A sokoldalú Alfonso Cuarón mexikói rendező (Az ember gyermeke) belekóstolt már néhány műfajba, viszont sci-fit most először alkot. És habár nem szeretem a science fictiont, nem volt kérdés, hogy megnézem a Gravitáció (Gravity) című űrdrámát, amelyben mindössze két szereplő, George Clooney és Sandra Bullock van a színen. A rendező és fia, Jonás által jegyzett történet különlegessége, hogy a film mindvégig az űrben játszódik, és valami olyat kapunk, amit előtte még soha.
Tartottam tőle, hogy újfent egy olyan filmet fogok látni, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. James Cameron, a Titanic és az Avatar rendezője a „valaha készült legjobb űrben játszódó filmnek” nevezte a Gravitációt, a velencei filmfesztivál ezzel nyílt meg, a kritikusok pedig a világ összes pontján az egekbe (hova máshova?) magasztalták, és még néhány vadítóan izgalmas előzetest is kaptunk hozzá. Persze, ennyi ember nem tévedhet. Az első jelenetben megelevenedik előttünk a végtelen világűr, és két asztronauta, akik éppen űrsétát hajtanak végre, amikor Houston figyelmezteti őket, hogy egy orosz műhold meghibásodása láncreakciót indított be, és hamarosan irdatlan mennyiségű űrtörmelék repül feléjük. Az űrszemét tönkre teszi az űrsiklójukat, az Exporert, így dr. Ryan Stone és Kowalski (előbbi a legelső, utóbbi a búcsúküldetését hajtja végre) korlátozott oxigéntartalékkal sodródva a végtelenben kénytelen megküzdeni életéért.
A forgatókönyvről ennyit elég is elárulni. Persze érintőlegesen szót ejthetnénk Sandra Bullock karakterének, a férfi keresztnevet viselő Stone-nak a háttértörténetéről, de nem érdemes lelőni minden poént. Különösen nem, ha a film monológjai és párbeszédei alig néhány oldalt foglalnak el a szövegkönyvben. Nyilvánvalóan a Gravitáció esetében nem is a párbeszédeken a hangsúly, hanem a látványvilágon, és azon, hogy az ember mikor mondja azt, hogy ennyi volt és ne tovább, tudunk-e áldozatokat hozni valaki más javára, és a halálközeli élményben mennyire erősödik fel az élni akarás ösztöne. Hiába szépítjük, a film története igencsak vékony, és többé-kevésbé két hollywoodi sztárszínészre alapoz mindent, meg természetesen arra a lenyűgöző látványvilágra, amelyet magába foglal. Tulajdonképpen a Gravitáció erénye éppen ez, hiszen másfél órán keresztül maximálisan leköti a figyelmünket a két karakter. Egy férfi, és egy nő. A férfi már öreg róka, és irracionálisan könnyedén viseli, hogy élet-halál között „lebeg” – a nő először jár az űrben, és nincs senki, aki felpillantva a Földről rágondolna. A két szereplő nem arányosan jut vászonhoz, kezdetben azt hihetjük, hogy Clooney szála lesz a vezérvonal, de aztán nem telik sok időbe míg rájövünk, ez Bullock-drámája még akkor is, ha a szívtipró ezúttal is egy rendkívül szimpatikus figurát hoz.
Sandra Bullock nem a világ legjobb színésznője, ezt nem is állította róla senki, az azonban biztos, hogy a Gravitációban tisztességesen eleget tesz a feladatának. Egy színésznek ilyen körülmények között, teljesen magára utalva irtózatosan nehéz lehet megbirkózni egy ekkora kihívással. És neki bizony sikerült, méghozzá nagyon hitelesen. És habár tőlünk fényévekre játszódik a sztori, egy emberfiát nem látunk a két sztárunkon és egy szétrepedt fejű társukon kívül, mégis tudjuk, hogy mindez bármikor megtörténhet a valóságban. Érezzük a feszültséget, amikor Bullock látványosan elsodródik, sajnáljuk és izgulunk érte, egyúttal lenyűgöz minket a Föld szépsége onnan fentről nézve, és megérint minket a világűr csendes magánya, a mindent betöltő tér jelenléte. A kameramozgás, különösen az esemény bemutatása a karakter szemszögéből szintén dicséretes.
Nem kimondottan szeretek 3D-ben filmeket nézni, mert gyakran érzem úgy, hogy teljességgel felesleges az élmény szempontjából, viszont a Gravitáció esetében szerintem csak így élvezhető igazán a film hatásossága. Persze, becsúsztak banális jelenetek, a végén pedig már csak azért is vártuk, hogy történjen valami nagy katasztrófa, amikor a nő már túlélte a lehetetlent, mégis a Gravitáció feszültséggel teli megható dráma. Forradalmi alkotás.
Mészáros Márton
A Gravitáció című film magyar nyelvű posztere
Mészáros Márton blogja 