„Mert én nem rendelkezem azzal, amit önmagamnak hívnánk. Egyedi vonásaim sincsenek, ragyogó színeim sincsenek. Egyáltalán semmin nincs, amit felkínálhatnék. Ezzel a problémával nagyon régen küzdök. Mindig egy üres edénynek éreztem magam” – mondja a színtelen Tazaki Cukuru, a harminchat éves japán férfi, akinek szívébe akkor költözött be a fájdalom, amikor gyermekkori barátai minden tüzetesebb indok nélkül hátat fordítanak neki. Recenzió Murakami Haruki A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei című művéről.
Murakami Haruki kétségkívül a legismertebb és legnagyobb élő japán író. Az 1987-ben megjelent Norvég erdő című regénye óta sikert sikerre halmoz, és jelen van a nemzetközi irodalmi élvonalban is, szinte minden évben rajta van a neve a tíz legesélyesebb szerző listáján az irodalmi Nobel-díj odaítélése előtt. Úgy gondolom, csupán az 1Q84 (Ezerkülöncszáznyolcvannégy) című háromkötetes trilógiája elegendő lett volna ahhoz, hogy feledhetetlen maradjon, de hát ki az a betűszerető, aki hatvanévesen feladja az írást? A szerző legújabb könyve, A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei nem egy vaskos kötet, azonban ahogyan az lenni szokott Murakami munkáinál, mondanivalója annál súlyosabb.
Tazaki Cukuru egy a Japánban élő több tízmillió férfi közül. Azonban ő harminchat éves kora ellenére sem állapodott meg, nem alapított családot, nem talált magának megfelelő párt (bár barátnői voltak, de egyiket sem szerette teljes szívből), és egy régi trauma miatt rendkívül zárkózott személyiség. Jelenlegi párja, Szala végre olyan fontos számára, hogy érte hajlandó „visszamenni” saját múltjába, és elvarrni az elvarratlan szálakat. Ugyanis, tizenhat éves korában Tazaki, akinek színtelensége egyben japán nevére is utal, de metaforikus jelentése is van, minden indok nélkül egyik napról a másikra kitaszítatott intim baráti köréből. A fiatalember számára akkor megszűnt forogni a világ, annyira lebénult, hogy még arra sem futotta megdöbbenésében, hogy megkérdezze, miért száműzik a barátai abból a társaságból, ahol a közösség megbecsült tagja volt. Idővel kiderül, egy súlyos tévedés és egy félresikerült élet vezetett a kálváriájához, amely azóta is meghatározza minden napját.
Nem marad más lehetősége Tazakinak, haza kell utaznia, Nagojába, hogy szembenézzen a múltjával. Akárcsak Murakami Haruki kultikussá vált regényében, a Norvég erdő-ben, ezúttal is a felnőtté válás veszteségivel, elbizonytalanodott emberekkel foglalkozik, és mint minden művében, alapvető célja, hogy kérdéseire meglelje a választ az emberi lélek elfeledett, vagy éppen létezéséről nem is tudó bugyraiban. A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei viszont egyáltalán nem sorolható az író legjobban sikerült művei közé, habár precízen felépített, a sok szálon futó történet ténylegesen nem jut el sehova. Elvarratlanul marad Tazaki barátnőjének a megcsalási szála, nem tudjuk meg, hogy valójában mi volt a titokzatos zacskó tartalma, amit Haida a zongorára helyezett, és a legfájóbb: nem derül fény arra, hogy főhősünk végül megtalálja-e saját színét, és révbe ér-e. Bár erre a kétértelmű befejezés némi magyarázattal szolgál, ugyanis miután leszámolt múltjával, újra egyenesbe jött, és gőzerővel elkezdett dolgozni azon, hogy az első lány, aki komolyan megdobogtatja szívét kamaszévei óta, az övé lehessen.
A szerző fricskája, hogy egy látszólagos gyermekkori sérelemből fakasztja a történet gyökereit, amely végül egy komoly, egész életre kiható drámává fajul. Mert nem abszurd, hogy valaki egy életen keresztül képtelen túllépni azon, hogy minden ok nélkül cserbenhagyta az a négy ember, akit a legjobban szeretett? Ezért válik szürkévé, ezért nem tud egy kapcsolatában sem kiteljesedni, ezért marad egy magányos, fanyar alak mindvégig. Amikor Tazaki szembe néz a múltjával – túl hosszú idő után –, kiderül, amit mindig is tudtunk: a múltat nem lehet megváltoztatni, nem lehet felülírni, kitörölni. Főhősünk esetében olyan körülmények adódtak, amelyeket már tisztázni sem lehet az érintett elhunyta miatt. Viszont, amire lehetősége volt Tazaki Cukurunak, azt megtette, és talán életében először, elkezdte ő maga írni a jövőt.
Murakami világa ebben a kötetben is visszaköszön: elszigetelt, magányos alakok, értékes párbeszédek, komolyzene és az óramű pontossággal megrajzolt történet, aminek ezúttal is megvan a maga íve, viszont a zárás talán nem így képzeltük volna. Egy Murakami-regényhez meglepően kevés volt a „más világba” történő kikacsintás, de ezúttal még ez sem fáj igazán. Hiszen, ez a könyv is azt tanítja, hogy kár búsulni a bevégeztetett történéseken. És ha már van valami, amint nehezemre esik túllépni, az egyértelműen Nagy Anita fordítása után érzett hiányérzetem és mély sajnálatom. De, ha Tazaki Cukuru egyedül ki tudott úszni a hideg, sötét óceánból, én is túl fogom tenni magamat ezen az apró (valóban az lenne?) sérelmen.
Mészáros Márton
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Mészáros Márton blogja 