Wes Anderson kellően elvont és szerethető világa ezúttal egy temetői képsorral indul, amelyben egy lány kulcsot aggaszt a nagy író szobrára, majd felnyitja a szerző könyvét. Aztán megjelenik előttünk önön valójában az agg író, aki évtizedekkel korábban történt eseményekről számol be, amelyet tulajdonképpen valaki más elmesélésében hallunk. Kritika A Grand Budapest Hotel (The Grand Budapest Hotel) című filmről.
E kettős elbeszélői technika egyáltalán nem bonyolult, mitöbb még élvezhetőbbé teszi Wes Anderson amúgy is szimpatikus filmjét, A Grand Budapest Hotel című alkotást, amelynek eszméletlen történetét tucatnyi méltán nagynevű színész kelti életre. Főszereplője, Ralph Fiennes egy kifinomult, tipikus szokások rabja ember, aki a szóban forgó Grand Budapest Hotel luxusszálloda vendégeinek első szolgája, a mindenki által megbecsült hotelvezető. Monsieur Gustave H. egyébként annyira lelkes a mások kedvében járásban, hogy előszeretettel dönget idős, nyolcvan és a halál közötti hölgyvendégeket, mindenféle gazdag özvegyasszonyt, akikben egy közös van a vagyonuk és koruk mellett: szőke a hajuk. Madame D. grófnő– az Oscar-díjas Tilda Swinton 84 évesre öregítve – annyira hálás hotelvezető szerelmének, hogy végrendeletében a férfira hagyja legértékesebb vagyonát, A fiú almával című reneszánsz festményt. A történet vázát ez a fordulat adja, az első szerkezeti egység itt zárul le. A végrendelet olyan lavinát indít elő, amelyben a grófnő orosz fiának (Adrien Brody) meggyűlik a baja ezerszer elátkozott anyja hagyatéka miatt, a kép eltűnik, Gustave H és kifutófiúja, a lobby boy (Zero Moustafa) pedig kalandok tucatjai éli át, amelyek között a börtöntől kezdve az eszméletlenül veszélyesnek tűnő sípályán történő üldözésig minden van, ami kell egy ilyen meseszerű, egyedi film izgalmának fenntartásához.
Ralph Fiennes A Grand Budapest Hotel című film egyik jelenetében
A film végén az alkotó kijelenti, hogy Stefan Zweig osztrák író művei inspirálták, ez a jótékony hatás viszont tetten érhető a filmben, bár Wes Anderson nélkül nem lenne ilyen szórakoztató. A hegy tetején álló Grand Budapest Hotel a történet szerint a kitalált Zubrowka Köztársaságban található, amely valahol Kelet-Európában lehet. Gyanúm szerint éppen a boldog békeidők Osztrák-Magyar Monarchiája adhatott otthont neki, a rendező pedig úgy nyilatkozott, Budapesten érezte úgy, mintha visszatért volna a klasszikus Európába, innen ered a magyar főváros elnevezése a patinás épület nevében. A hotel biztosítja a teret az Anderson-univerzum megszokottan érdekes karakterei számára, innen indul és itt ér véget a történet, amelyet a felsorolt szereplőkön kívül Willem Dafoe némileg karikatúrába hajló egyoldalú verőembere, Edward Norton joviális katonatisztje és Saoirse Ronan ifjú cukrászlánya tesz emlékezetessé. Mellettük is olyan nagy nevek asszisztálnak, mint Bill Murray, akit a rendező korábbi filmjeiben is láthattunk párszor, Jason Schwartzman, Owen Wilson és az Amadeus című Forman-filmért Oscar-díjat nyert F. Murray Abraham. A villanásnyi szerepekben olyan nevek tűnnek fel, mint Léa Seydoux (házvezetőnő), Tom Wilkinson (az Író időskori énje), vagy éppen a kedélyesen fel-alá járkáló, és faggatózó Jude Law (az Író fiatalkori énje). De itt van Jeff Goldblum karaktere, aki egy Vilmos Kovacs nevű ügyvédet játszik, akit éppen október 23-án ér utol a sorsa – elgondolkoztató, hogy Kovács László és Zsigmond Vilmos, a két leghíresebb magyar operatőr éppen az 1956. október 23-án történt forradalmi események után vándorolt Amerikába. Goldblum egyébként szokás szerint kellemes jelenség a vásznon, tragikus utolsó jelenete pedig izgalmas és humoros egyben. Harvey Keitel kopaszra nyírt fejjel játssza a börtönből szökni kívánó tapasztalt öreg bűnözőt, ő egyébként „method actor”-módszert alkalmazva a börtönben aludt, hogy minél hitelesebb legyen. A nagyszerű Alexandre Desplat zeneszerző komponálta muzsika egyébként tökéletesen passzol a filmhez, különösen az alkotás legszórakoztatóbb és izgalmasabb jelenetéhez, a szökésjelenethez.
A Grand Budapest Hotel műfaját nehéz lenne meghatározni, hiszen nagyszerűen beszél humoros-ironikus hangnemben a történelemről és a jellemekről. A filmben megjelenő, főhőseink útját többször is keresztező fasiszta rendőrség leginkább a náci berendezkedésre hasonlít, a poroszosan fegyelmezett katonákon pedig tetten érhető, hogy a birodalmi sast rókára cserélték. A háború egyébként kevésbé domináns vonal a filmben, mint Gustave H és ifjú barátja megpróbáltatásai, amely sajátos érzelmi löketet ad a produkciónak. A hotelvezető számomra előre ugrott az egyik kedvenc Ralph Fiennes karakteremmé a sok közül – de ki nem szeretné ezt a szimpatikus, szerethető bolondot, akinek állandó szolgálatkészsége, alázatossága olyan, mint A napok romjai főkomornyikjának, Mr. Stevensnek a kötelességtudata, ropogó humora, karakterétől szokatlan finom káromkodás és önmisztifikálása pedig csak tetőzi az amúgy is érdekes figurát. Társa, a szótlan Zero a maga módján megállja helyét, de párhuzam már csak karakterük különbözősége miatt sem vonható köztük.
Wes Anderson világa olyan utánozhatatlan, hogy azt leírni lehetetlenség. Látni kell, és kész. A film aprólékos kivitelezettségének ékes példáját a motívumok, a díszletek és a ruhák, vagy éppen a lehető legnagyobb bonyolultsággal elkészíthető sütemények adják. A történeten és a színészeken kívül Anderson hóbortjai, a szimmetrikus kompozíció, a sajátos képarányok és még tucatnyi dolog teszi páratlan képeskönyvvé A Grand Budapest Hotel-t, amely összességében mégiscsak játékos szórakozás. Az idill elmúlására azonban már a film elején figyelmeztet minket Anderson, az egykor volt fényűző hotel a szocreál épületek lelketlenségét átvéve alakult átlagos szocialista szállóvá a 60’-as évek táján, és megtudhatjuk, hogy korábban pedig a katonaság alakított ki szállást magának benne, mint ahogyan számos történelmi kastélyban. Igazán szép befejezés a főszereplő Gustave-ról szóló mondat, amelyben barátja azt mondja: olyan korban élt, amely már azelőtt megszűnt létezni, mielőtt megszületett volna.
Mészáros Márton
A Grand Budapest Hotel című film plakátja
Mészáros Márton blogja 