Mészáros Márton blogja

John Turturro saját forgatókönyvéből készült rendezése egy olyan férfiről szól, aki barátja tanácsára férfiprostituálttá válik, de nem a szó hagyományos értelmében az utcasarkon vadászva kuncsaftjaira, hanem precíz és diszkrét módon intézve a kliensekkel történő kalandokat. Kritika a Bérgavallér (Fading Giggolo) című filmről.

Fioravante egy ötvenes évei elején járó New York-i férfi, aki magányosan él. Barátja, a nála idősebb Murray éppen könyvesboltját számolja fel, amikor közli a férfival, hogy egy közeli ismerőse, méghozzá a csinos bőrgyógyásza és barátnője éppen egy férfit keresnek édeshármashoz, ő pedig beajánlotta Fioravante-t, aki anyagi gondokkal küszködik. Némi rábeszélés után főszereplőnk hajlandó találkozni a negyvenes-ötvenes bőrgyógyásznővel kettesben, új munkájában ő jelenti az első mérföldkövet. A vállalkozást hamarosan sikerre viszik, Murray striciként veszi ki a részét a munkából, barátjának pedig csak testét kell bevetnie. Ez a film kétségkívül jó humoralapanyagokkal rendelkezik, de Turturro – vélhetően szándékosan – nem igazán kezd vele semmit. Ahogy említettem, a forgatókönyvírói és rendezői feladatokat is ő jegyzi, de úgy gondolta, a főszereplő karaktere olyan közel áll hozzá, hogy azt is magára vállalta.

Kevés rendező képes arra, hogy olyan alakítást nyújtson a saját filmjébe, ami igazán emlékezetes. Ez alól John Turturro sem kivétel, aki egyébként nem a filmtörténelem legnagyobb színésze. Ebben a filmben a szerepe egy olyan férfira korlátozódik, aki jószerivel alig beszél, és körülbelül két-háromfajta nézés van a tarsolyában. A Murray szerepét alakító Woody Allen támogatja őt, az idős mester legutóbb 2000-ben játszott olyan filmben (El a kezekkel a feleségemtől), amelyet nem saját maga rendezett, de attól tartok, hiba volt elvállalnia ezt a filmet, mert a Bérgavallér semmilyen értelemben nem nevezhető értékes alkotásnak. Viszont Allen karaktere képes feldobni ideig-óráig. Önmagában már az is szokatlan, hogy a karaktere nem csak a neurotikus, jó humorú Woody Allen, hanem van benne valami magabiztosság és lazaság is. Allen sziporkázó teljesítménye mellett színesbőrű gyermekeit és a hatgyermekes, mély vallásos zsidóasszonyt alakító Vanessa Paradist is kiemelném. Utóbbi szereplő saját szálával több ízt visz a filmbe, mint Sharon Stone és Sofía Vergara párosa, pedig lássuk be mindketten A-kategóriásak a maguk versenyében.

A Bérgavallér legnagyobb hibája kétségkívül az, hogy álmosító és igénytelen, amelyet leginkább az eredményez, hogy nincs benne igazi tartalmi mélység. Rendkívül érdekes tud lenni, ha valaki egy vallási szubkultúra – történetesen egy haszid zsidó közösség – életébe kíván betekinteni egy olyan vígjáték keretein belül, amely nehezen kaphatja meg a szórakoztató jelzőt. A sajátos párbeszédek és a jazz zene, na meg a jó öreg Woody Allen azonban képes egy kicsit előre vinni a filmet, de semmi több.

Mészáros Márton

A Bérgavallér posztere

Közel harmincéves pályafutása során most végre valaki rájött, hogy Toni Servillo van annyira jó színész, hogy egyből két szerepet is ráoszthasson a rendező, így a Viva la libertá – Éljen a szabadság! című olasz filmben egy ellenzéki pártfőtitkárt és annak fivérét is ő kelti életre. Kritika a filmről.

Műfaját tekintve komédia, de nem az a vérbő fajta, amitől a magyar néző a hasát fogja – persze nem is Adam Sandle-féle alpári poénokat durrogtató, vagy a Ben Stiller által játszott kisember állandó zűrbe sodródódási szituációira építő film a Viva la libertá – Éljen a szabadság! Az angol műfajmegnevezéssel élve dramedy (drama és comedy szavak összetétele), vagyis dráma és vígjáték is egyben. A film kezdetekor a nézőben erőteljes negatív érzések generálódhatnak, hiszen Enrico Oliveri, a film főhőse nem egyszerű ellenzéki politikus, minden politikai életben mozgó személynél jóval borúsabb, depresszióra hajlamosabb. A férfi a rá nehezedő nagy nyomás miatt a választási hajrá időszakában dönt úgy önkényesen, hogy összecsomagol és titokban elutazik külföldre, hogy kipihenje fáradalmait, és megnézze, mit csinál nélkül az a sok marha a pártban. Titkárára hárul a probléma orvoslása, ő pedig jobb megoldás híján előhalássza Oliveri professzor fivérét, akit nemrég engedtek ki az elmegyógyintézetből, ahol kezelték.

A szerethető flúgos figura megjelenésével kanyarodik át az eddig gondterhes alkotás komédiává, a szó egykor volt nemes értelmében. Toni Servillo tökéletes teljesítménye varázsolja szerethetővé és szórakoztatóvá a filmet, Givoanni Ernaniként egyszerűen lubickol. Rendkívül jól áll neki az életigenlő, szenvedélyes és nagy tudású testvér szerepe, igazi ellenpont a szintén általa életre keltett kicsit hideg, szinte mindig savanyú politikus mellett. Servillo próbál játszani ezzel a behatárolt karakterrel is, de nincs könnyű feladata, a brillírozás lehetőségét úgyis a diliházból szabadult testvér nyújtja, akit úgy játszik, mint egy csúcsán lévő komikus. Roberto Andò rendező számára ez a színész hatalmas ajándék, talán még csak vezetni sem kell igazán egy ilyen nagy tehetséget, aki játszi könnyedséggel elvisz a hátán másfél órát.

A Viva la libertá – Éljen a szabadság! anélkül fogalmaz meg kritikát a kortárs európai politika útvesztőiről, hogy azt ténylegesen érzékelnénk. Csak a végefőcím érkezésekor döbbenünk rá, hogy mennyire dilettáns politikusokat láthattunk, milyen szoros baráti viszony van a köztársasági elnök és az ellenzék vezére között, és azt, hogy az olasz politikát húsz éven keresztül meghatározó, nagy ellenzéki nyomásra lemondó Berlusconi miniszterelnök meg sem jelenik a filmben, még csak említés, vagy utalás szintjén sem. Nagy igazságokat hallhatunk a filmkészítés a politika összefonódásáról, és a néhai Fellini is feltűnik egy archív felvétel erejéig, amelyben szintén figyelemre érdemes dolgokról beszél. A film egyúttal jellemfejlődés is, hiszen Oliveri pártfőtitkár, ez a megkeseredett, megkeményedett férfi végre felfedezi az élet szépségét, és képes lesz újra élettel teliként folytatni útját.

A film története megfelel a hagyományos sémának, bölcsessége pedig nem eget rengető igazság, mégis a Viva la libertá – Éljen a szabadság! könnyedén belopja magát a néző szívébe. A kellemes képsorok megmosolyogtatják az embert, a rejtett irónia pedig aktuális kicsengést ad a filmnek. Bárcsak mindenhol megfogadnák a film szavait, a politikának az embert kellene látnia, nem a szavazó állampolgárt.

Mészáros Márton

A Viva la libertá – Éljen a szabadság! című olasz film plakátja

Darren Aronofsky legújabb, filmje, a Noé (Noah) című alkotás megosztott kritikát kapott – meglepő módon a kritika összességében jobban értékelte a bibliai hajós történetét, mint maga a közönség, amely ennek ellenére szép számmal tódult a mozikba, hogy a premier hetében nézze meg az özönvizet. Kritika.

A Noé minden idők legnagyobb költségvetésű Aronofsky-filmje, a 125 millió dollárból készült alkotás ezáltal megkaphatja a leglátványosabb film címet is a rendezői életműben. A címben szereplő Noé az az istenfélő ember egy istentelen korban, akinek az Úr azt parancsolja egy látomásban, készítsen bárkát, hogy családjával és az összes állatból egy párral átvészelje a nagy Özönvizet. Azonban néhány evidens részlettől eltekintve a Szentírás Noéja nem azonos Aronofsky vásznon megjelenő Noéjával. Főhősünk bonyolult, kiismerhetetlen karakter, akiben megvan az emberi lélek kettőssége. Befogad egy sérült idegen kislányt, és apjaként neveli fel feleségével, megmenti fia életét, de bizonyos kérdésekben könyörtelen tud lenni. Amikor három fia közül az egyik azt mondja neki, hogy azt hitte, azért Noét választotta Isten a feladatra, mert jó ember, a férfi rezzenéstelen arccal azt feleli, azért választották őt, mert tudták, hogy ő el tudja végezni ezt a piszkos munkát. Szóval Noé nem az a kimondott csupaszív ember, habár aranyos apa módjára elmeséli a valóban szépen kivitelezett teremtéstörténetet is, általában mégiscsak pokróc és mogorva még saját feleségével is.

A film már az első fél órában meglepően durva fordulatokat produkál. Mindaddig semmi kétségünk afelől, hogy a Noé egy tisztességes film lesz az eredeti történet némileg felturbózott változataként, míg az angyalokból kőóriásokká változtatott Őrzők megjelennek, és világítószemű, beszélő és mozgó hatalmas kőlényekként mozognak. Itt már komolyan elkezdtem ficánkolni a székemben, és ekkor merült fel bennem az égető kérdés, vajon a Noé valami Transformers-féle nézhetetlen fantasy lesz? Nos, csak némileg tévedtem, hiszen amolyan Roland Emmerich-féle katasztrófafilm lett.

Aronofskyt már kisgyermekként megérintette Noé története, 13 évesen egy iskolai pályázatra megírta A galamb című költeményét az olajágat hozó galambról, amelyért egy ENSZ-pályázaton elismerték. Valószínűleg már nagyon korán felcsigázta a férfi története, mert közel egy évtizedekig dédelgette Noé-filmtervét, amelyről először 2007-ben nyilatkozott. Érződik az alkotói kreativitás, de egy vallásos tárgyú témánál számítani kell arra, hogy a szereplők realisztikus megjelenésének hiánya és a modern, szuperhősfilmes elemek kevésbé nyerőek. Az Izlandon felvett kísértetiesen kopár táj, valamint az óriás bárka hatásos a maga nemében, de azt senki sem hiszi el, hogy a bánya, ahol megtalálják a lányt, valóban Noé idejéből származik (talán már csak egy olajfinomító kellett volna oda), sőt Noé és családja ruháját elnézve inkább azt hinnék a jövőben, mintsem a Biblia előtti időkben játszódik történetünk.

A 138 perces katasztrófafilm operatőre Matthew Libatique, aki A pankrátor című alkotáson kívül az összes Aronofsky-filmet fényképezte. Kamerája igazán látványos képi megoldásokat ad, de semmi emberközeli, semmi nevezetes nem sül ki belőle, sőt az Özönvíz-jelenetet leszámítva semmi haszna nincs a 3D-nek. Aronofsky munkájára nem kifejezetten Russell Crowe alakítása miatt fogunk emlékezni, az Oscar-díjas színész becsületesen alakítja Noé karakterét, de akárcsak feleségét életre keltő Jennifer Connelly, vagy Sir Anthony Hopkins nem emelik a film értékét komoly színészi alakításukkal. Némelyik jelenetnél, különösen a Matuzsálemet játszó Hopkins esetében többször éreztem úgy, hogy a világsztár többször igazán kínosnak érezhette a forgatást, hiszen olyan blőd, paródiába hajló idős bácsit kelt életre, amely a legolcsóbb tucat filmekben állná meg helyét. A fiatal színészek közül az ígéretes Emma Watson és Logan Lerman is játszik a filmben, de ők mellékszereplőként sem kapnak lehetőséget arra, hogy kitörjenek.

Hogy mit ne mondjak, a Noé nem az a film, amit vártam. Alaposan eltér az eredeti történettől, ami valahol érthető, hiszen keveseket érdekelne a Bibliában leírt cselekmény szóról-szóra, de ezzel a közönségfilmmé higított módszerrel csorbul a valós érték, egyre távolabb kerül az ember az eredeti Noétól. A cél nem a történelmi hűség lehetett, hanem a szórakozás alapjainak megteremtése, viszont ebben a filmben kevés az önfeledt perc. Csupán az unoka feláldozásakor merül fel bennünk, hogy lehetséges, hogy mégis az emberi lélekről oly sokat tudó Aronofsky munkáját nézzük.

Mészáros Márton

A Noé című film plakátja

Ha a 2013-as év egy alakításé, akkor az kétségkívül Matthew McConaughey alakítása a Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) című filmben. Az amerikai színész egy AIDS-es déli férfi szerepéért kiérdemelte szinte az összes létező filmes elismerést, amelyet az Oscar-díjjal tetőzött meg. Kritika a filmről.

1985-öt írunk, Dallasban, Texas állam nagyvárosában vagyunk. Ron Woodroof egy negyvenes éveiben járó egyszerű villanyszerelő, aki szabadidejében rodeókra jár, hol fogadni, hol versenyezni. Éppen az újság szalagcímét olvassa fel barátainak, amelyben először írják meg, hogy Rock Hudson, a népszerű hollywoodi sztár AIDS-beteg. Ekkor még meglehetősen új betegségnek számított az AIDS, és mindenki rettegett tőle, mint a pestistől. Ki gondolta volna, hogy életerős főhősünk egy napon összeesik és kórházba kerül. HIV-fertőzött, és ahogyan arról egy visszaemlékezésből információt nyerünk, védekezés nélküli szexuális úton fertőződött meg. Orvosa szerint csupán harminc nap van hátra az életéből. Woodroof ingerülten reagál a hírre, és minden oka meg is van rá, mert egyrészről, semmi esélye legyőzni a halálos kórt, másrészt maga sem észlelte, hogy komoly beteg, pedig csak rá kell nézni: csont és bőr. Ja, és ő nem valami mocskos buzeráns, fogalmazza meg kemény véleményét.

Ron Woodroof homofób, igazi tapló, aki kemény texasi akcentusával jó szívvel bárkit elküld a búsba. Ezzel a nyakassággal szembe megy mindenkivel, ahelyett, hogy otthon ülne, és a napokat számlálgatná. Létrehoz egy USA-ban nem engedélyezett gyógyszereket árusító „vásárlói klubbot” (innen a film címe: Dallas Buyers Club), hogy ezzel segítsen a környéken élő AIDS-betegeknek. Hol Mexikóba, hol Japánba utazik, ha kell, hogy kisebb-nagyobb sikerekkel beszerezze a hatékony tablettákat, amelyek nem illegálisak, csak az illetékes hatóságok még nem engedélyezték a forgalmazásukat. Időközben pedig drasztikus változáson megy át a karakter: külsőleg rettentően lefogy, és társául fogad egy transzszexuális személyt, akivel kezdetben még csak szóba sem kíván állni, annyira undorodik tőle. Matthew McConaughey Woodroof bőrébe bújva közel 20 kg-tól szabadult meg, pedig nem volt egy deka súlyfeleslege sem. Mert, hogy él az emberek emlékezetében McConaughey? Ondolált haj, kigyúrt test, szívtipró mosoly. Profi recept a közepes hollywoodi filmekhez, amelyet valószínűleg a művész is megelégelhetett, mert 2010 körül ráállt a szakmailag komolyabb filmekben való szereplésre. Nem kérdés, hogy a Mielőtt meghaltam főszerepében nagyon odateszi magát, és egy rendkívül látványos és emlékezetes drámai alakítást nyújt AIDS-esként, akárcsak partnere, Jared Leto, aki az utóbbi időkben elsősorban zenei karrierjére koncentrált, és a színészetet mellőzte, lévén főállású zenész. A 30 Seconds to Mars frontembere Rayon szerepében maga a nőiesség, mind lényében, mind külsejében, mind hanghordozásában. Természetesen tudtuk, hogy Jared Leto tud színészkedni, méghozzá nem is rosszul, ezért nem lep meg, hogy tisztességesen helyt áll a drogos férfiből nővé változott karakterként, de személy szerint némileg túlértékeltnek tartom a neki ítélt Oscar-díjat.

Azonban eltekintve a valóban jó színészi alakításoktól, Jean-Marc Vallée rendező filmje meglehetősen egysíkú tud lenni egy idő után. A történet személyes dráma egy ember jellemrajzával, aki fokozatosan elfogadja betegségét, és aki korábban megvetette azokat, akikért most harcot indít. Különösen szép motívum, hogy McConaughey karaktere nyíltan és betegségtől mit sem gyengítve szembe száll a gyógyszergyártó cégek pénzhajhász rendszerével, még akkor is, ha tudja, küzdelme csak szélmalomharc lehet. A film pozitívuma, hogy ez a már oly sokszor és sokféleképpen elmesélt történet minden lehetősége ellenére egyáltalán nem csúszik át az érzelgős, giccses kategóriába. A színészek alakítása ezúttal háttérbe szorítja a cselekményt is, McConaughey látványos átváltozása, bajusza, testtartása, kemény texasi akcentusa és csontsovány külseje mit sem ér átütő alakításához viszonyítva.

Mészáros Márton

Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club)

Julianne Moore korunk meghatározó színésznője, akinek kétségkívül erénye a tudatos szerepválasztás is. Legutóbbi filmjét azonban nem csak miatta szeretjük, hanem egy aranyos hét év körüli kislány miatt is. Kritika a Maisie tudja (What Maisie Knew) című filmről.

A Maisie tudja Henry James amerikai-angol író, az irodalmi kritika úttörőjének regénye, amelyet 1897-ben jelentetett meg. Főhőse, Maisie egy érzékeny kislány, aki igazán kiskorától elszenvedője felelőtlen szülei meggondolatlan viselkedésének. Apja műkereskedő, édesanyja ötvenes évei elején járó rocksztár, aki nem szeretne megöregedni soha. Hogy mi hozta őket össze, nehéz megállapítani, azonban annyi biztos, hogy Beale és Susanna is zűrös felnőttek, és mindkettejüknek a munkája és saját maga fontosabb mindennél. Aranyos kislányuknál mindenképpen. A Kramer kontra Kramer-féle történet könnyen vakvágányra mehet azzal, hogy a film valós érdemeinek eltörpülése mellett az alkotásban megjelenő probléma, és az általa generált téma kerül a figyelem középpontjába, azonban a Maisie tudja esetében szó nincs erről.

A filmet egy rendezőpáros, Scott McGehee és David Siegel jegyzi rendezőként, amely mindenesetre nem szokványos. Kollaborációjukról nem sokat tudok, de a filmen egyáltalán nem érződik, hogy két eltérő személyiség alkotta – bár valamiért úgy érzem, annyira nem különbözhetnek. És ha már a személyiségeknél vagyunk, a film húzóereje kétségkívül Maisie, akit Onata April alakít, aki ezt megelőzően csak egy nagyjátékfilmben szerepelt. Karaktere nem szokványos gyerek, és talán csak a szó hagyományos értelmében gyermek, minden másban – leginkább érzelmileg és intellektuálisan – egy kiforrott felnőtt belső vonásait viseli magán. A kislány az őt körülvevő emberek között csupán játékszer, szülei egyszer azért harcolnak, hogy melyiküknél legyen a gyermek, a másik alkalommal pedig már amiatt kell a fejüket törni, hogy kinél helyezzék el a kislányt, míg az anya turnézik, vagy addig ameddig az apa egy másik országba utazik. Szülei szinte semmit nem tesznek a kislányért. Ezt a két önző lényt Julianne Moore és Steve Coogan alakításában megelevenedni, látni kell. Tökéletes jellemrajzok. És szinte totálisan negatív szereplők, akik iránt kevés rokonszenvet érez a néző.

A két New York-i szülő a válás után újabb szerelembe bonyolódik: a kemény, ám komplexusokkal küzdő rockénekesnő érdekből elveteti magát egy fiatal pincérrel (Alexander Skarsgård), akiről kiderül, hogy rendkívül jó nevelőapa, míg az állandóan elfoglalt, mások iránt leginkább érdektelen apa a család egykori dadusát, Margot (Joanna Vanderham) vezeti oltár elé. A történet ezen a ponton nem várt fordulatot vesz, a nevelőszülők szeretnek egymásba, kisiskolásunk pedig patthelyzetbe kerül. Nem akar választani az őt szerető(/nem szerető) felnőttek közül, de mégis muszáj valamit tennie. Onata April annyira természetes Maisie szerepében, amennyire egy gyermekszínész képtelen, meggyőződésem szerint egy átlagos kisgyermek gyakran sokkal átütőbb és hitelesebb, mint egy színészpalánta, aki játszik. A film a kislány szemszögéből meséli el a cselekményt, de valamiért mégis úgy érezzük, hogy az alkotók nem mentek elég mélyre, csak a felszínen kapirgáltak Maisie gondolatvilágát és érzelmeit illetően, de April játéka ezt ellensúlyozza. Egyébként dicshimnuszom senkit se tévesszen meg, koránt sem állítom, hogy tökéletes filmről beszélünk, inkább úgy fogalmaznék, kis költségvetésű film létére igazán tisztességes munka.

A Maisie tudja szívbemarkoló film, de valahogy megvan benne az a pozitívum, hogy nem olyan fájdalmat okoz, amely egy adott pillanatban idéz elő szenvedést, hanem az egész játékidő alatt átérezzük a kislány helyzetét, és a kép elsötétülése után is velünk marad egy kis szeglete a drámának. Rendkívül valós kép napjaink egyik legnagyobb társadalmi problémájáról, a gyermekek sérüléséről, amelyet gyakran saját szüleik okoznak.

Mészáros Márton

A Maisie tudja (What Maisie Knew) című film plakátja

Liam Neeson sokadszorra hozza azt a vegyes megítélésű, bár alapvetően érdekes férfihőst, amellyel karrierje másodvirágzását indította el az Elrabolva (Taken) című film sikere óta. A hatvanasok klubjához alig két éve csatlakozott filmsztár ezúttal egy légimarsall bőrébe próbálja megmenteni egy repülőgép utasait, és Amerika jó hírét. Kritika a Non-stop című filmről.

Jaume Collet-Serra spanyol filmrendező eddigi munkái közül egyedül az Ismeretlen férfi (Unknown) című thriller nevezhető említésre méltónak, amely meglehetősen hasonló irányvonalakat követve, és azonos főszereplővel készült. Legújabb filmjébe, a Non-Stop című thrillerbe is a jól bevált, lassan márkanévvé váló Liam Neesont szerződtette, aki örömmel vállalta egy újabb akcióthriller abszolút főszerepét. Bill Marks szövetségi légimarshallként egy olyan férfit alakít, akiről már az első jelenetben kiderül, hogy sok strapán ment keresztül, alkoholgondjai vannak és munkáltatójával sem felhőtlen a viszonya. A történet ott csap át thrillerbe, amikor kap egy üzenetet a telefonjára felszálláskor egy ismeretlen személytől. A fenyegető 150 millió dollárt, irreálisan sok összeget kér azért cserébe, hogy 20 percenként ne öljön meg valakit a gépen. A feszültség önmagában adott, hiszen behatárolt helyszín és időkorlát áll Marks rendelkezésére ahhoz, hogy megtalálja és hatástalanítsa a nemzetközi nonstop repülőjárat százötven utasa közül a terroristát. Azonban szinte kivétel nélkül mindenki gyanús a kedves időspáron kívül, az ellenszenves kolléga, az ingerült rendőr, az arab orvos, a bájos székszomszéd, és két fekete fickó is, akárcsak a személyzet tagjai.

Húsz perc leteltével egy ember meghal. De a marsall keze által. Érdekes fordulat, mondtam magamban, és eszembe ötlött annak gyanúja, hogy valójában a fenyegetések csak Marks fejében játszódnak le, és ahogyan mi látjuk az eseményeket, az nem felel meg a valóságnak, hanem a lecsúszott marsall becsavarodásának lehetünk szemtanúi. Elvégre, ez ötletes csavar lehetne, és már volt hasonlóra téma a műfajban. Aztán nem sokkal az első gyilkosság után gyanúm azon része beigazolódott, hogy az egész repülőgép rögvest Bill Marks marsallt kiáltotta ki bűnössé. Gyanúsítás felsőfokon, megaláztatás, jelvény és szolgálati fegyver elvétele, és ami ilyenkor lenni szokott. A film első fele kétségkívül profi munka, majdhogynem hitchocki izgalmat kapunk, mindezt nyomasztó atmoszférával megspékelve, hiszen Neeson hirtelen hősből gonosztevő lett, de ettől még meg kell találnia a valódi gyilkost, mindezt úgy, hogy jószerivel senki sem hisz neki. Az izgalmat nagyon sokáig tudja tartani és fokozni a film, az ötven felett is vonzó és bájos Julianne Moore mellett a Downtown Abbey című sorozat révén ismertségre szert tett Michelle Dockery légi utaskísérője és stewardess-társa, az idén Oscar-jelölt Lupita Nyong’o segíti kisebb-nagyobb jelenetek erejéig ezt a magányos, szűkszavú hőst.

Azonban a film valahol, egy óra után elindul lefelé a lejtőn, igaz már a gyilkossal való sms-ezgetés, annak blőd stílusa és a főszereplő mindvégig megőrzött rendkívüli nyugalma is gyanúsan nevetséges. De a játékidő háromnegyedétől egészen a befejezésig nem kapunk mást, mint képtelenséget (pl. bombarobbanás és megvalósítása), paneleket és egy olyan finálét, amely hat a nézőre, de nem méltó a film első harmadához.

Mészáros Márton 

A Non-Stop című film posztere