Mészáros Márton blogja

Ha a 2013-as év egy alakításé, akkor az kétségkívül Matthew McConaughey alakítása a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) című filmben. Az amerikai színész egy AIDS-es déli férfi szerepéért kiérdemelte szinte az összes létező filmes elismerést, amelyet az Oscar-díjjal tetőzött meg. Kritika a filmről.

1985-öt írunk, Dallasban, Texas állam nagyvárosában vagyunk. Ron Woodroof egy negyvenes éveiben járó egyszerű villanyszerelő, aki szabadidejében rodeókra jár, hol fogadni, hol versenyezni. Éppen az újság szalagcímét olvassa fel barátainak, amelyben először írják meg, hogy Rock Hudson, a népszerű hollywoodi sztár AIDS-beteg. Ekkor még meglehetősen új betegségnek számított az AIDS, és mindenki rettegett tőle, mint a pestistől. Ki gondolta volna, hogy életerős főhősünk egy napon összeesik és kórházba kerül. HIV-fertőzött, és ahogyan arról egy visszaemlékezésből információt nyerünk, védekezés nélküli szexuális úton fertőződött meg. Orvosa szerint csupán harminc nap van hátra az életéből. Woodroof ingerülten reagál a hírre, és minden oka meg is van rá, mert egyrészről, semmi esélye legyőzni a halálos kórt, másrészt maga sem észlelte, hogy komoly beteg, pedig csak rá kell nézni: csont és bőr. Ja, és ő nem valami mocskos buzeráns, fogalmazza meg kemény véleményét.

Ron Woodroof homofób, igazi tapló, aki kemény texasi akcentusával jó szívvel bárkit elküld a búsba. Ezzel a nyakassággal szembe megy mindenkivel, ahelyett, hogy otthon ülne, és a napokat számlálgatná. Létrehoz egy USA-ban nem engedélyezett gyógyszereket árusító „vásárlói klubbot” (innen a film címe: Dallas Buyers Club), hogy ezzel segítsen a környéken élő AIDS-betegeknek. Hol Mexikóba, hol Japánba utazik, ha kell, hogy kisebb-nagyobb sikerekkel beszerezze a hatékony tablettákat, amelyek nem illegálisak, csak az illetékes hatóságok még nem engedélyezték a forgalmazásukat. Időközben pedig drasztikus változáson megy át a karakter: külsőleg rettentően lefogy, és társául fogad egy transzszexuális személyt, akivel kezdetben még csak szóba sem kíván állni, annyira undorodik tőle. Matthew McConaughey Woodroof bőrébe bújva közel 20 kg-tól szabadult meg, pedig nem volt egy deka súlyfeleslege sem. Mert, hogy él az emberek emlékezetében McConaughey? Ondolált haj, kigyúrt test, szívtipró mosoly. Profi recept a közepes hollywoodi filmekhez, amelyet valószínűleg a művész is megelégelhetett, mert 2010 körül ráállt a szakmailag komolyabb filmekben való szereplésre. Nem kérdés, hogy a Mielőtt meghaltam főszerepében nagyon odateszi magát, és egy rendkívül látványos és emlékezetes drámai alakítást nyújt AIDS-esként, akárcsak partnere, Jared Leto, aki az utóbbi időkben elsősorban zenei karrierjére koncentrált, és a színészetet mellőzte, lévén főállású zenész. A 30 Seconds to Mars frontembere Rayon szerepében maga a nőiesség, mind lényében, mind külsejében, mind hanghordozásában. Természetesen tudtuk, hogy Jared Leto tud színészkedni, méghozzá nem is rosszul, ezért nem lep meg, hogy tisztességesen helyt áll a drogos férfiből nővé változott karakterként, de személy szerint némileg túlértékeltnek tartom a neki ítélt Oscar-díjat.

Azonban eltekintve a valóban jó színészi alakításoktól, Jean-Marc Vallée rendező filmje meglehetősen egysíkú tud lenni egy idő után. A történet személyes dráma egy ember jellemrajzával, aki fokozatosan elfogadja betegségét, és aki korábban megvetette azokat, akikért most harcot indít. Különösen szép motívum, hogy McConaughey karaktere nyíltan és betegségtől mit sem gyengítve szembe száll a gyógyszergyártó cégek pénzhajhász rendszerével, még akkor is, ha tudja, küzdelme csak szélmalomharc lehet. A film pozitívuma, hogy ez a már oly sokszor és sokféleképpen elmesélt történet minden lehetősége ellenére egyáltalán nem csúszik át az érzelgős, giccses kategóriába. A színészek alakítása ezúttal háttérbe szorítja a cselekményt is, McConaughey látványos átváltozása, bajusza, testtartása, kemény texasi akcentusa és csontsovány külseje mit sem ér átütő alakításához viszonyítva.

Mészáros Márton

Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club)

Julianne Moore korunk meghatározó színésznője, akinek kétségkívül erénye a tudatos szerepválasztás is. Legutóbbi filmjét azonban nem csak miatta szeretjük, hanem egy aranyos hét év körüli kislány miatt is. Kritika a Maisie tudja (What Maisie Knew) című filmről.

A Maisie tudja Henry James amerikai-angol író, az irodalmi kritika úttörőjének regénye, amelyet 1897-ben jelentetett meg. Főhőse, Maisie egy érzékeny kislány, aki igazán kiskorától elszenvedője felelőtlen szülei meggondolatlan viselkedésének. Apja műkereskedő, édesanyja ötvenes évei elején járó rocksztár, aki nem szeretne megöregedni soha. Hogy mi hozta őket össze, nehéz megállapítani, azonban annyi biztos, hogy Beale és Susanna is zűrös felnőttek, és mindkettejüknek a munkája és saját maga fontosabb mindennél. Aranyos kislányuknál mindenképpen. A Kramer kontra Kramer-féle történet könnyen vakvágányra mehet azzal, hogy a film valós érdemeinek eltörpülése mellett az alkotásban megjelenő probléma, és az általa generált téma kerül a figyelem középpontjába, azonban a Maisie tudja esetében szó nincs erről.

A filmet egy rendezőpáros, Scott McGehee és David Siegel jegyzi rendezőként, amely mindenesetre nem szokványos. Kollaborációjukról nem sokat tudok, de a filmen egyáltalán nem érződik, hogy két eltérő személyiség alkotta – bár valamiért úgy érzem, annyira nem különbözhetnek. És ha már a személyiségeknél vagyunk, a film húzóereje kétségkívül Maisie, akit Onata April alakít, aki ezt megelőzően csak egy nagyjátékfilmben szerepelt. Karaktere nem szokványos gyerek, és talán csak a szó hagyományos értelmében gyermek, minden másban – leginkább érzelmileg és intellektuálisan – egy kiforrott felnőtt belső vonásait viseli magán. A kislány az őt körülvevő emberek között csupán játékszer, szülei egyszer azért harcolnak, hogy melyiküknél legyen a gyermek, a másik alkalommal pedig már amiatt kell a fejüket törni, hogy kinél helyezzék el a kislányt, míg az anya turnézik, vagy addig ameddig az apa egy másik országba utazik. Szülei szinte semmit nem tesznek a kislányért. Ezt a két önző lényt Julianne Moore és Steve Coogan alakításában megelevenedni, látni kell. Tökéletes jellemrajzok. És szinte totálisan negatív szereplők, akik iránt kevés rokonszenvet érez a néző.

A két New York-i szülő a válás után újabb szerelembe bonyolódik: a kemény, ám komplexusokkal küzdő rockénekesnő érdekből elveteti magát egy fiatal pincérrel (Alexander Skarsgård), akiről kiderül, hogy rendkívül jó nevelőapa, míg az állandóan elfoglalt, mások iránt leginkább érdektelen apa a család egykori dadusát, Margot (Joanna Vanderham) vezeti oltár elé. A történet ezen a ponton nem várt fordulatot vesz, a nevelőszülők szeretnek egymásba, kisiskolásunk pedig patthelyzetbe kerül. Nem akar választani az őt szerető(/nem szerető) felnőttek közül, de mégis muszáj valamit tennie. Onata April annyira természetes Maisie szerepében, amennyire egy gyermekszínész képtelen, meggyőződésem szerint egy átlagos kisgyermek gyakran sokkal átütőbb és hitelesebb, mint egy színészpalánta, aki játszik. A film a kislány szemszögéből meséli el a cselekményt, de valamiért mégis úgy érezzük, hogy az alkotók nem mentek elég mélyre, csak a felszínen kapirgáltak Maisie gondolatvilágát és érzelmeit illetően, de April játéka ezt ellensúlyozza. Egyébként dicshimnuszom senkit se tévesszen meg, koránt sem állítom, hogy tökéletes filmről beszélünk, inkább úgy fogalmaznék, kis költségvetésű film létére igazán tisztességes munka.

A Maisie tudja szívbemarkoló film, de valahogy megvan benne az a pozitívum, hogy nem olyan fájdalmat okoz, amely egy adott pillanatban idéz elő szenvedést, hanem az egész játékidő alatt átérezzük a kislány helyzetét, és a kép elsötétülése után is velünk marad egy kis szeglete a drámának. Rendkívül valós kép napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémájáról, a gyermekek sérüléséről, amelyet gyakran saját szüleik okoznak.

Mészáros Márton

A Maisie tudja (What Maisie Knew) című film plakátja