalnak vissza, mi érezzük Pier Paolo Pasolini klasszikusának, a Teoréma című 68′-as filmnek a hatásait is.

Összességében azonban az Evan Van End szűztelenítésének már csak a képi világa is magával ragadó, a film operatőre figyelemreméltó munkát végzett, a jelenetek ennél hatásosabban nem is készülhettek volna el. Látva egy ilyen igazán kellemes humorral fűszerezett, nagyszerűen adagolt és mesteri fokon kivitelezett történetet, az jut eszembe, hogy ha eddig nem is tudtam, most már tudom: a hollandok sem csak szélmalmot és fapapucsot tudnak készíteni. Filmet is, de nem is akármilyet!

Mészáros Márton

Eva Van End szűztelenítése